4. fejezet A vezér és a másodtiszt

Olyan gyorsan történt minden…

Titkos alagutakon keresztül jutottak be a városba. Minden simán ment, aztán összefutottak azokkal a démonokkal, akik elrabolták Kuwabara barátait. Nem volt számukra kegyelem. Az egyiknek valahogy sikerült riadót fújnia. Egyre többen jöttek ellenük. Végül Shishiwakamaru, Suzuki, és Rinku ott maradtak, hogy feltartóztassák őket. A barátaival Jint követték, aki végül elvezette őket szeretteik börtönéhez. Itt volt még egy kisebb csetepaté, de gyorsan lerendezték. Végre karjába zárhatta mennyasszonyát, de Keyko kiszabadította magát, és könnyek közt közölte: Yomi nem rég itt járt, és magával vitte Shiorit.

Olyan gyorsan történt minden…

Yukina csendesen nézte Hieit, és az öccse is őket nézte. Kazu tudja!- döbbent rá. Mélyet szippantott a cigarettájából. Sajnálkozva nézte őket. Yukina Hieihez lépett. Hiei megértette, nem nézett a húga szemébe. 

- Miért?- kérdezte Yukina.

- Én sem tudom.- felelte halkan a fiú. Meglepte a válasz. Azt hitte, Hiei a múltja miatt nem mondja el az igazat Yukinának. Ezek szerint mégsem. Ez egyre érdekesebb lesz. Az öccsére nézett. Kuwabara is hallotta Hiei válaszát, és ő sem értett semmit, de mintha sajnálta volna a démont. Valami történt a fiúk közt.- jött rá.

Olyan gyorsan és fájdalmasan történt minden…

- Miért?- kérdezte.

- Én sem tudom.- felelte halkan Hiei. Meglepte ez a válasz, és dühítette.

- Hajlandó lennél magyarázatot adni?!- csattant fel.

- Mit vársz tőlem? Hogy mondjam azt, hogy sajnálom? Arra hiába várhatsz!- vágta rá Hiei.- Nincs mit magyaráznom. Nincs magyarázat a gyávaságra.- rögtön látta, hogy a bátyja- Milyen nehéz ekként gondolnia rá!- legszívesebben visszaszívta volna előbbi szavait. Egy pillanatra a szemébe nézett. Érzelmek káoszát látta benne.

- Yomi magával vitte Shiori asszonyt.- közölte végül. Nem mutatta ki mennyire fájt az előbbi válasz neki. Közönyös arccal nézte hogyan sáppad el Hiei, csak akkor remegett meg, mikor megérezte testvére őszinte rémületét.

Olyan gyorsan történ minden…

- Merre vitte?- kérdezte Yuusuke élesen Keykotól.

- Arra a folyosóra fordultak be.- mutatott Shizuru balra. Hirtelen futó léptek zaját hallották. Már felkészültek egy újabb csapat őrre, de csak Suzukiék jöttek meg. Shishiwakamaru érdeklődve nézte a társaságot.

- Mi történt?

- Hála az égnek, hogy nem esett bajotok!- mondta Yuusuke.

- Ezek is régi barátok?- kérdezte tágra nyílt szemekkel Shuichi.

- Igen.- válaszolta Shizuru, majd Shishiwakamaruhoz fordult.- A kérdésedre válaszolván, Yomi magával vitte Kurama anyját.

- Az nem jó.- állapította meg Rinku.

- Hát nem.- hagyta rá Yuusuke. Yukina észrevette, hogy Hiei teste megfeszül a visszafojtott érzelmektől.

- Évezredekig is folytathatnánk ezt az értelmes társalgást, de nem jutnánk vele előbbre. Most megyünk Yomi után, vagy nem?- kérdezte Hiei dühösen.- Mivel Kurama már a csillagokat is lehazudta, vagy lelopta az égről, nem tudjuk mi Yomi „problémája”. De nem is fogjuk megtudni, ha nem teszünk semmit.

- Tényleg, hol van Kurama?- kérdezte Botan.

-  Csinált egy drámai lelépőt, és idejött az Alvilágba. De menjünk már!- morogta Hiei.

- Nyomás!- értett egyet Yuusuke.

¯

Olyan gyorsan történt…

Végig rohantak a folyosón, kivétel nélkül, mindenki. Egy teremben találták magukat végül, de senki nem volt sehol. A teremből nem vezettek ki más alagutak, hacsak nem titkosak. Sima kőfal volt mindenütt, bármerre néztek.

- Most mi legyen Urameshi?- kérdezte Kuwabara.

- Hát, gondolom nincsen sok választásunk.- vont vállat Yuusuke, majd tölcsért formált tenyereiből és a szájához emelte.- Hé Yomi! Gyere elő, te rohadék! Ha nekem kell megkeresnem téged, azt megkeserüld!- üvöltötte.

- Ne kiabálj Urameshi. Itt vagyok.- lépett elő Yomi egy titkos ajtó mögül. Egyik kezével Shiori nyakát szorította. Yusuke vicsorgott, és nem ő volt az egyetlen.

- Te rohadék!- sziszegte.

- Hol van az, az átokverte róka?- kérdezte dühösen Yomi.

- Honnan tud…- kezdte Yusuke, de ekkor egy tiszta, fagyos hang belé fojtotta a szót. Felnyílt egy újabb rejtekajtó, és Kurama lépett ki rajta Shura társaságában.

- Shuichi!- sikoltott fel az asszony.

- Engedd el őt Yomi! Ha nem teszed, megölöm a fiadat!- határozott hangja kétséget sem hagyott a felől, hogy komolyan gondolja. Yusuke viszont nem értette, mert Kurama keze ugyan Shura vállán nyugodott, de ez a tartás nem volt fenyegető, sőt, inkább nyugtató volt. Viszont Kurama szeméből gyűlölet áradt, és ettől teljesen összezavarodott.

- Csak blöffölsz! -jelentette ki Yomi zavartan. Kurama felvonta az egyik szemöldökét, tekintete még jobban elsötétedett. Shuichi Hatanaka döbbenten meredt rá a férfira, kit eddig mostohabátyjának hitt, s most csak egy hidegvérű démont látott. Kurama éppen válaszra nyitotta a száját, de ekkor Hiei elnevette magát. Yusuke megborzongott. Sosem hallotta még Hieit ilyen hidegen, ilyen kegyetlenül kacagni.

- Ennél igazán jobban is ismerhetnéd őt.- suttogta jeges hangon. Yukina megborzongott a kegyetlenségtől, amely most Hieiből áradt. Egyre jobban összezavarodott. Az előbb, a börtön előtt, rettegett, és olyan sebezhetőnek tűnt, most meg…! Ki csoda a fiú, aki előtte áll? Hát pont ez az!- döbbent rá. Nem ismeri, és nem érti Hieit, de meg akarja, és mindent meg fog tenni ezért.

- Ismerem annyira, hogy tudjam, nem ölne gyerekeket, mert túl gyenge hozzá!- kiáltotta Yomi.

- Ha nem lennél vak, hinnél neki.- közölte Yusuke.- csak belekéne nézned a szemeibe.

- Nos? Mi a fontosabb neked Yomi, a fiad élete, vagy a bosszúd?- kérdezte Kurama. Yomi nem válaszolt. Kezével lassan megszorította Shiori nyakát. Az asszony fuldoklott.

- A bosszú.- sziszegte Yomi. Kurama elkacagta magát. A többieket ugyanúgy kirázta miatta a hideg, mint Hiei nevetésétől.

- Yomi, te semmit sem változtál, pedig majdnem sikerült meggyőznöd arról, hogy igen!- kuncogott Kurama.- Számítottam rá, hogy a bosszút fogod választani. Halld hát válaszom!- mosolygott Kurama, és csettintett egyet. Az épület megrázkódott. Először gyengén, aztán erősebben.

- Aláaknáztam a növényeimmel, az egész várost. Ha megölöd őt, romba döntök mindent! Csak csettintenem kell, és BUMM! Az egész városod romba dől, és minden démon meghal, aki benne él. Én pedig eltűnök, és soha többé nem talál rám senki. Bújócskában nincs párom. Te vagy a hunyó, ez igaz. De engem nem találsz meg soha! Mi a válaszod?

- Mi elől bújnál el Kurama?- morogta Hiei halkan.- Talán önmagad elől?

Yomi megértette, hogy Kurama nem viccel. A városa, a népe, az élete! Nem hagyhatja! Az Ezüst Róka nem hagyott neki választást!- jött rá keserűen. Másik kezével megemelte az asszonyt, és tiszta erőből ellökte. Kurama nem késlekedett. Könnyedén elkapta anyját, de nem nézett az asszonyra, hanem a zokogó Shurát nézett.

- Őszintén sajnálom Shura.- mondta a hercegnek. A fiú megrázta a fejét.

- Én sajnálom.- sírta.- Gyűlöllek apa!- üvöltötte, és elrohant. Yuusuke megértette. Kurama azt akarja, hogy Yomi mindent elveszítsen. A fiát már el is veszítette, de Kurama az életére, a vérére szomjazik. De miért?

- A fiadat soha többé nem kapod vissza, ugye tudod?- kérdezte Kurama hidegen Yomit.

- Nem ölted volna meg.

- De, ha arra kényszerítettél volna.

- Párbajra hívlak!- kiáltotta Yomi dühösen.

- Ahogy kívánod.- válaszolta gúnyosan Kurama. Odavitte Shiorit a többiekhez.- Tudom, hogy hiába mondom, de tűnjetek el, amíg lehet!

- Miért csinálod ezt Kurama? Sokkal erősebb nálad.- mondta Yuusuke.

- Mibe fogadunk, hogy én megtalálnálak, ha elbújnál.- közölte Hiei.

- Veszítenél.- felelte mereven Kurama.- S hogy miért csinálom?  Hibáztam, és a hibáinkért vállalnunk kell a felelősséget. A hatalom nagy felelősség. Egyetlen apró hiba, és minden összeomlik, s ott ülhetsz halott életed romjain! Túl nagyot hibáztam.- hangja szomorúan csengett – Sajnálom mama.- nézett Shiorira, majd elfordult. Termete megnőtt, bőre kifehéredett, fenekénél hosszú, fehér rókafarok lengedezett. Haja ezüstfehérbe váltott, fejetetején két rókafül bukkant elő. Visszanézett Shiorira.- Tiszta szívemből sajnálom mama.- Arany szemeiben könnyek csillogtak. Megfordult, és Yomi felé indult. Egyik kezét a hajához emelte és előhúzott egy gyönyörű, vörös rózsát. Oldalra nyújtotta a karját, és pöccintett egyet a rózsán, mire az ostorrá változott. Lassan, de biztosan Yomi felé lépdelt. Shiori összecsuklott a zokogástól.

- Most már hisz nekem, asszonyom?- kérdezte Shizuru halkan.

Olyan gyorsan történt…

¯

Yomi és Kurama sebesen cikáztak. Támadás, támadást követett, s ha valamelyik talált is, nem törődtek vele, csak folytatták őrült, keserű táncukat. Hisz minden harc a maga nemében egy különleges és egyedülálló tánc. Gyönyörű és halálos. Yomi nem vesződött azzal, hogy pajzsot vonjon maga köré. Úgy gondolta nem lesz rá szüksége, és ilyen dolgokban nem szokott tévedni. Egy pillanatra megálltak. Csendesen ziháltak és minden figyelmüket ellenfelükre összpontosították. Ekkor Kurama megszólalt:- Miért tetted? Miért ölted meg mindannyijukat?

- Azért a vak hűségért, amit irántad tanúsítottak.- Kurama szeme elkerekedett.- Hiába mondtam el nekik, hogy hidegvérrel hagytad meghalni Kuronuét, nem érdekelte őket.

- A legtöbbjüket nem is ismerted!- kiáltotta dühösen Kurama.

- Hozzád tartoztak!- vágta rá Yomi,- Számomra ez bőven elég volt. Ahogy elnézlek, inkább szívességet tettem nekik. Gyengébb lettél, véded az embereket, pedig régen lenézted őket. Köztük éltél, összeálltál mindenféle korcs és egyéb aljanéppel. Hová lett az a Kurama, akit én ismertem? A rettenthetetlen vezér, aki ha akarta volna, uralma alá hajthatta volna az egész Alvilágot?

- Soha nem is létezett!- felelte Kurama.- Lenéztem az embereket, mert a saját fajunk tükörképét láttam bennük. Azt az örökké háborúzó, saját fajtáját gyilkoló, bukásra ítélt népet. Nincs jogod sértegetni őket, vagy a barátaimat elítélni származásuk, fajuk alapján, mert nem tudsz te semmit! Csak egy tapasztalatlan ostoba kölyök vagy Yomi, aki azt hiszi magáról, hogy mindent tud, pedig üres a feje. Lehetsz bármennyire erős, mindig csak az, az alig A szintű féreg maradsz, aki voltál, mikor találkoztunk!- Kurama szavait teljesen áthatotta, az a mélyről fakadó düh és gyűlölet, amit érzett. Hiei megrémült. Félt, hogy ha ez így megy tovább, Kurama elveszíti a fejét, az pedig végzetes lehet a rókadémon számára. Yomi dühösen vicsorgott Kuramára.

- Mert te ugye mindent tudsz, nem igaz? Tökéletes vagy és sohasem hibázol? Hogy gyűlöltelek mindig azért a fölényes magabiztosságért, azért, hogy megpróbáltad elhitetni a világgal, hogy te aztán tudsz mindent!

- Valóban így van. Jóval többet tudok, mint bárki ezen a kárhozott világon. Tudom, miért van így, hogy miért gyűlölik egymást a démonok és az emberek. Tudom, miért háborúzunk egymással, hogy miért hajt a vérünk. Tudom, miért akarsz megölni, hogy miért raboltad el őket, hogy miért most teszed, hogy miért nem öltél meg kettő és húsz éve. Tudom, mi történt, hogy mi fog történni, és hogy mi miért történik, s ez bőven elég ahhoz, hogy élhessem az életem.

Mindenki tátott szájjal figyelte a szóváltást. Kurama és Yomi vitáját. Mindkét fél tomboló dühét, és belőlük előtörő gyűlöletet. Azt viszont senki sem vette észre, hogy Kurama hátán megjelenik egy vékony vércsík.

- Ha tényleg tudtad, hogy mi fog történni, akkor miért hagytad őket meghalni?- kérdezte Yomi. Kurama szemein fájdalom suhant át, és Hiei tudta, hogy Yomi beletalált.- Egy hidegvérű gyilkos vagy, egy hazug, aki a családjának nevezte a csapatát, és mégis hagyott mindenkit meghalni!

- Ez nem lehet igaz!- suttogta Yusuke.- Mondja valaki, hogy nem igaz! Kurama!

- Felejtsd el Yusuke!- mondta Hiei csendesen.- Nem fogja megcáfolni, mert ez az igazság. Yomi megölt vagy ezer démont, és Kurama nem tett semmit, bár akkor már nem is tehetett. Viszont ha tényleg tudta, hogy mi lesz, akkor…- nem fejezte be a mondatot. Mindenki értette, hogy mire gondol. Aztán mégis megszólalt.- Ezért csinálja. Hogy vezekeljen értük. Vállalnia akarja a felelősséget a tetteiért. Hogy ez mekkora egy idióta! Én ezt egyszer még megölöm!- morogta.

- Érdekesen mutatod ki az érzelmeidet. -jegyezte meg Kaitou.

- Én így tudom.- vágta rá Hiei, majd elkomorodott.- Komolyan aggódom érte Kaitou.

- Tudom. És hidd el, én is.- sóhajtotta a fiú.

¯

Kurama dühös volt. Yomira, de főleg önmagára. Meg kell ölnie őt! Ha másként nem is, így talán békét lelhetnek a társai a Túlvilágon. Yomi annyi éve mindent elvett tőle: a csapatát, az életét, és a szabadságát. Sosem tudna megbocsátani neki. De ha ez nem lenne elég. Most a barátait és a családját bántotta. Ez már túl sok volt neki. Yominak halnia kell, és vele együtt talán meghalnak a rémálmai is. Támadott, Yomi pedig viszonozta. De Yomi hirtelen fölénybe került. Kurama elvakult a dühtől, nem tudta megőrizni a hidegvérét. Hibázott. Yomi pedig kihasználta ezt. Bár sebei nem voltak súlyosak, Kurama egyre gyengült. Shizuru volt az első, aki észrevette az okát.

- Te jó ég!- sikoltott fel.

- Mi az?- kérdezte Hiei élesen.

- Kurama háta, de nem értem… hogyan…- nyöszörögte a lány. Hiei és a többiek is észrevették. Kurama hátán egy mély seb húzódott keresztbe, a bal lapockájától egészen a medencéjéig. Nem Yomi sebezte meg így. Ezt mindannyian tudták, de ez izgatta őket a legkevésbé. A sérülés súlyossága miatt viszont, annál jobban aggódtak.

Yomi újabb csapása talált célba, Kurama pedig a falhoz taszítódott. Ott ült a fal tövében és gyűlölködve figyelte közeledő ellenségét. Hiei azon kapta magát, hogy másokkal együtt ő is felüvölt: -Ne!- Most értette csak meg igazán, mennyire nem akarja elveszíteni a legjobb barátját. De nem avatkozhat közbe, nem teheti, ez Kurama harca. A harcnak pedig megvannak a szabályai. Az élet írta őket. Ugyanolyan tehetetlen volt, mint Ruka hálójában, mint az árnyékszörny gyomrában, és mint csecsemőként lepecsételt erővel.

Yomi támadott. Mintha lelassult volna az idő. Egy gyilkos energiahullám közeledett Kurama felé, hogy kioltsa életét. Kurama csak ült és nem csinált semmit. Ám ekkor az energia hullám szétpattant Kurama előtt egy pajzson. Kurama ledöbbent, Yomi csakugyan, ahogy mindenki más is. Aztán ott, ahol az előbb a pajzs volt, megjelent egy alak, talpig feketében. Fején széles karimájú fekete kalap. Öltözéke egy fekete mellényből és nadrágból állt, valamint a karjaira tekert fekete szalagokból. Hosszú fekete haja volt és hátából két fekete szárny meredezett. Hiei tudta, hogy a férfi egy szellem, és azt is, hogy kicsoda, csak azt nem értette, hogyan tudott ide eljutni. A férfi kalapja alól Yomira pillantott, majd Kuramára nézett, aki még mindig nem tért magához a döbbenettől. Levette kalapját és gúnyosan meghajolt Kurama előtt:- Ciao Youko! Amint látom, ismételten kedvenc sportodat űzöd, vagyis bajba keveredsz. Na de mégis! Egy ilyen pancsertől kikapni! Hol van ő a te szintedhez képest? Csalódtam benned Youko.- mondta és elvigyorodott. Kurama még mindig kerekre nyílt szemekkel bámulta.:- A…Anno?- nyögte.

- Szolgálatodra.- kacsintott rá Kuronue.