5. fejezet A múlt szellemei

- Micsoda?!- horkant fel dühösen Yomi.- Te nem lehetsz itt! Halott vagy! Megöltelek!

- Yomi, Yomi, Yomi!- rázta meg a fejét szánakozva Kuronue.- Az ég szerelmére! Szellem vagyok, ha nem jöttél volna még rá kölyök. Persze, ez nem volt egy egyszerű dolog, mármint idejönni, de… Hát láthatod- tárta szét a karjait Kuronue-, vagyis nem láthatod. Á!- megrázta a fejét.- Lényegtelen!- legyintett- Itt vagyok, vagy nem vagyok itt? Na látod! Itt vagyok, szóval lehet!

Mindenki tátott szájjal bámulta a különös figurát, de leginkább Kurama, kinek döbbenete lassan bűntudatba váltott át.

- Ki e fészkes fene ez?- nyögte Yusuke, még mindig nem térve magához, a fickó okozta sokkból.

- Anno Kuronue.- felelte Hiei. Minden szem rászegeződött.

- Ő Kuronue?- kérdezte Touya.

- Azta!- suttogta Jin.- Ő egy legenda, akárcsak Kurama.

- Miért? Mégis ki a fene ez?- kérdezte Kuwabara is.

- Kurama egykori másodtisztje.- mondta Hiei kissé nyugtalanul.- Húsz éve, mikor Kurama eltűnt, csak az ő holtteste került elő. Pontosabban haldoklott, mikor rátaláltak. Kuramát később halottnak nyilvánították, aztán tíz évvel később, hírek kaptak szárnyra, miszerint egy démon él az emberek világában és Kurama fegyvereit használja. A többit tudjátok. Hogy húsz évvel ezelőtt mi történt, soha nem tudta meg senki. Az Ezüst Róka és a Fekete Holló. A rettegett bandita páros. Ennyi. – összeráncolt homlokkal Botanra nézett.- Viszont őszintén érdekelne, hogyan került ide, egy minden valószínűség szerint, cseppet sem kellemes helyről?

- Esküszöm, nem tudom!- hebegte a lány.- A bűnlajstromát ismerve, valóban a pokol legmélyebb bugyraiból kellett ide jönnie, de az, lehetetlen!- mondta, különösen hangsúlyozva a lehetetlen szót.

- Úgy tűnik mégsem.- morogta Shishiwakamaru.

- Talán jobb lenne, ha Koenma azonnal visszamenne.- jegyezte meg Yusuke.

- Őszintén szólva Yusuke, szerintem a két dolog semmiképp sem függ össze.- vágta rá Hiei.

- Érdekes, milyen gyakran használod most az őszinte szót.- jegyezte meg epésen Yukina.- A jelentésével is tisztában vagy esetleg?

- Yukina nézd, jogos a haragod, de ez most, marhára nem bír érdekelni! Van egy fontossági sorrend, és egyelőre ez van a legelején!- mutatott Hiei dühösen Kuramáékra.- Később szívesen foglalkozom veled is, bár őszintén megvallom neked, hogy halvány gőzöm sincs, hogyan fogom megmagyarázni, mert nem tudom, miért nem mondtam meg!

Hiei mélyet lélegzett, aztán kifújta a levegőt. Megszeppent húgára nézett.

- Bocsi. Nem rajtad kellett volna levezetnem a feszültségemet, de egyszerűen nem tudom, mit kezdjek a helyzettel, másrészt iszonyúan aggódom érte.- nézett Kuramára, aki közben szép lassan felállt.

- Én is aggódom. És próbálom megérteni azt, amit mondasz, csak egyszerűen dühös vagyok rád.

- Megérdemlem.- válaszolta egyszerűen a fiú.

- Na jó, elég!- szólt közbe Kuwabara.- Megfekszitek a gyomromat. Muszáj mindenkinek egyazon napon bediliznie? Először Kurama, most meg te töki… izé Hiei! Ez valami vírus, vagy mi? Urameshi, te nem vagy beteg?

- Ha a lelki sebeket a betegség kategóriába sorolják, akkor igen, beteg vagyok és ő is.- válaszolta Hiei. Kuwabara meghökkent hangjának különös színezetétől.

- Akkor sem értenélek, ha akarnálak.- mondta erre.

- Nem is kell. Éveken keresztül elég volt az, hogy Kurama értett. Nem kell feltétlenül, hogy más is értsen.

Yusuke döbbenten hallgatta, aztán csendesen megrázta a fejét és arra nézett, amerre Hiei szegezte karmazsin szemeit, Kuramára.

¯

Kurama Yomi iránti dühe lassan elpárolgott. Már csak egyvalakire volt dühös: önmagára.

- Bocsáss meg!- kérte Kuronuét.

- Mit?- kérdezett vissza a szellem. Szavait csak Kurama hallhatta. Ennyi ereje még volt, hogy ezt lehetővé tegye.- Amit én is megtettem volna?

- Tudtam, hogy ez…

- Igen, tudom. És értem. - mondta Kuronue különös mosollyal. Kurama megértette, hogy egykori társa valóban tudja az igazat.

- Anno…

- Figyelj rám Youko! Jól vagyunk odaát, megleltük a békénket. Ne aggódj többé miattunk! Foglalkozz a jelennel, ami most irtó nagy bajban van. Ne nézz örökösen hátra, de ne feledd el, ki vagy!- Yomira nézett. Szavait, most már mind hallották.- Téged Yomi, várunk a pokolban! Ne várass túl sokáig!- ezzel meghajolt és eltűnt. Kurama észre tért végre. Újra hideg fejjel gondolkodott, agya lázasan kutatta a megoldást. Yomi megérezte ezt és önkénytelenül is hátrált néhány lépést.

- Nem hallom a szíve verését! Hogyan lehet ez?- döbbent le. Füleivel a legkisebb neszt is meghallotta. Egy lepke szárnyának csapását, mások elsuttogott szavait,- most is hallotta végig, miről beszélnek Urameshiék, és a démonok Gandara felsőbb szintjein.- szívek dobbanását, pulzusok verését, de most nem hallotta Kuramáét. Kétségek szállták meg. Hirtelen már nem volt benne oly biztos, hogy győzhet.

¯

Kuwabara hátrált, de ekkor megbotlott Yusukéban és mindketten hanyatt vágódtak. Kuronue szórakozottan nézte őket, hirtelen feltűnésének következményeit. Végignézett a társaságon, végül Hieien állapodott meg a tekintete. Egy pillanatig farkasszemet nézett vele, majd Shiorira emelve a tekintetét megszólalt:

- Youko most se nem lát, se nem hall engem, ahogy Yomi sem. Kérlek, ne szóljatok egy szót sem. Nem akarom, hogy megtudja, beszéltem veletek.- felsóhajtott, szemei egy pillanatra a távolba révedtek.- Vigyázzatok rá! Tele van sebekkel, és a felét- hitem szerint- magának okozta, szándékosan. Mindig is labilis volt lelkileg, most ráadásul idegileg is az! Elengedtek a Túlvilágról, hogy figyelmeztesselek titeket. Ha Youko végez is Yomival, avval még nincs vége. A túlvilági mágia teljesen megőrült. Yamáék pedig nem találják az okát, de félnek. Én tudom, hogy okkal, de még nem mondhatok semmit, mert nem vagyok biztos benne, hogy igazam van. De Youkot elnézve… Mindegy! Ezért lehetek most itt. Értesítsétek a fejeseket és Koenmát is. Talán ők tudnak valamit. Legalább is Yama ebben reménykedik.- keserűen elnevette magát.- Hiú ábrándok! Nos, kedves uraim és gyönyörűséges hölgyeim, adieu!- ezzel eltűnt. De Hiei fejében még sokáig visszhangoztak azok a szavak, melyeket csak ő hallott.

- Ne félj hinni abban, amit sejtesz és érzel, mert közelebb jársz ahhoz, hogy megértsd, mint bárki ezen a nyomorult világon.- Sokáig merengett e szavak értelmén, és bár még magának is félt bevallani, de kezdte megérteni, miről van szó.

¯

Egykori társának megjelenése úgy hatott rá, mintha tiszta erőből pofon vágták volna. Dühe elszállt, feje kitisztult. Hirtelen fájdalom hasított a hátába. Nem törődött vele. Egyetlen dologra koncentrált most: ellenfelére. Elfogta egyfajta beletörődő nyugalom és higgadtság, ami harc közben oly sokszor. Két szemszögből figyelte a csatát, szellemének egy része, kívülállóként érzékelte a helyzetet. Tudata legmélyén, egy rég elfeledett emlékben lelte meg a megoldást.

A bérgyilkosnak az volt a feladata, hogy megölje őt. Megtiszteltetésnek érezte, hogy a legerősebbet küldik ellene. Kimura ereje elérte az S- szintet, így rajta végre megkísérelhet valamit. Kimura nem tudja mekkora hibát követett el azzal, hogy itt, az erdőben, a saját terepén akarja őt legyőzni. Az erdő! A fák, füvek, virágok! Itt minden él, és minden engedelmeskedik neki. Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak. Ekkor meglátta a bérgyilkost és az is őt. Kimura támadott, ő pedig felemelte ostorát, hogy védekezzen, de elhibázta. Kimura fegyvere megsebezte az alkarját, és átszakította az egyik artériát. Újra támadott, s most a lába sérült meg hasonló módon. Kimura nem vette észre, hogy a földet nem borítja vér, pedig a sebeiből csak úgy dőlt. Pár perc alatt elvérezhet, ha nem tesz valamit. De pontosan ezt csinálta. Szándékos volt minden. A bérgyilkos későn vette észre a cselt. Túl későn. Kimura, tagjaiban iszonyú fájdalmat érzett. De nem tudott szólni, nem tudott mozdulni. Az utolsó melyet életében látott, egy aranyló szempár volt, mely kigúnyolja az őt körülvevő világot.

Kurama legszívesebben, abbahagyta volna az emlékezést, de múltjának képei megrohanták elméjét. Bár egy darabon minden homályos volt, hisz miután Kimura meghalt, ő is ájultan esett össze. Tűz ropogás hangjára tért magához.

Lassan kinyitotta a szemét. Nem tudta hol van. Hirtelen eszébe jutott a bérgyilkos. Döbbenten észlelte, hogy sebeit valaki bekötözte és ellátta sebeit. Lépteket hallott. Felállt és megpördült, ostorát maga elé szegezve. Kuronue hozzálépett és lefogta a kezét.

- Feküdj vissza Youko! Sok vért vesztettél. Mi a fenét műveltél mégis? A fél Alvilág arra kíváncsi, hogy hogyan ölted meg. Csak egy karcolás van rajta. Rajtad pedig! És hogy- hogy nem volt egy csepp vér sem a földön?- kérdezte, miközben szelíden leültette a földre.

- Egyszerre csak egyet, Anno! Hogyan kerülök egyáltalán ide? És miért nem öltél meg? Tiéd lehetett volna minden.- válaszolta nyugodt, tárgyilagos hangon, bensőjét azonban égette a kíváncsiság.

- Bevallom, kicsit későn ugyan, de rájöttem hova mentél. Utánad jöttem és ott találtalak a halott bérgyilkossal, talpig vérben. Bekötöztelek gyorsan, és ide hoztalak. Itt pedig rendesen elláttam a sebeidet. A srácok nem tudják, mi történt, csak azt, hogy jól vagy, és további parancsokig üljenek meg szépen a fenekükön.- Kuronue rámosolygott.- És miért mentettelek meg? Te vagy a főnök Youko. Annak születtél. Én nem vagyok különösebben vezér alkat. Ennek a nyavalyás bandának szüksége van rád, barátom. Ezért.  És most ki vele! Mit műveltél

a fickóval?

Barátom. Sokáig visszhangzott fejében ez a szó, aznap este. A mai napig nem is tudja feledni. Anno a barátja volt, ő mégis elárulta őt. Ahogy az egész csapatát is. De ez a múlt, most Yomival kell foglalkoznia. Kurama elmosolyodott. Keserédes mosoly volt ez. Sok vért veszített, és még többet fog. De nem érdekelte. Most csak a harc számított, semmi más. A démon ösztöne erősebb volt a túlélésénél. Yomi támadott, Kurama felemelte a karját védekezésül. Vér fröccsent. Kurama egész alkarja vérben úszott, de ő pont ezt akarta. Elmosolyodott.

- Ostoba.- mondta gúnyosan. Yomi dühösen kiáltott vissza rá.

- Mit mondtál?!

- Fáj az igazság? Sajnálom, de tudod, van egy ilyen rossz szokása.

¯

Kaitou halálsápadtan nézte Kuramát.

- Nézzetek őrültnek, de Minamino szándékosan átvágatta az egyik főartériáját Yomival.

- És az, mit jelent?- kérdezte Yusuke idegesen.

- Azt, te idióta, hogy perceken belül elvérzik!- vágta rá Hiei.- Viszont, tervez valamit. Túlságosan is jól ismerem ezt a vigyort. Vége a játszmának. Yomi halott, csak még nem tudja. De ezt ő sem élheti túl. Ilyen sebekkel, mint amilyen a hátán és a karján van, szinte lehetetlen, hogy életben maradjon.- közölte halálsápadtan, de higgadtan. Shiori összecsuklott, de nem sírt. Már nem maradtak könnyei.

- Igen, tervez valamit.- tette hozzá Kaitou.- Bármi is legyen az, megcsinálja. A suliban idegelte régen a tanárokat ezzel a vigyorral. Egyszer az egyik elkövette azt a hibát, hogy rákiáltott: Menjen, tartsa meg ő az órát, ha ennyire tudja. Minamino pedig fogta magát és megtette. A fickót soha többé nem láttuk a suliban.

- Jellemző.- morogta Hiei.- Imádja, ha zavarba hozhat másokat.

- Tapasztalat?- kérdezte Jin kajánul.

- Több is, mint kellene.- vágta rá Hiei komor hangon. Jin arcáról lefagyott a mosoly.

¯

Már csak pár pillanat.- gondolta Kurama, miközben Yomi rohamait próbálta elkerülni. Aztán egyszer csak megállt. Nyugodtan állt, nem tett semmit, úgy várta Yomi következő támadását. Yomi, nem tudván mire vélni ezt, megállt. Kurama előrenyújtotta sebesült karját. Vére a földre folyt, és azonnal, amint a földet érintette eltűnt. A terem földje mohón beitta a vérét.

- Tudod Yomi, néha olyan semmiségeken múlik minden.- ujjaival szórakozottan görgetett valamit a tenyerében. Hiei meglátta mi az: egy mag. Egy növény magja. Kurama folytatta.- Vegyük például ezt a magocskát. Olyan törékeny, és mégis, ha…

- Ne!- Yomi felüvöltött és Kurama felé rohant. Elkésett Kurama leszórta a magot a földre. Megrázkódott az épület, és Yomi kibillent az egyensúlyából. A mag szárba szökkent és egyre nagyobbra nőtt. Kurama szemének magasságában, aztán abbahagyta a növekvést. Yusuke döbbenten észlelte, hogy a növény, amit Kurama életre hívott, egy rózsa, egy fekete rózsa.

- Kimura.- morogta Hiei.

- Biztos vagy benne?- nézett rá Touya.

- Mint a halál.- hangzott a válasz.

Kurama letépte a rózsát és beleszagolt. Yomi felvonta a pajzsát és várt. Kurama Yomi felé rohant, és elhajította a rózsát. A virág áthatolt ellenfele pajzsán, és megsebezte annak arcát.

- Elvétetted.- gúnyolódott Yomi.

- Nem hinném.- válaszolta Kurama nyugodtan. És valóban. Mintegy végszóra, Yomiba belehasított a fájdalom. Összegörnyedve kapkodott levegőért.

- Ho… hogyan?- nyögte eltorzult arccal.

- Méreg.- felelte egyszerűen Kurama. Yomi képtelen volt elhinni, hogy veszített valaki ellen, aki sokkal gyengébb volt nála. Hirtelen mosolyra húzódtak ajkai. Még ha veszített is, Kurama akkor is meghal, és a barátai utána, egyik a másik után.

- Miért mosolyogsz?- kérdezte Kurama.

- Most engem legyőztél ugyan, de még nem nyerted meg a csatát. És nem is fogod. Nincs hozzá elég erőd. Mi van? Miért vigyorogsz?

- Nem megmondtam te ostoba, hogy tudom, miért most támadtál meg?- kérdezte Gúnyosan, majd tovább már egy másik nyelven beszélt. Szavait senki más nem értette, csak Yomi, kinek arcáról lefagyott a mosoly, és fagyos rémület vette át a helyét.

- Lehetetlen.- akarta mondani, de nem tudott beszélni, nem tudott mozdulni. Csak a méreg okozta, iszonyatos fájdalmat érezte, semmi mást. Kurama nyugodtan állt és nézte, hogyan szenved ki ellenfele. Arra riadt fel, hogy Hiei megérinti a karját. Az imiko döbbenten bámulta Yomit.

- A véred? Az a méreg fő összetevője, igaz?- kérdezte remegő hangon.

- Szívesen csevegnék veled Hiei, de azt hiszem, én mindjárt…- nem tudta befejezni a mondatot, mert összecsuklott. Esés közben visszanyerte emberi alakját, a róka ereje szertefoszlott. Ám mielőtt arccal a földnek csapódott volna Hiei elkapta, és a hátára fektette.

- Kurama!