Hiei rohant. Már egy hete, minden este. Kurama felülmúlva az orvosok várakozásait, továbbra is kitartott. Ennek tudatában, mindenkiben feléledt a remény, és valamelyest csökkent a feszültség is. Hiei viszont nem tudott, nem mert aludni. Rémálmok üldözték, ezért minden éjjel némán suhant a város folyosóin. Ne érdekelte, hogy meglátják-e vagy sem. Minden megváltozott, alig néhány perc alatt. Ő pedig gyűlölte az ilyen gyors változásokat. Mukuro aggódva nézte. Hieinek fel sem tűnt, hogy figyeli, valahányszor megkezdi késői ámokfutását. És valahányszor látta elsuhanni, annyiszor idézte fel magában a Kuramával folytatott beszélgetését. Még mindig emlékszik rá mennyire meglepődött, amikor a róka hirtelen feltűnt a szobájában, a kórházban.

- Mukuro, beszélhetnék veled?

A nő hitetlenkedve pördült meg és nézett az előtte állóra.

- Neked aztán van bőr a képeden!- sziszegte.

- Ha nem lenne, én lennék a legrondább élőlény a világon. - válaszolta Kurama. Mukuro elmosolyodott, de csak egy pillanat volt az egész.

- Úgy érted, nálam is…

- Gyönyörű nő vagy Mukuro, a sérüléseid ellenére is. Az embereid még nem mondták?

- Mit akarsz?- kérdezett vissza Mukuro bizonytalanul.

- Köszönetet mondani. - A nő mindenre számított, csak erre a válaszra nem. Kutatóan nézte az egykori bandita arcát, hogy lássa viccel-e. Nemleges következtetést tudott csak levonni.

- Miért?

- Mert kimondtad azt, amit én soha nem mertem. Tudok szájról olvasni. - magyarázta, látva a nő értetlen tekintetét. - Amikor te és Hiei elkezdtetek harcolni, nem tudtam, mire számítsak. Aztán amikor rátok közelítettek és le tudtam olvasni, miről beszélgettek, megnyugodtam. Hiei bonyolult személyiség. Nem mer tisztába jönni saját magával. Hiei, akárhogyan is nézzük, egy gyerek. Ő volt az első igazi barátom. De valamilyen szinten, a tanára is voltam. Próbáltam megtanítani azokra a dolgokra, amelyek mások számára teljesen természetesek. Például a nevetés. Eddig én vigyáztam rá. Hogy a gyerekből férfit nevelj, ez már a te feladatod. Amit mondtál neki, azt ki kellett mondani. Csakhogy én már nem mertem. Én már a végletekig kifeszítettem egy húrt, és féltem, ezzel elpattant volna. Hiei nem tuja még feldolgozni a saját érzéseit. Remélem, képesek lesztek megtanítani erre egymást.

- Sejtettem, hogy közel áll hozzád. - felelte Mukuro. – Bár nem szívesen beszél rólatok.

- Eleinte féltem, hogy mi lesz abból, ha ti ketten összeszabadultok. – mosolyodott el Kurama. Mukuro elértette a célzást, és bár fájdalmas pontot érintett, ő is elnyomott egy mosolyt.

- Nem ismerek rád Kurama. Megváltoztál. Az embereket választottad, de miért? Hatalmad volt, neved.

- Az emberek között rájöttem, hogy ez mennyire nem számít. Az emberek nem különböznek tőlünk. Sőt talán néha, még nálunk is gonoszabbak. Amikor Yusuke előjött a viadal ötletével, nem sok kellett ahhoz, hogy a nyakába ne ugorjak. Félkézzel mentette meg az Alvilágot, gondolkodás nélkül. Yusuke, bár tudta, mi vagyok, nem törődött vele. Segített. A maga együgyű módján, mindenkit megváltoztat, aki a környezetébe kerül. Lemészároltuk volna egymást, minden ok nélkül, ha ő nincs. Gondolkodtál valaha is a miérten? Miért vagyunk önmagunk legnagyobb ellenségei? Miért születik egy imiko „gonosznak”? Az emberek miért gyengék? Miért vagyunk a gonoszság szinonimája az emberiség szótárában? És miért gyűlöli egymást a két faj ennyire? Senki sem ismeri a válaszokat, vagy csak nagyon kevesen. Három év múlva, egy újabb viadal kerül megrendezésre. Mit fogsz csinálni, mit fog bárki csinálni, ha nem egy Enkihez hasonló békepárti, hanem egy háborúra vágyó démon lesz a győztes?

- Mint Yomi? – kérdezte Mukuro élesen. Kurama elfintorodott, és bólintott.

- Igen, mint ő. Sosem lesz elégedett ezzel a helyzettel, és ha uralomra kerülne…- Kurama megrázta a fejét. – Bele se merek gondolni.

- Ki nem állhatjátok egymást, és mégis mellé álltál, pedig 18 éve…

- Igen, tudom. Nem egészen önszántamból tettem, amit tettem, de most ő az erősebb. Nem öl meg, pedig az elején ezt tervezte. Rájött, hogy nem szükséges eltennie láb alól, mert ő az erősebb, tudja, hogy tehetetlen vagyok a hatalma ellen, és neki ez így megfelel.

- És neked?

- Nekem is, amíg nem tesz valami olyat, amiért változtatnom kéne ezen. – komorodott el a férfi. Mukuro hitetlenkedve nézte. Ez lenne az a bandita, aki annyi évvel ezelőtt kifosztott engem is?

- Törékeny lettél Kurama. Lélekben. Idelent ez megengedhetetlen volna, de Urameshi, Hiei, a barátaitok, sőt magam is az vagyok. Hiei egyetlen szóval képes volt összezúzni, a lelki egyensúlyomat. Félelmetesek vagytok, de kedvellek titeket, mondjuk veled nem tudom, mit kezdjek. Amikor megláttalak, annyi év után… Erre nem számítottam, hogy ennyire más leszel. Egyébként tervezed, hogy visszaszolgáltatod azt, amit elloptál?

Kurama elvigyorodott:- Álmodozz csak királylány. – megfordult és elindult kifelé a szobából, de még egyszer visszaszólt. – Vigyázz Hieire, mert nem csak én vagyok törékeny lélekben. És, ha meg akarna minket látogatni néha, engedd meg neki, kérlek!  – ezzel otthagyta a nőt, kavargó gondolatatival.

- Ma már tudom, hogy akkor mire céloztál. Hiei nagyon nehezen tud megbízni másokban, és azzal, hogy eltitkoltad előle az igazságot megsebezted. Shigure sok mindenre megtanított. Ő egy darabot akart magának a páciensei lelkéből, és valahol én is közéjük tartoztam. Az a seb a hátadon, nem fog begyógyulni, mert valójában a lelkedben van. Az idő nem gyógyít be semmit, csak feledést hoz magával. De te már nem tudsz felejteni. Kurama, meg akartad őt védeni, de önmagától nem tudod, sem őt, sem magadat. – suttogta.

¯

Hiei futott, de az emlékei, a gondolatai elől nem menekülhetett el.

Tartották magukat a megbeszélthez, és mindent elmondtak Shiorinak. Mindenki ott ült a tárgyalóban, és őket hallgatták. Néha itt-ott beszúrtak egy-egy mondatot, kiegészítették a hallottakat. Az igazat mondták, nem szépítettek semmin sem. Hitetlenkedve hallgatták négy fiú történetét, akiknek önmagukon kívül senki sem tudott gátat szabni. Az egésznek különös, vidám hangulata volt. Jót tett nekik, hogy kibeszélhették azt a temérdek őrültséget, amin együtt keresztül mentek. A beszélgetést kopogás szakította félbe.

- Gyere be!- kiáltotta Yusuke.

- Yusuke Urameshi, elárulnád, hogy mégis mi a fészkes fene folyik itt?!- bömbölte Enki. Kuwabara kinyitotta, majd becsukta a száját. Nem igazán ilyennek képzelte, az Alvilág királyát.

- Igen- csatlakozott férjéhez Koku. – Tudod, az üzeneted elég felkavaró volt, pláne, amikor kiderült, hogy igaz.

- „Kurama kinyírta Yomit, és valószínűleg önmagát is. Üdv, Yusuke!” Gandarába megyünk, és mit adj’ isten, Yomi tényleg halott. Shura viszont egyre csak azt hajtogatja, hogy az apja megérdemelte. Meg Kurama anyjáról, és túszokról hablatyol. És mi itt ez a díszes társaság? Na várjunk csak! Itt emberek vannak?! – Enki megrökönyödve meredt Yusukéra. A fiú már válaszra nyitotta a száját, de megelőzték.

- Igen Enki, emberek vannak itt, méghozzá Yomi jóvoltából. Ami Kurama és Yomi dolgát illeti, elég ronda ügy, de ez van. A róka tényleg nincs túl jó bőrben, illetve alig él. És, ha nem akarod magad, egy lángoló lyukkal a hasad közepén, házon kívül találni, akkor azt ajánlom, változtass a hangnemeden! – Mukuro a plafont nézte szórakozottan, miközben a fejével Hiei felé bökött. Enki Hieire sandított a szeme sarkából. A fiú, a balkezével szórakozottan játszadozott a jobb karján lévő mágikus pecsétekkel. Enki elértette a célzást. Pislogott egy kettőt, mint aki nem hiszi el, amit lát.

- Mukuro úrnő, ön mit keres itt? – kérdezte.

- Elveszett báránykámat. - bökött újra Hiei felé, és végre ránézett Enkire. – Tudod, ahol az egyik, ott a többi. És mivel Kurama élet és halál között lebeg pár szobával arrébb…- megvonta a vállát. Enki elgondolkodva nézett a feleségére.

- Menj, és hívd ide a többieket. Azt hiszem, ezt nekik is hallaniuk kell.

Koku bólintott, és sietve távozott. Enki Yusukéra nézett:

- Na, had halljam, mi folyik itt?

- Mindenki menjen ki, Mukuro, Hiei, Kuwabara és Koenma kivételével, azonnal!- parancsolta Yusuke különös hangon a barátainak. Többen, egy pillanatig döbbenten meredtek rá, aztán elmentek. Miután már csak hatan maradtak a teremben, Yusuke megszólalt:

- Ma, miközben elmeséltük Shiorinak, mi történt, eszembe jutott, amit Kuronue mondott:

„Elengedtek a Túlvilágról, hogy figyelmeztesselek titeket. Ha Youko végez is Yomival, avval még nincs vége. A túlvilági mágia teljesen megőrült. Yamáék pedig nem találják az okát, de félnek. Én tudom, hogy okkal, de még nem mondhatok semmit, mert nem vagyok biztos benne, hogy igazam van. De Youkot elnézve… Mindegy! Ezért lehetek most itt. Értesítsétek a fejeseket és Koenmát is. Talán ők tudnak valamit. Legalább is Yama ebben reménykedik.” Ezt mondta, és félek, hogy ez azt jelenti: Őrült nagy bajban vagyunk, és egyedül Kurama tudja, miről van szó valójában.

Enki azt, se tudta mit mondjon.

- Kuronue?! – hebegte. – Te jó ég!

¯

Aznap sokáig beszéltek Enkivel és a többiekkel, de nem tudtak rájönni, mi lehet a baj. Botan elment a Reikaira, és nem hozott túl jó híreket. A holtak szellemei elkezdtek megjelenni, mindenfelé az emberek világában. A Reikai pedig tehetetlenül áll, a problémával szemben. Nem tudják, mi válthatta ki ezt. A hetek pedig csak múltak, de Kurama állapota nem változott. Kuronue szavai nem hagytak nyugtot neki, főleg, ha összeillesztette őket Kurama szavaival. Nagyon rossz érzése volt ezzel kapcsolatban. Ásított egyet. Nem aludt, amióta ez az egész elkezdődött. Ha csak egy pillanatra is elbóbiskolt, rémálmok üldözték, amelyekről azt hitte, hogy örökre megszabadult tőlük. A Masho-csapat legyőzése után volt utoljára rémálma. Később csak emlékezett az álmaiban. Azt az éjszakát, sem tudta elfeledni.

- Hiei, ébredj fel! Hiei!

Kinyitotta a szemét és Kurama aggódó tekintetébe nézett. Hirtelen felült az ágyban. Most tudatosult csak benne, hogy folyik róla a víz. Lemondóan hanyatlott vissza a párnájára.

- Rémálmok?- kérdezte Kurama.

- Igen. Régóta nem voltak, de…- hirtelen elakadt. Eszébe jutottak az előző nap történései. – Yukina. – suttogta. – Nem hiszem el, hogy tényleg itt van!

- Ugye arra is emlékszel, hogy miért?

- Ne merészeld elmondani neki!

- Nem fogom. Én nem beszélek semmiről, amíg szükségesnek nem látom.

- Ahogyan Koenmának?- kérdezte Hiei élesen.

- Például.

- Nem is érdekel, honnan tudom?

- Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy csak tőlem tudhatta meg, hiszen rajtam kívül nem is tudja más. Gondolom, nem is akarod, hogy mások is tudjanak róla.

- Megmondtam, hogy nem akarom, hogy Yukina megtudja az igazat!

Kurama felvonta az egyik szemöldökét.

- Igen, emlékszem, de nem rá céloztam, hanem…

- Emberek. - rázta meg a fejét Hiei. – Sosem értenék.

- Nem ostobák, Hiei! Legalábbis nem annyira. A fajunk a gonoszság szinonimája az embereknél, de Yusuke és Kuwabara nem skatulyáznak be minket. Megértették, hogy nincsenek valódi különbségek. Ahogy a démonoknak, úgy az embereknek is meg van a maga sötét oldala, ahogyan a jó is. Jobban értik, mint gondolnád.

Hiei szórakozottan bámulta a plafont.

- Urameshinek még talán, na de Kuwabarának…!

Kurama hirtelen elnevette magát.

- Mi olyan vicces?

- Csak elképzeltem, mit szólna, ha megtudná az igazat.

Hiei nem tehetett ellene, ő is elmosolyodott.

- Valószínűleg fel se fogná először. Talán másodszorra sem.

- Ne becsüld ennyire alá! Nélküle már nem lennénk itt!

- Igaz, de legalább nem kellene a fél…- elharapta a mondatot, de túl későn. Már túl sokat mondott. Kurama az ablakhoz sétált, és felnézett a csillagokra.

- Valamitől mindenki fél, Hiei. A rémálmainkban meg életre kelnek a félelmeink.

- Honnan veszed?

- Nem csak téged kísérthet a múlt imiko. – nézett rá Kurama élesen. Hangja fagyosan csengett. – Ha beismered magadnak mitől félsz, megszabadulhatsz a rémektől.

Hiei döbbenten nézett rá. Az előbb, mintha fájdalmat hallott volna Kurama hangjában. Persze, biztosan csak képzelődött.

- Nos? Mitől félsz imiko?

Imiko. Kurama csak akkor szólította így, ha mindenképpen választ várt. Ha nem válaszol, akkor is megtudja valahogyan, tehát egyre megy. Felsóhajtott:

- Félek, hogy…

Csak most vette észre, hol van. Akaratlanul, vagy mégis akarva?- Kurama szobájához jött. Benyitott. Shiori nem volt ott. Lassan megértette, hogy hiába ül a fia ágya mellett. Shuichit visszavitték a Ningenkaira, az apja két világ között ingázott, ahogyan Kaitou, Kido és Yanagisava is. Shiori viszont nem volt hajlandó itt hagyni, a fiát, ahogy a többi lány sem. Ami a Yomi ügyet illeti, sikerült megakadályozni, hogy háború törjön ki, viszont Kuramának, ha magához tér részt kell vennie egy tárgyaláson. Ha magához tér. A hetek pedig csak múltak, eseménytelenül. Odalépett Kurama ágyához.

- Tényleg segít, ha megmondom, attól rettegek, meghalsz? Sikerült elérned, hogy szükségem legyen rád. Őszintén érdekelne, hogy mire volt jó ez az egész, ha még egy ígéretet sem bírsz megtartani? Azt mondtad, bízzam benned. A kérdés az, hogy te miért nem viszonoztad?- suttogta keserűen. Nézte az arcot, amelyet oly jól ismert, válaszra várva. Válaszra, amelyet lehet, hogy már soha nem kaphat meg. Ekkor hirtelen feltűnt neki valami. Kurama homlokára tette a kezét. Barátjának nagyon magas láza volt. Nem tudta, mit tegyen. Már rohant volna orvosért, amikor észrevett még valamit. Kurama szemei mozogtak a csukott szemhéja alatt, vagyis álmodott.

- Lázálom?- döbbent meg Hiei. Fogalma sem volt, hogy mit jelent ez Kurama állapotának szempontjából, de a szíve legmélyén remélte, hogy jót. Mert ha már ő sem hiszi, hogy Kurama felépülhet, akkor ki higgye?

- És te, mitől félsz Kurama?- kérdezte, bár tudta, hogy kérdésére csak a csend fog felelni. Ismét Kurama homlokára tette a kezét, és megpróbálta egy kicsit lehűteni barátja szervezetét.

- Nem hallhatsz meg. Én akarlak megfojtani!- sziszegte barátjának. Hogy ezután mi történt, már nem volt számára teljesen tiszta. Hirtelen megszédült, majd minden elsötétült körülötte.

Mikor kinyitotta a szemeit, nem akarta elhinni, amit látott. Mintha a káosz őrült fogatagába került volna. Mindenhol képek villództak, és lassan Kurama emlékeire ismert bennük, amelyek iszonyú sebességgel váltogatták egymást. Ekkor meglátta Kuramát, aki ugyanazt tette, mint lázálmának emlékképei: állandóan alakot váltott. Csakhogy, Hiei legnagyobb döbbenetére, ez nem csak abból állt, hogy Youko Kuramává változott, aztán vissza az emberi alakjába. Nem. Különböző alakok, démonok és emberek váltogatták egymást, mind egy bizonyos formába szerettek volna változni. Csakhogy Kurama ezt nem akarta. Küzdött, a testét uraló késztetés ellen. Hiei látta, ahogy kezeivel befogja a fülét, görcsösen összeszorítja a szemeit, és a fájdalomtól és összpontosítástól eltorzul az arca. A nyakában egy kristály lógott. Hieinek az a különös benyomása támadt, hogy a kristály irányítja az egészet. És ekkor felismerte azt az alakot, amivé Kurama teste válni akart, de barátja tiltakozott. Nem akarta, nem bírta felfogni. Mert ha minden alak Kurama, akkor ennek is, neki kell lennie, ez a lehetőség pedig, mindent megváltoztat. Maga sem tudta, hogy miért, de Kuramához rohant, és leszakította a kristályt a nyakából. Egy pillanatra minden megállt, majd a kristály felragyogott és Hiei előtt ismét elsötétült a világ.

Arra eszmélt, hogy félig Kurama ágyán fekszik.

- Úgy tűnik elaludtam. – gondolta, de ekkor eszébe jutott minden. Kinyitotta a markát. Ott pulzált benne a kristály, különös erőt árasztva magától. Onnantól kezdve pedig, Hieit nem érdekelte, hogy mi és hogyan történt, vagy hogy hogyan került hozzá a kristály. Csak egyetlen dolog zakatolt az agyában: Kurama valami sokkal nagyobbat és fontosabbat titkolt el, mint a Yomival való problémái. Valami olyasmit, ami mindhárom világra kihat. Kezében tartotta a világ, egyik legnagyobb rejtélyének a kulcsát, és fogalma sem volt, hogy most mihez kezdjen.

- A fenébe! Te jóságos ég!- nyögte. – Kurama, miért?

¯

Mukuro azonnal észlelte, hogy valami megváltozott. Hiei keserű beletörődését, harag váltotta fel. Biztos volt benne, hogy a változásnak köze van Kuramához, csak azt nem tudta, hogyan. Egyik nap reggel, egy orvos rontott be a teremben, ahol a csapat éppen reggelizett.

- Urameshi nagyúr, Mukuro úrnő!- kiabálta. – Kurama! A sebe..!

Yusuke felpattant. – Nyögje már ki! Mi van vele?

- Eltűnt! A sérülés egyszerűen csak eltűnt a hátáról, mintha soha ott se lett volna!- lihegte a doki. Yusukének egy hang sem jött ki a torkán. Elvágtatott a doki mellett és Kurama szobája felé vette az irányt. A többiek pedig utána. Csak egy valaki nem ment. Hiei belenyúlt a zsebébe és megszorította a kristályt.

- Hát ez egyre érdekesebb lesz. – gondolta. – Vajon meddig tudod előlük is titokban tartani az igazságot, Kurama?

¯

- Ezt egyszerűen nem hiszem el!- suttogta döbbenten Yusuke, miután meggyőződtek az orvos állításának igazáról.

- Szóval igazam volt. – morogta Mukuro.

- Mi van?!

- Az a seb… Nem most szerezte, de nem is a közelmúltban. Akár 700 évvel ezelőtt is szerezhette.

- De akkor…

- Egyszerűen a lelkében lévő seb testesült meg, a bűntudat adta ereje által. – felelte a nő.

- Ez most jó vagy rossz?- kérdezte Shiori remegő hangon.

- A fizikai állapota szempontjából jó, és úgy fest, hogy ez…

-… pszichésen is javulást jelent. – fejezte be Shizuru. Mukuro bólintott. Ekkor feltűnt neki valami.

- Hol van Hiei?

Yusuke és Kuwabara döbbenten néztek össze majd körül. Most tűnt csak fel nekik is, hogy mindenki a kis szobában tolongott, Hieit kivéve.

- Az ember azt hinné, hogy elsőként rohan ide, ehelyett ide sem tolja a képét!- háborgott Kuwabara.

- Idióta!- vágta fejbe a nővére. – Neked egyáltalán nem tűnt fel, hogy milyen különösen viselkedik egy pár napja?

- Már megbocsáss tesó, de Hiei csak különösen tud viselkedni. – Shizuru ismételten fejbevágta az öccsét.

- Hülye! Eddig olyan szomorú volt. Most meg…

-… dühös. – fejezte be Mukuro. Shizuru bólintott.

- Tud valamit. – jelentette ki Mukuro. – A kérdés csak az, hogy mit?

- Megmagyaráznátok, hogy most miről van szó?- kérdezte Yusuke indulatosan.

- Szívesen megtenném Urameshi. A gond csak az, hogy még magam sem értem. – válaszolta Mukuro.

¯

Yusuke egész nap Hieit figyelte, és rájött, hogy a két nőnek igaza van. Tényleg dühös lett. De kire? És miért? Valami azt súgta neki, hogy hamarosan megkapja a válaszokat, talán egy kicsit többet is, mint szeretne. Aznap délben Hiei különös kérdéssel fordult Koenmához:

- Mond csak Koenma, az arkmazokuk miért irtották ki, a jövőlátókat?- A kérdés hallatán megfagyott a levegő. Mukuro elsápadt. Arkmazokuk? Hogy jönnek most ők ide?

- Mi van?!- nyögte Koenma.- Mióta érdekel ez téged?

- Csak úgy eszembe jutott. Mellesleg továbbra is tartom magam ahhoz, hogy Kurama mindezt előre tudta. – felelte az imiko. Koenma a tenyerébe támasztotta az állát és elgondolkodott. Végül is, kinek árt ezzel a mesével?

- A pontos okok ismeretlenek a ma élők számára, de azok se tudták, akik hatezer évvel ezelőtt tapodták a földet. Azt te is tudod, hogy az arkmazokuk uralták évezredekkel ezelőtt mind a három világot.

- Egyetlen faj, mindhárom világot?- döbbent le Yusuke.

- Igen. Démonok voltak, csak halhatatlanok, sebezhetetlenek és mindenkinél erősebbek. Az egyik király, Rokuro ideje alatt kezdték el üldözni a jövőlátó jósokat, akik talán a leghűségesebb szolgáik voltak. A jósok ismerték egyedül az élet és a halál igézeteit, ők voltak az egyetlenek, akik képesek voltak megölni egy arkdémont, ha az úgy akarta. A dolog poénja az, hogy Rokuro uralkodása alatt történt valami, amire addig nem volt példa. A démonok és az emberek egymás ellen fordultak. Hogy miért, azt senki sem tudja. Háború fenyegetett és Rokurot a társai arra kényszerítették, hogy mondjon le a legidősebb fia, Ryoichi javára. A koronázás előtt viszont Ryoichi eltűnt, a szobájában pedig csak néhány vérfoltot találtak. Pár nap múlva meggyilkolták Rokurot, a feleségét Ayamét is, a lányuk Minaho pedig eltűnt. Gondolhatjátok! A lények, akiket eddig sebezhetetlennek, halhatatlannak hittek, és most meggyilkolták őket! A felbőszült démonok megölték az összeset, Rokuro kisebb fiait Mazarut és Akiot, és mindenki mást. A Reikainak pajzsként kellett a két világ közé állnia, hogy egyik faj se pusztuljon ki, a kitört háborúban. Ennyi. Nincs senki a világon, aki tudná, hogy mi és miért történt. A háború pusztító volt, rengetegen meghaltak. A két nép végleg elhatárolódott egymástól.

- Ezért tartunk ott, ahol tartunk?- kérdezte Yusuke.

- Nem. – rázta meg a fejét Koenma. – Lehet, hogy Rokuro rossz uralkodó volt, de ez nem magyarázza a démonok és az emberek közötti viszony ilyenfokú megromlását.

- Tudod, mi a furcsa Koenma?- kérdezte Mukuro. – Az, hogy Kurama egyszer azt kérdezte tőlem: Hogy miért gyűlöli egymást a két faj ennyire? Hogy az emberek miért gyengék? És hogy a fajunk miért szinonimája a gonoszságnak az embereknél? És hogy miért pusztítjuk saját magunkat?

Hiei elfintorodott. – Ez a gondolatmenet már elég régóta a mániája. Semmi különös nincs abban, hogy ilyeneket kérdez.

- Fura ezt pont tőled hallani. – Hiei megmerevedett. Tekintetét döbbenten fordította az ajtó felé. És nem ő volt az egyetlen. Mind felismerték a hangot, és kétségbeesett reménységgel nézték az ajtóban kibontakozó alakot. Mikor belépett az étkezőbe, még mindig visszatartották a lélegzetüket. Ő zöld szemeivel kérdőn nézett végig a társaságon, és miközben kisimított egy vörös tincset az arcából, megakadt a szeme Shiorin.

- Mama- suttogta tágranyílt szemekkel.

- Ku… Kurama!- pattant fel Yusuke és a barátjához rohant. Kuwabara követte a példáját. Hiei is felállt, de ő csak neki támaszkodott az asztalnak, és onnan figyelte az eseményeket. Karmazsin szemeiben különös fény játszott.

- Te agyalágyult idióta, barom!- közölte Yusuke Kuramával, majd hirtelen megölelte. Aztán megfogta a két vállát és eltolta magától. Keményen nézett bele Kurama szemébe. – Esküszöm, hogy ezért megfizetsz! Mégis mi a franc ütött beléd?!

- Yusuke nézd, én…- kezdte Kurama, de ekkor észrevette, hogy Hiei hogyan néz rá. – Hiei. – lehelte. Minden szem az imikora szegeződött. Hiei lassan odament Kuramához.

- Tudod, az az érzésem, hogy te komplett hülyéknek tekinted a környezetedben élőket. – hangja remegett a dühtől.

- Hogyan? – hebegett Kurama. Rossz érzése támadt.

- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről van szó! Te vagy az egyetlen, aki ebben a játszmában bármit is tud. Nem tudom meddig akartad ezt csinálni, de, ha a tárgyalásodon nem állsz elő az igazsággal, én mondom el a magam verzióját. – ezzel a zsebébe nyúlt és elővette a kristályt. Kurama önkéntelenül is a nyakához kapott. Hiei odadobta neki. - Azt hiszem ez a tiéd. A kérdés csak az, hogy pontosan kié is? – Hiei kisétált a teremből. Kurama holtsápadtan meredt utána, aztán magához tért és gyorsan zsebre vágta a kristályt.

- Hiei…- suttogta.

- Elárulnád, hogy ez meg mi volt?- kérdezte élesen Mukuro.

- Majd a tárgyaláson. – legyintett Kurama. – Hallottad Hieit!

- Igen, hallottam. A kérdés az, hogy pontosan mi is volt az, amit hallottunk?

- Kérdezzétek őt, de nem fog válaszolni, ahogy most én sem.

- Nem lep meg, hogy itt látsz. – jegyezte meg a nő.

- Az lepne meg, ha nem lennél itt. – felelte Kurama, aztán Shiorira szegezte a tekintetét. – Egyeztessetek egy tárgyalási időpontot holnapra Enkivel! Most pedig tűnés! Magyarázatokat később!

Mindenki elértette a célzást, és magára hagyták Kuramát az anyjával. Kurama lehajtotta a fejét.

- Számít, ha azt mondom: Sajnálom?- Shiori nem válaszolt, csak megölelte és elsírta magát. Kurama viszonozta az ölelést, majd eltolta magától az anyját.

- Gondolom a fiúk elmeséltek egyet- s mást, de… az, amit Hiei mondott, sok mindent megváltoztat. Baj van. És azt akarom, hogy tudd, hogyan jutottunk el idáig. – hangja egyszerre volt bizonytalan, és határozott. Mintha maga sem tudta volna, hogy helyes úton jár-e. Pedig ő volt az egyetlen, aki biztosan tudta, mi vár rá az út legvégén. Döntött. Most viselnie kell a következményeit. – Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni, bármennyire is tűnjék úgy. Itt az ideje, hogy a kör bezáruljon. – suttogta, aztán mély levegőt vett és belekezdett. Shiori döbbenten hallgatta.

¯

- Hiei, mi volt ez az előbb?- ragadta meg másodtisztje karját Mukuro. – Hiei válaszolj!

A fiú kitépte a karját Mukuro kezéből.

- Miért nem kérdezed Kuramát?- sziszegte gúnyosan.

- Mi a franc van veled?- csattant fel Yusuke.

- Tényleg tudni akarjátok? Akkor egy részét elmondom. Kurama nem a sérüléseibe halt bele majdnem.

- Mi… micsoda?- barátai hitetlenkedve meredtek rá. – Hiei, te meg miről beszélsz?

- Csak az igazat mondom. Abba halt bele majdnem, hogy meggátolja a testét abban, hogy az eredeti erejét felhasználva megmentse az életét. – Mukuro szóhoz sem jutott a döbbenettől.

- Az eredeti ereje? Mire célzol ezzel?- kérdezte Touya.

- Hát nem a rókára!- mosolyodott el talányosan Hiei, aztán felsóhajtott. – Néha komolyan azt, hiszem, hogy azért csinálja, hogy kikészítsen. Pont ma kellett magához térnie! Vagy direkt csinálta, vagy itt olyan összefüggések is vannak, amelyeket nem értek. Ne értsetek félre. Örülök, hogy végre jól van, meg minden, de ami nem sokára elkezdődik, legyen az bármi, nagyon sokba fog kerülni mind neki, mind nekünk. A személyiség problémáiról nem is beszélve!- ezzel ott hagyta őket értetlenül, döbbenten és valahol: már félve.

¯

Kimerülten csukta be maga mögött az ajtót. Kurama természetesen nem magyarázta meg az ebédlőben történteket. Csak Yomival való megismerkedéséről, és a csapdáról mesélt, ami húsz évvel ezelőtt várt rá. Nem mintha számított volna rá, hogy elmondja. A szíve legmélyén mégis úgy gondolta, hogy tíz év után, megérdemli a magyarázatot. Hirtelen mozgást érzékelt a szeme sarkából.

- Kurama!- a vörös hajú fiú különös tekintettel nézett rá. A zsebébe nyúlt és enyhén remegő kézzel, felemelte a kristályt.

- Hogyan…?

- Fogalmam sincs. Viszont aznap este, amikor hozzám került lázálmod volt. Nem tudnám megmondani, hogy mi történt. Csak egyet tudok: Azt mondtad, hogy a rémálmainkban a félelmeink kelnek életre. Te mitől félsz Kurama?- kérdezte Hiei élesen.

Kurama nem válaszolt. Lehajtott fejjel állt, próbálta összeszedni a gondolatait.

- Már úgyis mindegy!- suttogta. – Félek az ébredéstől. Hetek óta a lelepleződéstől, és most, tessék! Félek, hogy a végén, majd nem tudom megtenni azt, amit meg kell tennem. Hogy megpróbálok változtatni a jövőn, s ezzel romba döntöm a világot. Félek, mert túl sokat veszíthetek. Érted?

- Talán. – Hiei csak nagyon nehezen tudta megőrizni a hidegvérét. – Nem is tudom, minek nevezzelek. – jegyezte meg remegő hangon.

- Nem maradhatnánk a Kuramánál? Még akkor is, ha mindketten tudjuk, hogy más az igazság?

- Majdnem belehaltál abba, hogy megakadályozd, hogy az erőd megmentse az életed! Ki vagy te?

- Egy kölyök, aki élve elkárhozott. – Talán a válasz higgadtsága, talán a barátja hangjából áradó fájdalom, vagy talán az elmúlt hónap minden feszültsége okozta, de Hiei haragja elszállt, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. Eddig bírta. Leküzdötte a késztetést Gandarában, majd akkor, amikor Yukinával beszélt. Erőt vett este, amikor Kuwabarával és Yusukével beszélgetett Kurama ágya mellett. És éjjel, szobájának sötét magányában, vagy az üres folyosókon vágtatva, szintén ellenállt annak, a késztetésnek, ami könnyeket csalt a szemébe. De ennek most vége volt. Ahogy Kurama ott állt vele szemben, immár aggódó tekintettel, kezében a kristállyal, az már több volt, mint amit el tudott volna viselni. Hiei Jaganshi életében először sírva fakadt. A barátja miatti aggódás és félelem, a hazugságok okozta düh, és fájdalom mind, egyszerre törtek elő belőle.

- Rohadj meg!- kiáltotta Kuramának könnyes szemekkel, majd lehajtotta a fejét. Ez az érzés új volt neki. Egész teste rázkódott, ahogy próbálta elfojtani könnyeit.

- Egy hülye kölyök, az vagy te Hiei!- mondta Kurama és megölelte barátját, de az eltaszította magától.

- Mi folyik itt? Mire jó neked ez az egész? Miféle játék ez neked?

- Nem játék! – csattant fel Kurama. – Ez az életem! A múltamra nem emlékeztem mindig. Még két hónapja sincsen, hogy újra tudom, ki voltam. Majdnem olyan rossz, mint amikor emberként négy évesen, minden éjjel a halott társaim szellemével álmodtam, akik egyre csak azt kérdezték, hogy: Miért?

- Nem emlékeztél?- hüledezett Hiei.

- Hát nem jópofa? Megláttatta velem a jövőt, de mikor rájött, hogy mekkorát tévedett, megadta nekem azt a lehetőséget, hogy feledhessek egészen addig, míg az általam látott dolgok el nem kezdődnek. Feledhettem, és boldog lehettem. De ennek most vége. Minaho először csak a kését vágta a hátamba. Ez még úgy-ahogy, de oké, végül is a következmények nem voltak olyan nagyon szörnyűek. Csak pár millióan haltak meg. De most, mindenki veszélyben van. És meg kell állítanom.

- Minaho?!- Hiei holtsápadtan meredt Kuramára. – De ő a… ő a…

- Aha, ez a legjobb poén az egészben. Hát nem?- Kurama keserű mosollyal nézett Hieire, és az imiko megérzett valamit abból az őrülettel határos hangulatból, ami lassan eluralkodott Kuramán.

- Éjjel, mintha összebeszéltünk volna, úgy gyűltünk össze a fiúkkal a szobádban. Sokszor kérted azt, hogy próbáljak meg igazán bízni bennük. Hogy mondjam el nekik az igazat. Aznap megtettem, de csak a tudat lett fájdalmasabb, hogy valószínűleg meg fogsz halni. Másnap mindent elmeséltünk anyádnak, de csak arra jöttünk rá, hogy szükség van rád, élve. Aztán rájöttem a kis titkodra, és már csak az fájt, hogy nem bíztál bennem. – Hiei hangjában őszinte fájdalom csengett.

- Bocsáss meg!- kérte Kurama.

- Mondd el az egészet! Az elejétől a végéig!- kérte Hiei.

- Tényleg hallani akarod?- kérdezte Kurama kétkedően.

- Van más választásom?- kérdezett vissza Hiei. Kurama elmosolyodott, és megrázta a fejét.

- Nem hinném.

- Akkor rajta! Ha már pont ma magadhoz tértél. – Kurama összeráncolta a homlokát, majd leesett neki a tantusz.

- Jé, tényleg! Pont ma van pontosan tíz éve, hogy tévedésből nekem estél!

- Nem mondod?! De térj a lényegre!

- Ahogy kívánod, csak meg ne bánd!

¯

A démonok nyugtalanul néztek hol egy emelvényen ülő Enkire, Yuusukére, Mukurora, Hieire és Koenmára, hol a szomorú tekintetű Shurára, Hol az egyfajta vádlottak padja szerűségen ülő Kuramára, hol pedig a nyugtalanul fészkelődő Kuwabarára, számukra mindközül a legfurcsább jelenségre. Jogosan voltak nyugtalanok. Kurama még a tárgyalás kezdetekor kijelentette, hogy nem fog előadást tartani a Yomival való kapcsolatáról, mert nem ezért jött. Más ügyben van itt, ami amúgy is napirendre került volna, csakhogy Hiei ultimátumot adott neki. Yusuke majd elmeséli a Gandarában történteket. Sok mindenre számítottak, de erre aztán nem. Még Hiei is döbbentnek látszott. Most mindenki arra várt, hogy mit fog válaszolni Shura arra, amit Yusuke és Hiei mondtak, Kurama és Yomi harcáról. Shura mélyet lélegzett, és megszólalt. Válasza rövid és tömör volt:- Igazat mondanak.

Izgatott morajlás futott végig, a démonokkal teli termen. Enki még most sem értette, hogy Kurama miért akarta azt, hogy minden S- és A-osztályú démon vegyen részt a tárgyaláson. Yomi néhány embere tiltakozva ugrott fel:

- De Shura herceg!

- Már nem vagyok herceg!- csattant fel a fiú. – Ha nem jöttetek volna még rá, akkor most elmondom: Apám halálával, én lettem a vezéretek. Urameshiék igazat mondanak. Ott voltam, csak tudom! Mint ahogy az is igaz, hogy apának a bosszú fontosabb volt, mint én. Megérdemelte. – Az utolsó szavakat már sírva mondta. – Nem akarok csatákat, elégtételt, meg egyéb marhaságokat! Csak azt, hogy felejtsük el ezt az egészet!

Kurama a tenyerébe hajtotta a fejét.

- Annyira sajnálom Shura! De úgy fest, a vér nem válik vízzé. Reméltem, hogy megváltozott, de tévedtem. Ilyen szinten tévedni pedig, túl sokba kerül. Gyűlölt engem, de sosem tette volna ezt, ha egy bizonyos valaki, nem hoz tudomására olyasmit, ami miatt így döntött. Azért tette, mert úgy gondolta, ha már mindenkinek meg kell halnia, engem legalább had ő öljön meg.

Kurama szavai nyomán hangzavar támadt a teremben. A démonok egy mást túlkiabálva követelték a magyarázatot.

- Miről beszélsz?- kérdezte élesen Mukuro.

- Tényleg tudni akarod?- kérdezett vissza Kurama különös tekintettel. Mukuro hirtelen legszívesebben rávágta volna, hogy: Nem! Szörnyű gyanú kerítette hatalmába. De nem, arról nem tudhat! Hessegette el magától a gondolatot. Hiei idegesen pillantott egyikről a másikra. Valami nincs rendben. Ezt határozottan érezte. Egy titok. Egy újabb titok.

- Igen. – válaszolta végül Mukuro. Kurama keserű mosolyt villantott rá.

- Ha valóban ezt akarod, akkor…- már nem tudni hogyan fejezte volna be, ugyanis egy őr rontott be a terembe.

- Enki nagyúr! Egy…egy koorime van itt!

A teremben megfagyott a levegő. Mielőtt bárki bármit is mondhatott volna, Hiei az őrnél termett és megragadta.

- Mi a neve? Hogy hívják?- kérdezte idegesen. Mukuro fejében hirtelen világosság gyúlt. Kurama tegnap azt akarta, hogy az összes ember Kuwabarát kivéve térjen vissza a saját világába. Nem engedte, hogy Yukina is elmenjen velük. Tudta, hogy ez lesz. Tudta. – gondolta hitetlenkedve. Kurama felé fordította a fejét, s így hallotta azt, amit más senki. Az elsuttogott szavakat:

- Függöny fel!

Közben az őr megrökönyödve bámult Hieire, ahogy mindenki más is a teremben. Nem értették, miért izgatta fel magát Hiei ennyire.

- Ru… Rui. Legalább is valami ilyesmit értettem. Nagyon rossz állapotban van, és egyfolytában valami veszélyről hablatyol. – Hiei elengedte az őrt, és egy pillanatra megszédült.

- Azonnal engedd be!- parancsolta az őrnek. Az kinyitotta az ajtót. Rui bebotorkált a terembe, aztán összeesett. Az őr nem hazudott. Valóban nagyon rossz állapotban volt. A ruhája szakadozott volt, és több helyen is megsérült. Egy hótündér szervezete pedig nem túl erős.

- Rui!- Hiei még épp időben kapta el. – Válaszolj! Mi folyik itt?

- Rui. – suttogta döbbenten Mukuro. – Az a Rui?

- Igen. Ő az. - válaszolta Kurama.

- Na de mi folyik itt mégis?- kérdezte döbbenten Enki. – Ki ez a nő? És Hiei, honnan ismered?

- Ez egy kicsit hosszú történet. – válaszolta Hiei. – Touya, hozd ide Yukinát, de azonnal!

A jégninja felpattant és kirohant a teremből. Pár perc múlva Yukinával tért vissza. Mikor a lány meglátta az idősebb hótündért, felsikoltott:

- Rui!- odarohant Hieihez, és a nőhöz.

- Most már végképp nem értek semmit! Megmagyarázná végre valaki?!- csattant fel Enki.

- Yukina Hiei ikertestvére, Rui pedig az édesanyjuk legjobb barátnője volt. – felelte Kurama. Enkinek leesett az álla.

- Azt akarod mondani, hogy Hiei egy…

- Imiko? Igen, azt.

- Rui, térj magadhoz!- kérte Yukina. A koorime szemei résnyire nyíltak. Beletelt neki egy kis időbe, míg Yukinát és Hieit is fölismerte.

- Yukina és te is…- suttogta. – Örülök, hogy jól vagytok.

- Te viszont nem vagy jól. Mi történt?- kérdezte élesen Hiei, bár már sejtette a választ.

- Veszélyben van mindenki. Nem akarták, hogy figyelmeztesselek titeket… de muszáj volt eljönnöm. Elég sok minden terheli már így is… a lelkemet.

- Kinyílt a kapu, igaz?- sétált oda lassan Kurama a hármashoz. Rui elkerekedett szemmel bámult rá.

- Ki vagy? Várj… ismerlek. Láttalak már. – mondta Kuramának, mindenki legnagyobb döbbenetére. Hiei elkerekedett szemekkel nézett fel Kuramára.

- Mit jelentsen ez?- kérdezte hidegen. Kurama lenézett Ruira.

- Csodálkozom, hogy emlékszel. Kislány voltál akkor, és még csak nem is hasonlítok az akkori kinézetemre. – jegyezte meg Kurama.

- Tévedsz. A tekinteted ugyanolyan, még ha a szemed színe más is. – felelte Rui. Utolsó szavai köhögésbe fulladtak.

- Kislány. – morogta Hiei. – Szóval jártál a fennsíkon. – állapította meg.

- Mondtam, hogy a véred szaga árult el. – válaszolta Kurama. – Jártam a fennsíkon, igen. Úgy 4000 éve. És arra kényszerültem, hogy megöljek néhány hótündért. Innen maradt meg bennem a koorime vér szaga. – mondta. Ruira nézett. – Miért hagytátok, hogy megtegye?

- A nőre célzol?

- Igen rá.

- Az ő hatalma ellen, ki tehetne bármit is? Tudod ki ő, akkor azt is tudod, miért nem. – köhögte Rui.

- A fennsíkon van az az átkozott kapu? – értette meg végre Hiei, és nem akarta elhinni.

- Hol máshol?- kérdezte Kurama. – Vagy szerinted, van még olyan hely a világon, ahol észrevétlenül megnyithatta?- Hiei erre nem tudott mit mondani. Kurama végignézett a teremben ülőkön.

- Rui azért jött, hogy figyelmeztessen a veszélyre, ami mindhárom világot fenyegeti. A Gleccser-fennsíkon megnyitottak egy kaput. Ez a kapu négy világot köt össze: a Makait, a Reikait, a Ningenkait és egy olyan sötét és gonosz dimenziót, aminek még neve sincs. Ebből a dimenzióból a másik három világba, olyan szörnyek léphetnek át, amik ellen sokszor semmit sem ér az erőtök. – Kurama előrenyújtotta a jobb karját, s minden egyes kimondott névvel kinyújtotta egy ujját. – A Gleccser-fennsík, Shinjuku, és a Myogoku-föld. Három hely, három világ, három kapu. Ha a három világ nem fog össze, Minaho no Fujiwara, az arkmazoku hercegnő terve, sikerrel jár. Minaho minden élőlényt el akar pusztítani. Hogy miért? Mert soha nem lehetett övé egyik sem. Mert gyűlöl mindent, ami csak létezik. Jól tudom, hogy néhányótokat felkereste, ahogy Yomit is. Alkut ajánlott: Árulásotokért cserébe, nem öl meg, de volt aki, nem hitt neki. Mások pedig tudták, hogy rájuk is halál várna. Persze vannak olyanok is, akik mellé álltak. Nem fogok neveket mondani, vagy feleslegesen vádaskodni. Csak azt akarom, hogy mindenki számára világos legyen: A húgom mindenkit el akar pusztítani. Miután a szörnyek elvégezték a piszkos munkát, megöli őket is. Ha a három világ nem fog össze, mind meghalunk. Tiétek a választás! Élet vagy a teljes pusztulás? – Kurama szavai megbénították a teremben ülőket. Ő lángoló tekintettel nézett végig rajtuk. Mukuro holtsápadt, Enki megrökönyödött, Koenma hisztériás, Kuwabara bamba és Yusuke értetlenkedő arcán.

- A húgod?- kérdezte. Kurama bólintott. – Érted már Yusuke? – És Yusuke Urameshi értette. Nem volt egy nagy észkombájn, és nem szeretett kombinálni sem, de a tények ellen semmit sem tehetett. Remegő hangon válaszolt:

- Igen. – majd suttogva hozzátette: - Ryoichi.

Teremnek falai nem zártak még közre olyan csendet, mint amilyen ez volt. Rettegő, hitetlen, feszült csendet.

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

Ha bármi észrevételed van a művemmel kapcsolatban, a : sae-chan@freemail.hu e-mail és MSN címre írj. Jön a folytatás is nemsokára. Köszi:

Sae-chan