2. Fejezet

- Egy hét. Egy hetet kaptunk. – Yusuke, Kuwabara, Kurama és Hiei Genkai templomában voltak és négy személyes tanácsot tartottak – Mi a fenét csináljunk egy hétig?! – Yusuke egyre idegesebb lett – Ha ki akarnak nyírni minket, állok elébe! Majd jól szétrúgjuk a seggüket! Mit kell arra egy hetet várni?!

- Azt mondták annyi időnk van búcsúzkodni. – mondta Kurama, immár vagy századszor.

- De biztos valaki a dolgában! – szólalt meg Kuwabara – Szerintem Yusukének igaza van. Ezek se mások, mint a többi idióta! Azt fogjuk csinálni, amit eddig is, mindig: odamegyünk, és adunk a hátsó felüknek! Ennyi. Téma lezárva.

- Ah… - Kurama lemondóan sóhajtott – Ti tényleg ennyire nem figyeltetek Koenmára?

- Nem. /Yusuke/ Mért? – Kurama egy döbbent pillanatig rámeredt a flegma srácra, majd így szólt:

- Mindegy. A lényeg az, hogy a jelenlegi erőnkkel biztos nem tudunk győzni.

- Na persze!

- Majd meglátod! – Yusuke és Kuwabara egymást túllicitálva tervezgették, hogyan is fogják kiütni ellenfeleiket. Kurama megint sóhajtott és kinézett az ablakon. Csak ekkor esett le neki, ami eddig is nyilvánvaló volt: A tanácsnak csak három tagja vett részt a vitában. Hiei az ablakban ült és egyre csak bámulta a gyülekező viharfelhőket. A nap már lement, távozását egy vékony, vöröses csík jelezte, a látóhatár szegélyén. Hiei dermedten bámulta az alkonyi derengést, és közben mélyen gondolataiba merült. Oly mélyen, hogy meg sem hallotta Kurama hozzá intézett kérdését. Csak akkor eszmélt fel, mikor Yusuke és Kuwabara hirtelen elhallgattak. Gyorsan társaira kapta tekintetét.

- Mi történt? – kérdezte zavartan

- Elbambultál. – felelt neki Yusuke

- Csak meg akartam kérdezni mi a véleményed az egészről. /Kurama/ De látom messze jársz. Min gondolkodsz?

- Semmi csak…/Hiei/ csak nagyon rossz előérzetem van. Tartok tőle, hogy még ma este valami nagyon rossz történik. – Ekkor benyitott Genkai:

- Ne haragudjatok fiuk, hogy megzavarom a tanácskozást, de a lányok megérkeztek.

- Juhéjj!!! Itt van az én Yukinám! – kiáltott boldogan Kuwabara és kirohant az ajtón. Yusuke mosolyogva követte. Genkai félreállt előlük, majd kérdőn nézett a bent maradt kettősre. Kurama és Hiei aggódó pillantást váltottak, aztán csatlakoztak a többiekhez a nappaliban.

A csapat odakint önfeledten mulatott, igyekeztek elfelejteni mindazt, ami aznap délután történt. Beszélgettek, viccelődtek, nassoltak, és nevettek a Kuwabara gyenge poénjai kiváltotta jobbnál- jobb beszólásokon. Yusuke épp egy újabb adag chipsért nyúlt, mikor érezte, hogy valaki befogja a száját, egy erős kar pedig lefogta a kezét. Lenézett és felismerte Hiei ruháját. Látta, hogy szemben Kurama ugyanezt csinálja Kuwabarával, majd meghallotta Hiei suttogó hangját:

- Valami van odakint. - Yusuke bólintott, jelezve, hogy értette, mire a fiú elengedte. A detektív szavak nélkül jelzett barátainak és elindultak kifelé. Genkai követte őket szemével, s mikor a fiuk eltűntek az ajtó mögött csendre intette a lányokat. Azok, miután észrevették mi történt, lekapcsolták a lámpát és az ablakhoz vonultak. Odakint emberek sorakoztak. Nem is kevesen.

- Ti éreztek valamit? – kérdezte Yukina

- Nem. – felelt Genkai – Vagy nincs szellemi erejük, vagy nagyon jól tudják leplezni.

Közben odakint:

- Mit kerestek itt? /Yusuke/

- Titeket. – hangzott a hátborzongató hangú válasz.

- Mit akartok tőlünk?

- Azt ti is jól tudjátok. – Ekkor villám szelte ketté az eget. Bent a házban Keiko és Botan felsikított. És mindannyian tisztán látták miért. A villám fényében megjelenő árnyékok elárulták gazdáikat. A pillanatnyi életű alakok nem embereké voltak. Szörnyeket formáztak. Erős, felfegyverzett, ronda szörnyeket. Az emberek még vigyorogtak egy darabig, majd vad üvöltözés közepette felvették valódi alakjukat, és támadásba lendültek.

- Nos, - szólalt meg Kuwabara – akkor rúgjuk szét a seggüket! – eleredt az eső.

Az első szörny ekkor érte el Yusukét, aki egy méretes ugrással a közepében termett a dolgoknak, és szellemi erővel felturbózva ökleit nekiesett a hívatlan vendégeknek. Kuwabara előrántotta szellemkardját, úgy vetette magát a küzdelembe. Kurama is derekasan kaszabolta ellenfeleit rózsaostorával. Hiei szemfényvesztő gyorsasággal cikázott a démonok közözz, és rendre kioltott egy-egy életet. De nem tudott szabadulni rossz érzésétől, ezért egyre társai felé tekintgetett. Minden rendben ment. A szörnyek hullottak, mint a legyek. Nem voltak túl erősek. Ám ekkor velőtrázó sikoltás hatolt az éjszakába. Yukina törött üvegdarabok között, háttal repült ki az ablakon, egyenesen egy ronda démon karmai felé.

Hiei már ugrott volna, hogy megmentse, de óvatlan volt. Éles karmok hatoltak a húsába, feltépve mellkasát. A fiú halk nyögéssel térdre rogyott. Nem számított a támadásra. Egy újabb villám fényében látta, hogy támadója magasba emeli karmait, hogy öljön. Hallotta Kuwabara diadalordítását; „Elkaptalak, drága Yukinám!” és hallotta Yusuke rémült kiáltását is; „Hiei!” és várta mikor marnak belé az acélos karmok. Ez azonban nem történt meg.

- Rózsaostor! – Hiei hátranézett, és kissé megnyugodott. Kurama darabokra vágta ellenfelét, majd felkapta barátját, és a templom falához ugrott vele.

***

Kurama szíve vadul zakatolt, miközben Hieit a falnak döntötte.

- Jól vagy? – kérdezte a sápadt fiút

- Jól. – akarta mondani Hiei, de nem jött ki hang a torkán.

- Hiei! – hallotta barátja hangját és érezte, ahogy megrázza vállát, de már nem tudott felelni. Elsötétült előtte a világ.