3. Fejezet

Hiei eszméletlenül Kurama karjaiba hanyatlott. A fiú riadtan lefektette barátját, hogy megvizsgálja. A seb nem volt túl mély, de hosszú, és igen csúnya. Kurama mégsem értette – Hiei ennyitől nem szokott kifeküdni – gondolta. Ám nem volt ideje alaposabban elemezni a helyzetet, mert ekkor a támadó démonok elérték őt. Gyorsan felkapta rózsaostorát, hogy megvédje magát. Ekkor Yusuke Reigun- ja szelte ketté az udvart, (és a templom egy részét is) kiirtva a megmaradt szörnyek javát. Kuwabara is az utolsókkal végzett éppen. Kurama lecsapott még két fejet, majd alaposabban körülnézett. Támadóik holtan feküdtek szerte az udvaron, Yusuke és Kuwabara lihegve álltak egymástól néhány méterre. Yukina Kuwabara mellett ült a földön. Az egyik sunyi démon volt a támadója, aki belopódzott a házba és hátba támadta a lányokat. Miután Yukina kirepült Genkai egy-két pofonnal jobb modorra tanította a meghökkent démont.

Úgy tűnt senki nem sérült meg. Csak Kuwabara arcán látszott egy vérző karmolás. Az mentette meg az életét, hogy a szörny ami megtámadta kissé már kótyagos volt a Yusukétől kapott pofonok miatt, s így nem tudott rendesen célozni.

Kurama, miután meggyőződött róla, hogy senki másnak nem esett komolyabb baja, visszafordult Hieihez. A fiú még mindig eszméletlenül feküdt. Kurama letérdelt mellé, és karjaiba vette barátját.

- Várj, segítek. – mondta Yusuke. Ketten bevitték és lefektették Hieit. Közben Yukina hálálkodott Kuwabarának:

- Igazán köszönöm, hogy megmentettél, Kazuma úrfi.

- Ugyan semmiség! – nagyképűsködött Kuwabara – Mindent az én drága Yukinámért!

- Oh… hát… - a hótündér zavarban volt – Ez nagyon kedves tőled.

- Ez csak természetes. – Kuwabara sóhajtott – De elfáradtam.

- Mitől, az udvarlástól? – kérdezte az éppen ekkor érkező Botan. Kuwabara egyre kómásabb fejjel nézett vissza rá.

- Nem, hanem a izétől a… - a következő pillanatban Kuwabara eldőlt, mint egy zsák.

- Kuwabara!

- Kazuma úrfi! – mikor a fiú nem adott választ Botan elkiáltotta magát:

- Genkai mester!!!

Öt perc múlva már Kuwabara is ott feküdt Hiei mellett, a gyengélkedőnek kinevezett szobában. Yusukéék rendbe szedték az udvart. Mikor három óra múlva bementek Kuwabara már ébren volt. Nem igazán értette mért aludt el. Mindenki meglepődött, de örültek, hogy nincs komolyabb baja. Genkai hümmögött egy darabig, majd így szólt:

- Már értem. – mindenki kérdőn nézett rá – Azoknak a démonoknak a karmai valószínűleg mérgezőek voltak.

- Mérgezőek? – Kuwabara elsápadt.

- Nyugi, egy karcolásba nem fogsz belehalni. – mondta Yusuke

- Te nem. – komorodott el Kurama

- Értem mire célzol. – szólt Genkai – De nem hiszem, hogy nagy baja lesz.

- Reméljük. – mondta Botan, majd Kurama kivételével mindenki kiment a szobából.

- Ne aludj túl sokáig. – suttogta Hiei felé – Még kimaradsz valami fontosból. – azzal ő is elhagyta a szobát.

***

Hiei nem sokáig aludt. Csak két napig. Mikor felébredt épp Kuwabara volt bent nála, hogy kinyissa az ablakokat. Hiei álmosan pislogott párat, majd megpróbált felülni és felszisszent. Kuwabara észrevette.

- Nocsak, felébredt a mi kis Csipkerózsikánk?

- Pofa be. – Hiei morgott párat, sziszegve megtapogatta sebét, majd barátjára nézett – Mi történt Yukinával? Jól van?

- Mi történt volna vele? – felelt Kuwabara szokásos nagyképűségével – Természetesen megmentettem.

- Te?! Te még ahhoz is béna vagy, hogy gyorskaját készíts a mikróban, nem hogy megmentsd a húgo…izé…Yukinát.

- Ezt most elnézem neked, mert biztos még kába vagy attól, hogy két napig ki voltál ütve!

- Józanabb vagyok, mint te valaha leszel!

- Kertitörpe!

- Marha!

- Na megállj! – ezzel Kuwabara Hiei után vetette magát. A fiú fájdalmas grimasszal kiugrott az ágyból. Kuwabara utána. Kirohantak az ajtón, át néhány folyosón a nappaliig. Hiei még nagyon szédült, így nem tudott elég gyorsan menekülni. A nappaliban Yukina állt, és meglepődve figyelte a fura fogócskát. Hiei hirtelen ötlettől vezérelve megkerülte a lányt és megkapaszkodott a vállában, élő pajzsként tartva őt maga előtt. Kuwabara azonnal megállt.

- Te gyáva, mért bújsz el egy lány háta mögött?!

- Mert úgy szédülök, hogy egy lépést se bírok már tenni.

- Gyere itt az öklöm, kapaszkodj abba!

- Ne haragudj, de Yukina válla biztonságosabbnak tűnik. – ekkor Yukina csengő kacagással elnevette magát, mire Kurama lépett be a szobába.

- Hiei! – mondta – Örülök, hogy felébredtél.

- Én is. – szólt fogcsikorgatva Kuwabara

- Én is! – nevetett Yukina

- De jó látni, hogy így egyetértetek! – mondta az éppen belépő Yusuke. Yukina leültette Hieit, aki fáradtan dőlt hátra.

- Kellett neked annyit kergetned. – mondta a lány és Hiei csodák csodájára elmosolyodott.

***

Hiei másnapra egészen rendbe jött. Eddig három nap telt el a hétből. A fiúk újra tanácsot tartottak, ezúttal Koenmával és Genkaijal kiegészülve.

- Nos eddig egész jól legyűrtük őket, nem? – kérdezte Kuwabara

- Ami azt illeti, - felelt Koenma – ezek csak a főnökök kutyái voltak. Annyira se méltatták őket, hogy szolgát csináljanak belőlük. És így is két napra kiütötték egyikkőtöket. – Hiei elfordította a fejét.

- Ezek a „kutyák” nekünk nem jelentettek gondot. – vélekedett Yusuke – Szerintem igenis van esélyünk a főnökeik ellen is.

- Ostoba kölyök. – szólt közbe Genkai – A körülményeket figyelmen kívül hagyod. Akkor lenne esélyetek, ha a puszta erő számítana. Mit gondolsz, Hieit, hogy ütötték ki? Nem véletlenül Yukinát támadták meg. És ha ez így van, mindannyiotok gyengepontját ismerik. Márpedig akkor bajban vagytok. Nagy bajban.

- Én nem értem az összefüggést. – nézett Kuwabara, de senki nem magyarázta el neki.

- Akkor mégis mit tegyünk? – kérdezte Kurama

- Nem tudom. – mondta Genkai – A legjobb talán az lenne, ha nagyon vigyáznánk azokra akik nektek kedvesek, ti pedig mindent megtennétek azért, hogy kiküszöböljétek gyengeségeiteket. És persze egy kis edzés sem ártana. – a beálló csendben hallani lehetett az ablakot ostromló légy zümmögését.

- Ez lesz a legjobb. – szólalt meg Hiei, most első ízben – Négy napunk maradt. Készüljünk fel, aztán meglátjuk mi lesz.