4. Fejezet

Másnapra Genkai kemény edzést dolgozott ki mindannyiuknak. Csak Hieit kímélte mondván: „Még nem épült fel teljesen.”, de a fiuk elég gyorsan rájöttek, hogy az egész csak Kuwabara bosszantására szolgált. A fiú néhány óra múlva már mit sem törődött az edzéssel, csak Hieit kergette, akár egy megvadult pitbull. A démon azonban sokkal gyorsabb volt nála, így valahányszor Kuwabara a közelébe ért, csak „arrébb lépett”. Sokszor gonosz nevetéssel díjazta Kuwabara pofáraeséseit, ami persze csak még jobban felbőszítette amúgy sem hidegvérű társát. Ezzel Kuwabara edzése meg volt oldva. A fiú egy idő után rájött, hogy ordítással és szaladgálással nem ér el semmit, és onnantól kezdve lesből támadt Hieire. Ennek az lett a vége, hogy mikor Kuwabara meglepte Hieit beszélgetés közben a fiú reflexből orrba vágta barátját, és Kuwabarának kis híján eltört az orra. Még akkor is morgott, mikor az orrvérzését akarták csillapítani, pedig Yukina ápolta.

Yusuke és Kurama is igen kemény edzést kaptak. Genkai Yusukét a szokásos módon edzette (vagyis a lehető legkeményebben), Kuramának pedig egyre bonyolultabb, és nehezebb feladatokat adott. Szegény Hieinek volt a legnehezebb dolga, mert neki az edzésen kívül Kuwabarára is ügyelnie kellett.

Az este közeledtével Genkai elégedetten figyelte a csapat munkáját, mikor Koenma csatlakozott hozzá.

- Hogy állnak? – kérdezte

- Jól. – felelt Genkai – Kisebb karcolásokkal bár, de végigcsinálták a mai edzést.

- Mire tanítod őket? – érdeklődött Koenma

- Arra, hogy hogyan harcoljanak erősebb ellenféllel szemben.

- Azt jól teszed. – Koenma komolyabb hangnembe váltott – Genkai, aggasztó híreket kapok.

- Valóban? – az idős mester szemtelen hangneme láthatólag bosszantotta Koenmát

- Igen. – mondta – És tartok tőle, hogy te nem veszed őket elég komolyan. – itt Genkai megfordult és a fiú szemébe nézett.

- Mindent megteszek értük, amit tudok Koenma. – mondta immár nagyon is komolyan – De a legnehezebb még hátra van. Szembesítenem kell őket félelmeikkel. És az sokkal nehezebb lesz nekik, mint egy egyszerű akadálypálya. De szükséges. Mert ha az ellenfél teszi meg… - nem fejezte be a mondatot, de Koenma így is értette, mire céloz. Kis idő után újabbat kérdezett:

- Kivel kezded? – Genkai visszafordult a fiúk felé és csak utána válaszolt

- Kuwabarával.

***

- Áh, én teljesen kivagyok! - Yusuke, Kuwabara, Kurama és Hiei a nappaliban ültek, és az edzés fáradalmait pihenték ki – Jó, hogy készüljünk fel, de ez azért mégiscsak túlzás! Nem emlékszem, hogy Genkai valaha is ilyen keményen bánt volna velem. – panaszkodott Yusuke

- De csak mert vacak a memóriád. – érkezett Hiei sértő válasza. A démon igencsak harapós kedvében volt az elmúlt nap eseményei miatt.

- Na, te csak hallgass! – szólt rá Kuwabara orrát ápolgatva – Nem is tudom minek tűr meg mindenki a házban.

- Érdekes, én is ezt gondoltam rólad. – a felelet újból felbőszítette Kuwabarát.

- Teee… OSTOBA KERTITÖRPE! HA EGYSZER A KEZEIM KÖZÉ KERÜLSZ MADÁRELEDELT CSINÁLOK BELŐLED, ÉS AKKOR MAJD…

- Hallgass! – a fiúk nem tudták meg mit tervez Kuwabara a madáreledellé aprított Hieijel, Genkai szigorú hangja ugyanis elhallgattatta – Egész nap egymást szapultátok, most már elég legyen. Nem tolerálom a késő esti kiabálást. – egy pillanatig csend volt, aztán…

- Bocsánat. – mondta Kuwabara – Egy kicsit túlreagáltam.

- Az nem kifejezés. /Genkai/ Kuwabara, velem tudnál jönni egy percre?

- Jah.

- Tessék?

- I- igen. – azzal Kuwabara és Genkai átmentek egy üres szobába. Kuwabara a szokásos lazaságával becsukta az ajtót és várakozón Genkaira nézett. Az öreg mester sóhajtott egyet, majd így szólt:

- Ülj le! – a fiú engedelmeskedett – Nos, Kuwabara nekem most az lenne a dolgom, hogy szembesítselek a legnagyobb félelmeddel. Meg tudod mondani, szerinted mi lehet az?

- Hm… - Genkai meglepődött az erősen koncentráló grimaszon, amit a fiú vágott, de döbbente hamar indulattá változott a következő szavak hallatán – Hogyne… az, hogy a vacsorát megint Botan főzi! *nevet* Ugyan Genkai, ez időpocsékolás! Én nem félek semmitől!

- Óh, igen? Akkor a szemedbe mondom Kuwabara: attól félsz, hogy gyenge vagy!

- Mi? – a fiú arcáról azonnal eltűnt a mosoly, s szinte hadarni kezdett – Ez nem igaz! Hisz ott voltam a viadalon is, meg Senshui ellen, meg egy csomó kalandon, és ezek után azt mondod, gyenge vagyok? Hát tévedsz! Igenis vagyok olyan jó mint a többiek, és nem vagyok gyáva, meg ostoba sem! Mondhat akármit a kertitörpe én ide tartozom! – zihálva befejezte monológját és Genkaira pillantott. Az idős mester mosolyogva figyelte.

- Tehát ettől félsz.

- ÉN NEM… mi???

- Az előbb csak tippeltem. Nem ismertem a legnagyobb félelmed, de mint látod, könnyű volt megtörni a jeget. Magad mondtad el nekem amitől rettegsz.

- Nem tudom miről beszélsz. – mondta Kuwabara de már kezdett aggódni

- Arról beszélek, hogy ezek szerint a szíved mélyén nem érzed magad elég erősnek és okosnak a többiekhez képest.

- De…

- Ne vitatkozz! Igazam van vagy nem? – Kuwabara jó fél percig hallgatott, mire kinyögte:

- Igen…igazad van.

- Helyes. Akkor ezt most orvosoljuk. – Genkai a falhoz sétált és kinyitott egy rejtekajtót – Bújj el itt, és bármit hallasz, bármit is mondanak, maradj elrejtőzve!

Kuwabara nem nagyon értette miről van szó, de azért elbújt. Genkai ezek után kiment, hogy két perc múlva Yusukével együtt térjen vissza. Ezzel egy igazán hosszú óra vette kezdetét. Genkai egyesével mindenkit végigkérdezett Kuwabaráról a rejtekajtóval felszerelt szobában. A fiú pedig csak ült a sötétben, és egy nyíláson át társait bámulta. Maga sem értette a szorongást amit érzett. Mikor azonban meghallotta Yusuke válaszát, melegség öntötte el.

„Hisz ő a legjobb barátom! Gondolod, hogy érdekelne ha gyenge lenne? Legfeljebb annyiban, hogy megvédeném, de mivel most is leginkább azt csinálom, nem változna a helyzet. Sosem azért vittem magammal valahova, hogy segítsen, hanem azért, hogy ott legyen.”

Ami azonban Kuwabarát a leginkább meglepte az az volt, hogy Hiei nem mondott rosszat róla. Bár igaz, jót se mondott. Először kijelentette, hogy nem fogja a fiút a háta mögött szidni, mert most nincs kedve, utána meghallotta a fal mögött álló tüsszentését. Persze, az is lehet, hogy az ezt követő káromkodást hallotta meg.
( A f**ba, mekkora por van itt!) Végül is lényegtelen, a démon ugyanis ezt követően sértődötten elhagyta a szobát, és csak egy „Jó nem szólok senkinek!” -et lehetett belőle kihúzni, amivel ’megígérte’, hogy nem árulja el Kuwabara hollétét.

Az utolsó Yukina volt aki (a fiú legnagyobb örömére) aranyosnak nevezte Kuwabarát. Miután mindenki kiment Kuwabara előjött az ajtó rejtekéből.

- Nos? – kérdezte Genkai

- Mit nos? Kiderült, hogy közkedvelt vagyok és aranyos. Ezért igazán megérte egy órát itt poshadni a titkos szekrényedben Genkai. – azzal Kuwabara boldog mosollyal elindult az ajtó felé. A kilincset markolva még visszafordult – Hé…öhm…köszönöm! – azzal kiment.

Genkai elégedetten sóhajtott. „Hát ez is megvan” gondolta „Hárman maradtak. És három napunk van. De az égbolt még tiszta, s a csillagok még fényesek. Nem is kell több. Egyenlőre...”