5. Fejezet

Másnap a fiúk Genkai kiáltására ébredtek.

- Gyerünk mindenki, ki az ágyból! Fél óra múlva kezdjük az edzést! – a srácok nyögve kikászálódtak az ágyból, felöltöztek és lementek reggelizni. Kuwabara feltűnően jókedvű volt. Kurama is rózsás hangulatban ébredt, míg Hiei körül szinte látszott az a sötét aura, ami a kedvét is jellemezte. Yusuke tőle szokatlan hallgatagsággal fogyasztotta a reggelit. Épp mielőtt befejezték volna, Genkai jelent meg a konyhában Keiko társaságával.

- Yusuke, - mondta – ha befejezted a reggelit menj be abba a szobába, ahova tegnap Kuwabarát vittem.

- Miért?

- Csak.

- De azt hittem kezdjük az edzést.

- Igen, a többiek kezdik is, te viszont abba a bizonyos szobába mész.

- De miért? – itt kapcsolódott be Kuwabara a beszélgetésbe.

- Ostoba kérdés volt Kuwabara. – mondta Genkai anélkül, hogy ránézett volna – Titeket tíz perc múlva várlak odakint. – mondta a többieknek címezve. Ezzel az idős mester lezártnak tekintette a témát, és Keikoval együtt elhagyta az ebédlőt. Kuwabara még háborgott egy darabig, de mivel a többiek fáradtságuk miatt nem voltak hajlandóak beszállni, végül abbahagyta.

Öt perc múlva Kuwabara, Kurama és Hiei kint várakoztak, míg Yusuke (Genkait ismerve) némi nyugtalansággal a lelkében tartott a felé a bizonyos szoba felé. Mikor benyitott, Genkai épp Keikoval társalgott, de ahogy meglátták a fiút elhallgattak. Yusukének ettől furán szaladgálni kezdett a hideg a hátán.

- Na, itt vagyok. – mondta – Miért kellettem?

- Rögtön elmondom. – felelt neki Genkai – Lesz egy feladatod. A mai napot Keikoval kell töltened.

- T-tessék?

- Hallottad. – szólalt meg Keiko – Talán baj?

- Nem, csak hát nem hittem, hogy ezt valaha hallom Genkaitól.

- Akkor ezt is megérted. Indulás! – azzal az idős mester kitaszigálta a párocskát az ajtón

- Várj, mégis hová? – Yusukének itt valami nagyon nem tetszett.

- Nem mondtam még? – Genkai elmosolyodott – Te fogod kiválasztani, hogy hova fog mindenki elrejtőzni, mikor elindultok. Azt hiszem ez eléggé biztosít majd arról, hogy vigyázunk a szeretteitekre.

Nem sokkal később Yusuke és Keiko már a templom melletti erdő avarját tapodták. Szemük az erdőt fürkészte, alkalmas búvóhely után kutatva. Végül Keiko nem bírta tovább a hallgatást.

- Yusuke?

- Hm?

- Mondd… te nem félsz?

- Mitől féljek?

- Hát… azoktól a démonoktól, akik titeket akarnak. – Yusuke megtorpant. – Yusuke? Yusuke?! Yusuke!!! – ekkor megreccsent Keiko mögött a bokor.

A lány ijedten ugrott Yusuke mögé, aki védelmezőn barátnője elé lépett. Pár másodperc múlva egy szörny bukkant fel velük szemben. Nem tűnt se túl erősnek, se túl különlegesnek. Kb. egy fejjel lehetett magasabb mint Kuwabara, testét zöldes bőr borította, fején szarv volt. Rusnya sárga szemeivel ellenfeleit fürkészte.

- Yusuke Urameshi? – kérdezte mély, dörgő hangon

- Az. – felelt az említett – Mit aka… - ám a démon addigra már megtámadta őket. Yusuke megdöbbent a lény gyorsaságán, amivel értékes pillanatot veszített, így ellenfele gyomron ütötte, de olyan erővel, hogy a fiú elrepült. Jó néhány méterrel arrébb, egy hirtelen felszökő sziklafal oldalában landolt. A kövek véleménye a leomlást illetően megoszlott, ennek következtében néhány Yusuke előtt, néhány utána, néhány pedig a fején landolt. A fiú morogva felállt és már indult volna vissza, de elállták az útját. Zöld démonunk Keiko nyakával a kezében vigyorgott Yusukétől alig egy lépésnyire. Gyors mozdulattal megragadta ellenfele torkát, és Keikoval együtt a sziklafalhoz vágta. Néhány kő megint megadta magát, de egyik se esett olyan szerencsésen, hogy legalább a szörny fejére essen. Közben az egyre erősebben szorította hőseink nyakát.

- Yusukeee! – hörögte Keiko egyre ijesztőbb arcszínnel. Yusuke némi levegőhiány árán bár, de leemelte kezét a szörny szorító karjáról és mutatóujját kinyújtva célzott. Érezte, hogy a démon szorítása erősödik, de most nem foglalkozhatott vele. Erejét ujja hegyébe koncentrálta majd elsütötte a fegyvert.

- Rei…gun! – nyögte. A lövés ereje roppant visszataszító módon szabadította meg a szörnyet földi lététől. Darabjai szétszóródtak néhány méternyire, de karjai továbbra is szorították áldozatait.

Yusuke gyorsan kiszabadította magát, majd Keikot is.

- Jól vagy? - lihegte. Keiko bólintott, de még mindig zihált. Yusuke nekidőlt a sziklának. Pár percig csak ültek egymás mellett, gondolataikba mélyedve. Keiko az égre emelte tekintetét.

- Nahát… Nézd! – szólt – Ott a sziklafalban! – Yusuke követte Keiko pillantását, és hamarosan egy kis hasadékot fedezett fel, amit valószínűleg a lehulló kövek nyitottak meg.

- Aztaaa… - csodálkozott Yusuke – Ezt meg kell néznünk közelebbről is! - Tehát felmásztak. Az újdonsült barlang nem volt túl magasan, épp csak annyira, hogy az erre sétálók tekintete fölé emelkedjen. Bejáratát a ki-kiálló kövek jól elrejtették.

Yusuke felért és felhúzta Keikot.

- Remek. – dicsérte a fiú a barlangot – Elég tágas, mindannyian könnyen elfértek benne.

- Igen, és mivel az elmúlt öt percben nyitottuk fel, nem ismeri senki más. – Keiko csillogó szemekkel szemlélte a falat, amin sziporkázva játszott a kintről beömlő fény. Közben Yusuke beljebb ment és megvizsgálta a hátsó részt is. Magasan fönn egy nagy hasadék volt, szűk ahhoz, hogy bárki beférjen rajta, de elég széles a barlang szellőztetéséhez.

- Ez minden szempontból tökéletes! – kiáltott fel boldogan Yusuke – Mit szólsz Keiko? Szerinted is biztonságban lesztek itt?

- Háát…Nem annyira mintha te vigyáznál ránk, de azt hiszem megfelel. – mosolygott, majd mélyet szippantott a barlang hűvös levegőjéből – Hmm… Milyen kellemes! Maradjunk itt!

- Rendben. Nem hiszem, hogy Genkai hiányolna. Különben is, van valami, amit meg kell beszélnünk. – azzal leültek egymás mellé, a csillogó falnak dőlve és beszélgetni kezdtek.

***

Eközben odahaza Kuwabara, Kurama és Hiei ismét keményen edzettek, Genkai felügyelete alatt. Délig egyetlen pihenőt sem kaptak, a délutánjuk viszont fölszabadult. Genkai úgy döntött, hogy aznap már csak Kuramát nyúzza, így magával is vitte szegény fiút abba a bizonyos szobába. Kuramát estig nem látták viszont, ám mikor kijött nem volt már rózsás hangulatban. Öt perccel később Yusuke és Keiko is megérkeztek. Keikonak még mindig az a csillogó boldogság tükröződött a szemében, amit a visszaúton érzett. Szinte látta maga előtt a pillanatot, mely a következő napokban minden reményének forrásává vált.

***

A két fiatal egymást átölelve nézte a barlang szájából a naplementét.

-Yusuke?

- Hm?

- Kérlek,…kérlek ígérd meg nekem, hogy épségben átvészeled a következő napokat!

- …

- Yusuke! – Yusuke egy percig még bámult a lemenő napba, majd két kezébe fogta Keiko arcát, a szemébe nézett, s csak azután szólalt meg:

- Nem ígérhetem meg, hogy épségben visszatérünk, sőt azt sem ígérhetem meg, hogy mind visszatérünk, de azt megígérem Keiko, hogy nem hagylak el. Soha. Mert szeretlek. – mondta és megcsókolta barátnőjét.

„Én is szeretlek Yusuke” gondolta Keiko és boldogan átölelte kedvesét. Ekkor a nap utolsó sugarai elérték a barlang tetejét, s a fény visszatükröződve szóródott szét körülöttük.

Még két nap.