6. Fejezet

Yusuke és Keiko elmentek. Kuwabara, Kurama és Hiei az ebédet letudva kint várakoztak Genkaira, hogy folytathassák az edzést. Ám mikor megérkezett, csak ennyit mondott:

- Kurama, kérlek gyere velem. Ti ketten mehettek, ahova tetszik, az edzés mára le van tudva.

- Juhéjjj! – kiáltott fel boldogan Kuwabara, és beszaladt a házba. Hiei csendben követte, mögötte Kurama és Genkai ment. Mikor beértek Hiei elvált tőlük, Genkai pedig a szoba felé vette az irányt. Kurama meglepődve látta, hogy az ajtóra egy kis tábla került fel, melyen fekete betűkkel ez állt: A SZOBA. Genkai elmosolyodott.

- Úgy látom, Botannak sok ideje volt ma. – mondta, majd benyitott. Mióta Kurama utoljára látta, a helyiség egy asztallal, és egy székkel lett gazdagabb. Az asztalon papír és toll mellett egy gyertya égett. Kurama értetlenségét látva Genkai így szólt:

- Ülj csak le. – Kurama engedelmeskedett – Most magadra hagylak, és arra kérlek írj egy levelet édesanyádnak. Írj bele mindent, amiről azt akarod, hogy tudja. Mindent. Talán Youko Kuramát is, ezt rád bízom. De ne aggódj, nem küldöm el, amennyiben visszajössz. Ennek a gyertyának a lángjában fogjuk elégetni, ha nem akarod majd, hogy megkapja.

- De… miért?

- Hm? Mit miért?

- Miért írjam meg?

- Mégis mit gondoltál, ha kipurcansz nekem, mit mondok majd a mamádnak? – felelt Genkai kérdéssel a kérdésre – Valamint azt hiszem, a lelked talán megkönnyebbül egy leheletnyit, ha tudod, hogy ez a levél egy szavadra eljuthat hozzá. – Kurama erre nem tudott mit mondani. Nem tudta, hogy a legvégén tudatni akarja-e anyjával az igazat. Felvette a tollat, s kezében forgatva gondolkodott egy ideig. Végül mégis bólintott és a papír felé fordult. Genkai csendesen bezárta mögötte az ajtót. „Legfeljebb megtiltom, hogy elküldje.” - gondolta Kurama és írni kezdett.

Néhány óra múlva Kurama kilépett a szobából, és Genkait megkeresve kezébe nyomta a levelet.

- Kész. – szólt – Nem hittem volna, de tényleg jól esett leírni.

- Ennek örülök. – mosolygott Genkai – Akkor én ezt most elteszem. Ne félj, soha senki kezébe nem adom át, legfeljebb az édesanyádéba. – azzal Genkai eltette a levelet.

- Nem hiszem. – mosolygott mindentudón Kurama – Ugyanis, ha másért nem, hát azért visszajövök, hogy elégessem. – ezt követően Kurama elköszönt és elindult a konyha felé.

„Remek. Már csak egyikőjük maradt.” gondolta Genkai és a szobája felé vette az irányt.

Közben Kurama beért a konyhába, de olyannyira gondolataiba merült, hogy észre sem vette; valaki más is volt már a helyiségben. Kurama egyenesen a hűtőhöz sétált, ám mielőtt elérte volna, valaki felállt az asztalnál, és a kicsúszó szék lábában Kurama hasra esett.

- Jaj, ne haragudj, nem vettelek észre!

- Semmi baj. – Kurama felpillantott. Botan állt előtte.

- Miért settenkedsz itt nekem? Nem is láttam, hogy bejöttél. – Botan felsegítette barátját a padlóról.

- Nem settenkedtem! – felelt Kurama, de közben igazat adott a lánynak. Észre sem vette, hogy ennyire csendben volt. – Nem volt szándékos. – mondta végül – Csak elgondolkodtam.

- Min?

- Lényegtelen.

- Ahogy akarod. – Botanon látszott, hogy vívódott valamin – Kurama?

- Van valami, amit már rég meg akartam tenni és most, hogy elmentek… - a lány elharapta a mondatot, úgy látszott meggondolta magát.

- Miről van szó? – kérdezett rá mit sem sejtő arccal Kurama – Tudod, hogy nekem elmondhatod. – Botan elmosolyodott

- Tudom. – közelebb lépett a fiúhoz. Kurama először nem értette, de amint belenézett a lány szemébe rögtön rájött, mit akar tenni.

Botan szíve olyan hevesen vert, hogy azt hitte, rögtön kiugrik. Elpirult, de olyannyira, hogy arcszíne lassan Kurama rózsáihoz hasonlított. Előrehajolt, lehunyta szemét, és megcsókolta Kuramát. Az volt élete legszebb pillanata. Érezte, ahogy Kurama erős karjai átfonják a derekát. Szorosan egymáshoz simultak, megszűnt körülöttük a világ. Mindketten azt kívánták, bár sose múlna el ez a perc. De minden jó dolog véget ér egyszer.

Léptek zavarták meg pillanatnyi boldogságukat. A párocska gyorsan szétrebbent. Hiei állt az ajtóban, csodálkozó arccal. Aztán barátai zavarát látván elvigyorodott.

- Oh bocsánat, csak nem zavartam meg valamit?

- Ááá nem.

- Ugyan, dehogy.

- Aha. /Hiei/ Na jó, azt hiszem majd visszajövök később. – tehát Hiei kiment. A bent maradtak egy percig csak zavartan nézték egymást, végül Botan törte meg a csendet:

- Hát… lehet, hogy jó, hogy bejött. Öhm… … na jó, azt hiszem én megyek. Szia! – Botan elindult az ajtó felé, de Kurama még utána szólt:

- Botan! Én nem bántam meg! – a lány ezek után sugárzó mosollyal az arcán lépett ki a konyhából.

***

Hiei kilépett a konyhából és magában még mindig barátai zavarán kacagva elindult. „Jól rájuk törtem. Ki hitte volna, még a végén összejönnek itt nekünk. Mindenesetre elég szerencsétlen időpontot választottak.” Efféle gondolatokkal a fejében sétált kifelé, mikor meglátta Genkait befordulni a folyosón. Gyorsan megpördült, és már rohant volna az ellenkező irányba amikor:

- Állj meg Hiei, beszédem van veled! – Hiei lemondóan sóhajtott és elindult Genkai felé.

- Na most te jössz végre, kertitörpe! – Kuwabara, aki az imént ért ide Genkai nyomában, kárörvendőn kacagott – Most te is megkapod a magadét! Kíváncsi vagyok, hogy mitől félsz jobban:… tőlem vagy Yusukétől? – a fiú jóízűen nevetett saját viccén

- Te ökör, ez olyan szánalmas volt, mint Botan főztje. Na, próbáljuk ki, ki fél jobban: én tőled vagy te a sárkányomtól? – mondta Hiei és felemelte jobb kezét.

- Ahogy akarod, simán lenyomlak! – hencegett Kuwabara – Úgy vágom ketté azt a sötét házi kedvencet, mint a vajat!

- Érdekes, még sosem láttalak vajazni.

- Hát most megmutatom rajtad, hogy szoktam csinálni! – és ez így ment még hosszú perceken keresztül. Végül Genkai meghallotta, hogy Yusukéék visszatértek, és inkább magára hagyta a fiúkat, akik aztán addig folytatták a veszekedést, míg Kuwabara Hiei húgát kezdte sértegetni. Akkor Hiei egy gyors mozdulattal kiütötte Kuwabarát, majd keresztülsétálva öntudatlan barátján, elment lefeküdni.