7. Fejezet

Másnapra mindannyian kimenőt kaptak. Yusuke Keikoval a városba készült, Kurama és Botan moziba mentek, Kuwabara pedig otthon maradt Yukinával, Hieiel és Genkaial. Utóbbiak bezárkóztak A SZOBA-ba, és egy órán keresztül nem is jöttek ki. Végül kivágódott az ajtó és Hiei viharzott ki rajta. Genkai csendesen állt odabent. Mélyet sóhajtott. „Hiei nem hagyta magát.” gondolta „Remélem, tudja mit csinál.” Tíz perccel később Hiei is elhagyta a házat, de senkinek se mondta meg, hova megy.

Kuwabara és Yukina ebéd után sétálni indultak az erdőbe, míg Genkai tudatta Koenmával rejtekhelyük helyszínét. Kuwabara igazán boldog volt, hogy Yukina hajlandó vele menni, ennek örömére igyekezett normálisan viselkedni. Sétálgattak és beszélgettek az őszi leveleiket hullató fák közt. (A) Szeptember már tarkára színezte az avart. Mire a Nap megindult lefelé az égboltról, a párocska egy kis tóhoz érkezett. Partját fák szegélyezték, felszínén sokszínű levelek úszkáltak, kiszolgáltatva az enyhe szél keltette hullámzásnak.

- Milyen szép! – mondta Yukina csillogó szemekkel

- Igen. – felelt Kuwabara – Nem is tudtam, hogy egy ilyen tó van a közelben. Menjünk közelebb!

- Jó. – odasétáltak a parthoz és gyönyörködtek a látványban. Egyszer csak Yukina gondolt egyet, lekapta cipőjét és belegázolt a vízbe.

– Gyere, egészen meleg a víz! – Kuwabara elmosolyodott. Megszabadult hát lábbelijétől és követte a hótündért. Ám hiába játszottak felhőtlenül, Kuwabara nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy figyelik. Hirtelen megpördült a tengelye körül, de nem látott senkit.

-Valami baj van? – kérdezte Yukina

- Nem…vagyis…nem tudom. Azt hittem figyel valaki, de biztos csak képzelődtem.

- Oh… - Yukina egyre jobban aggódott – talán vissza kellene mennünk.

- Ne aggódj, drága Yukinám, én mindentől megvédelek.

- Tudom, de lassan lemegy a Nap, és én sötétben nem találok vissza. – ekkor azonban nagy recsegés-ropogás közepette valami fekete suhant át a part menti fák ágai közt és egyenesen a tóban landolt, eláztatva Yukinát és Kuwabarát.

- Mi a… - egy megjelenő szörny Kuwabarába fojtotta a szót. Lila bőre és mind a hat karja pikkelyes volt, ujjai sárga karmokban végződtek. Fekete szemeiből nem sok értelem sugárzott. Ellenfelét szem elől tévesztve rögtön új áldozat után nézett. Kuwabara gyorsan előkapta szellemkardját és levágott a felé rohanó szörny karjaiból kettőt. A többi négy azonban egy-egy jókora ütést, vagy karmolást mért Kuwabarára. Kazu így víz alá került, de gyorsan összeszedte magát. Támadásra készen újra felpattant, de ellenfelét már nem találta. Csak egy mogorva, sötét alakot, véres karddal a kezében.

- H-Hiei?

- Mért, kire számítottál, a fogtündérre? – Hiei hüvelyébe lökte kardját és elmorgott pár keresetlen szót a vizes ruhái és a szörny közötti összefüggésről. Kuwabara azonban még mindig nem értette.

- Mi történt? Te voltál az, aki az előbb bezuhant a tóba?

- Igen, az a mocsok hátba kapott, mikor azt kerestem hol vagytoááá – Hiei újra belecsobbant a vízbe, ezúttal Yukinával a hátán. Kuwabara meg csak bambán állt és igyekezett felfogni mi történt. Aztán Yukina és Hiei felbukkantak a víz alól.

- Naaa, ezt mért kaptam? – Hiei kiköpött egy adag vizet

- Vedd úgy, hogy megköszönte neked – felelt Yukina helyett Kuwabara

- Igen? Szívesen! – mondta Hiei, és mindkét barátját a víz alá rántotta. Így telt el még néhány óra. A fiúk többnyire egymást szapulták, míg Yukina időről időre kacagva berántotta őket a vízbe, mielőtt még összeveszhettek volna. Aztán persze a fiúk rántották be őt, bosszú gyanánt. Mind jól érezték magukat, s csak akkor hagyták abba a játékot, mikor a Nap utolsó sugarai is lebuktak az erdő mögött.

***

Hiei, Yukina és Kuwabara csurom vizesen értek haza, mégis feltűnően jó hangulatban voltak. Addigra már mindenki együtt volt. Yusuke és Keiko a városból hozott apró ajándékokat osztották szét, Kurama és Botan pedig nagy élvezettel mesélték a filmet, és a nézése közben történt eseményeket.

- …és akkor annyira megijedtem, hogy Kurama ölében kötöttem ki! – nevetett Botan – Persze, a film után elmentünk fagyizni, meg vásárolni is sikerült elrángatnom. El se hiszem, hogy az egész napot ott töltöttük! Már olyan rövidnek tűnik! – ugyanakkor nem sokkal arrébb Keiko mesélte élményeit:

- Persze, először Yusuke nagyon nyűgös volt, folyton haza akart jönni, de aztán bementünk egy játékterembe és azt mondta nyer nekem, és képzeljétek el, simán tropára vert mindenkit, aki kiállt ellene! Ezek után egész nap jó kedve volt!

- Úgy látom, mindenki nagyon jól érezte magát. – jegyezte meg Hiei

- Igen… - Yukina elmosolyodott – Mondd Hiei úrfi, te is jól érezted magad velünk? – Hiei meghökkent a kérdésen

- Ööö… persze. – Yukina mosolyogva fogadta a választ

- Ugye te is jól érezted magad, Kazuma úrfi? – kérdezte

- Hát hogyne! – tért vissza Kuwabara a szokásos stílusához – Minden perc olyan, akár egy álom, amit melletted tölthetek! – erre kitört a nevetés.

Sokáig nevetgéltek, meséltek és viccelődtek még aznap este, végül lassan szálingózni kezdtek a szobáik felé. Nemsokára mindenki ágyba került, s a ma éjszaka mindenkinek édes álmot hozott. Már csak Genkai volt ébren, a gyertyákat oltogatta, s igyekezett nem az órára nézni. 11:30, 11:59, 00:00. Megkezdődött a visszaszámlálás. A fiúknak huszonnégy órájuk maradt életük egyik legnehezebb, s könnyen lehet, hogy utolsó csatájáig.