8. Fejezet

A reggel aranysugarakkal köszöntött be, mégis mindenki feszülten ébredt. A konyhában rendre ingerült megjegyzések hangzottak el, amit sűrű bocsánatkérések követtek. Igyekeztek nem megbántani a másikat. Hogy elterelje a figyelmüket, Genkai még egy utolsó edzésre hívta őket, s – a nap különlegességét igazolva – szó nélkül követték. Csak ebédelni jöttek vissza, utána folytatták az edzést. De ez már nem ért fel egy régi edzéssel, Genkai nem kért tőlük sokat, hogy legyen erejük később is. Este 6-ra végeztek. Akkor visszatértek a házba és ki-ki elfoglalta magát. Yusuke Keikonak udvarolt, Kurama Botannal beszélgetett, Kuwabara pedig Yukinát ostromolta szerelmével. Hiei a húga mellett ült és csak nézte a lányt. Nézte, hogy örökre emlékezetébe vésse ezt az arcot. A húga arcát. Bántotta a lelkiismeret, amiért még mindig nem mondta el az igazat Yukinának, de félelme erősebb volt. Bár még magának se vallotta be, félt tőle, hogy Yukina elutasítja, hogy megharagszik rá amiért eddig titkolta kilétét.

Lassan teltek az órák. 8-kor elmentek vacsorázni, aztán visszaültek a nappaliba, majdnem körbe. Beszélgettek, viccelődtek, hogy a végsőkig távol tartsák az odakint sűrűsödő éjszakát. 11órakkor beállított Koenma. Ez meghúzta a vészharangot. Egyre idegesebbek és idegesebbek lettek. Fél 12-kor mindenki a ház előtt állt. A lányoknak el kellett indulniuk a búvóhelyre. Sorra elköszöntek, mindenki a szívének legkedvesebb személyt hagyta utoljára. Kuwabara búcsúpuszit kapott Yukinától, Botan Kurama nyakába ugrott aki csókkal köszönt kedvesétől. Keiko Yusuke elé lépett, aki azonban csak szótlanul állt, nem tudott mit mondani. Nem is kellett. Keiko átölelte.

- Nem köszönök el, - mondta – hisz még találkozunk. – Yusuke elmosolyodott, bár szíve összefacsarodott a fájdalomtól.

- Rendben… Szeretlek.

- Én is szeretlek.

Néhány méterrel odébb Hiei odalépett Yukinához.

- Yukina, - kezdte – én csak…csak azt akartam mondani… - de belenézett a lány vörös szemeibe és elhagyta minden akaratereje - …mindegy. – Yukina értetlenül nézett, Hiei pedig hirtelen átölelte. A hótündér nem tudta mi folyik itt, de azért visszaölelt. Mindig is megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett Hiei iránt. Nem szerelmet vagy effélét. Ez nem volt más csak szeretet. Indokolatlan, furcsa, de mégis mély ragaszkodás, amit soha nem értett. Közben Hieinek égett a szeme sarka és kapart a torka. Nem tudta elmondani. Pedig megpróbálta, de nem ment. Késő volt. Csak most döbbent rá, hogy már rég késő volt, szemtől szembe soha nem lesz képes elmondani Yukinának, hogy ő a bátyja. „Talán nem is baj.” Gondolta „Talán jobb ez így.”

A testvérpárt kénytelen-kelletlen Genkai választotta szét.

- Indulnunk kell. – mondta szomorúan – Már nincs túl sok időnk. – Yusuke az órájára nézett: 11:40. Genkai és Koenma tehát összeszedték a lányokat és elindultak befelé az erdőbe.

Yusuke, Kuwabara, Kurama és Hiei pedig csak álltak, s figyelték, mint tűnnek el a fák között azok, akiket a legjobban szeretnek. Mikor a sereghajtó Koenma is belépett a fák árnyékába egyedül maradtak. Teljes súlyával nehezedett rájuk minden eddig érzett feszültségük és félelmük. Maguk sem tudták meddig állhattak még ott, míg Hiei észbe kapott, és felrázta a csapatot. Hangja, mely most sziklaszilárd volt, keményen vágott az éjszakába:

- Yusuke, mennyi az idő?

- Ööö… 11:55.

- Jó ég, siessünk! – kiáltott fel Kurama – Minél messzebb kell kerülnünk a barlangtól!

- Akkor tudom, hova menjünk. – kiáltott Kuwabara – Kövessetek! – Kuwabara sarkon fordult és szaladni kezdett. A lehető leggyorsabb iramban futva sikerült odaérniük 11:58-ra. Csodálkozni még épp maradt idejük.

- Kuwabara, hova hoztál minket?! – Yusuke és Kurama nagy szemeket meresztettek. A tónál voltak, ami a holdfényben még gyönyörűbb volt, mint egyébként.

- Tegnap találtuk ezt a helyet Yukina kisasszonnyal. – felelt Kazuma

- Most még szebb mint tegnap. – jegyezte meg Hiei

- Remek, ezek szerint szép helyet választottatok a halálotokra. – a srácok megpördültek

Négy magas, csuklyás alak állt mögöttük. Köpenyük redői alól fekete karmok villantak elő, csuklyáik árnyékában vörös szemek izzottak. A beszélő démon előlépett és lerántotta köpenyét. A fekete ruhadarab alól a holdfényben ezüstöt mutató páncél került elő. Társai is így tettek és rendre előkerültek a Senshui páncélzatához hasonló fegyverzetek. Ám ez Yusukéékat már nem rémítette meg. Félelmüket ott hagyták Genkai templomában, vagy elküldték egy barlangba, vagy épp egy levélben rejtették el, csak magukkal nem hozták. Yusuke előrelépett.

- Csak egy kérdésem van. Miért? Miért figyelmeztettetek? Miért akartok minket? Miért kellett végigcsinálnunk mindezt? Miért? – az ellenfelet láthatólag meglepte a kérdés, de mikor válaszolt semmit sem vesztett magabiztosságából.

- Nagyon egyszerű. Ha még emlékeztek, Koenma egy héttel ezelőtt kapott egy ultimátumot, melyben ez állt: „Ha nem akarod, hogy az emberek világa elpusztuljon, add ki nekünk a detektívet és társait. Közöld velük, hogy egy hetet kapnak, hogy felkészüljenek és elbúcsúzzanak. Nem akarjuk, hogy túl könnyű dolgunk legyen velük. Értesítsd Yusuke Urameshit, Kazuma Kuwabarát, Youko Kuramát, és Hieit is.” Nos, ezt ő teljesítette, így állhatunk most itt együtt.

- Nem magyaráztad meg, - szólt bele Yusuke – hogy miért akartok minket megölni.

- Nem mondtam még? – a szörny elvigyorodott – Mert ha ti meghaltok nincs, aki megvédje tőlünk az emberek világát!

- Micsoda mocskok. – morogta Hiei

- Hányingerem van tőled. – vetette oda Yusuke – Akkor már csak egy valamit mondj meg. Miből gondolod, hogy le tudtok győzni?

- Ebből. – felelt a démon. Kezében tűgömbhöz hasonló dolog jelent meg, amit rögtön Yusuke felé hajított. A fiúk szétugrottak, így elkerülték a robbanást, amit a golyó földetérése okozott. A füst még el sem ült, Yusukéék máris támadásba lendültek. Igazi csapatként harcoltak, talán sohasem voltak még ilyen jó formában. Kurama és Kuwabara oldalról, míg Yusuke és Hiei szemből támadtak. Ám az ellenség sem volt rest, könnyedén hárították csapásaikat, s rögtön ellentámadásba kezdtek. Ezzel kezdetét vette a küzdelem.