Megkezdődött a csata. Yusukéék szervezetten támadtak, de ellenfeleik is összhangban voltak. Minden csapást hárítottak. Hamar kiderült, hogy a küzdelem igencsak kiegyensúlyozott. Támadás ellentámadást követett. A harc elsodorta őket egymástól így mindenkinek jutott egy-egy ellenfél. Yusuke az ütéseivel sorozta démonát, Kuwabara Szellemkardjával ostromolta az előtte álló, pajzzsal védekező szörnyet. Kurama rózsaostora és Hiei kardja azonban nem fogott a páncélokon. Hiei így a sötétség kardját használta, Kurama pedig becsalta ellenfelét az erdőbe, ezzel előnybe került. Már 20 perce harcoltak, s úgy látszott döntetlenek a küzdelmek.

Hiei épp kivédett egy támadást mikor látta, hogy ellenfele mögé ugrik. Megpördült, s már emelte kardját, hogy lesújtson, de mikor megfordult nem a démont látta maga mögött. Yukinával találta szemben magát. A lány könnyes szemei mérhetetlen fájdalmat tükröztek.

- Miért nem mondtad el? – kérdezte

Hiei kezét megállította a döbbenet. Csak egy pillanatig tétovázott, mielőtt rádöbbent volna mi folyik itt, ám ellenfelének ez épp elég volt. Yukina alakja szertefoszlott, s a szörny bukkant fel helyette. Hieinek nem volt ideje védekezni. Egy héten belül már másodszor érezte, hogy önhibájából szakítják fel mellkasát az átkozott karmok. Az ütés erejétől berepült a fák közé, egyenesen Kurama harcának színterére. Amint földet ért, Kurama ellenfele háttal repülve szállt ki az erdőből.

Kurama kifújta magát, kihasználva a pillanatnyi győzelmet. Hiei feltápászkodott.

- Hiei! Jól vagy? Mi történt? – kérdezte rögtön Kurama

- Kutya baj… - de nem tudta végigmondani, a fájdalom beléfojtotta a szót. Pólója vérben ázott, de ami még rosszabb volt érezte, hogy gyilkos méreg árad szét a testében. Kurama arca a sápadt legfehérebb árnyalatát öltötte.

- Mondd, hogy nem mérgező!

- De az. – nyögte Hiei. Érezte, hogy a méreg egyre inkább szétterjed a szervezetében, s torkát kaparni kezdte a kétségbeesés. Miért is nem mondta el Yukinának az igazat, amíg volt rá lehetősége? Akkor talán nem tartana itt.

- Ne aggódj, valahogy meggyógyítalak. – biztatta Kurama – Biztos találunk olyan gyógynövényt, ami jó erre a méregre. – de sajnos az ellenfeleik sem ültek ölbe tett kézzel. Yusuke és Kuwabara fájdalmas kiáltása zengte be az erdőt. Kurama és Hiei mindent feledve, gyorsan odarohantak. A detektív épp Kuwabarát segítette talpra.

- Minden rendben? – kérdezte Kurama

- Többnyire. – felelt Yusuke – De ti is kellenétek, mert ezek baromi erősek… Veled meg mi történt? – nézett Hieire, aki viszont nem válaszolt, csak a földet nézte és minden erejével a méreg ellen küzdött.

- Majd én megmondom, mi történt. – szólalt meg Hiei ellenfele – Épp most pecsételte meg a sorsát. Ostoba, nem méltóak az emberi érzelmeid démoni létedhez! Az tesz a legsebezhetőbbé, amihez a legjobban ragaszkodsz. A húgod.

- HALLGASS!!! – kiáltott fel Hiei – Nem kérdeztem a véleményed. – Kuwabara ezúttal nem kérdezett rá Hiei húgának kilétére.

- Attól még igazam van. – ütötte tovább a vasat a démon – Te is tudod, különben nem lennél ilyen ideges. De ne aggódj, hamarosan megszabadítunk ettől a gyengeségedtől. Bár attól tartok, te azt már nem éred meg. – Hiei térdre esett. Yusukéék igyekeztek támogatni, de a méreg már kifejtette hatását. Hiei haldoklott.

***

A démonok elérkezettnek látták az időt a végső támadáshoz. Yusukééktől kb. 14 méternyire körbeálltak, s erejüket egy gömbbe koncentrálták, ami így minden másodpercben nőtt és méregzöld színben pompázott. Ereje olyan hatalmas volt, hogy Kuwabarának égnek állt tőle a haja.

- Ajaj… - nyilvánított véleményt Yusuke

- Ezt nem tudjuk megállítani, ki kell kerülnünk! - kiáltotta Kurama, az energiahullámok keltette szélben

- Ne higyjétek, hogy elfuthattok! – kiáltották a démonok immár egy hangon – Minden hatalmunk együtt van ebben a gömbben. Senki nem menekülhet előle! Akit pedig elér, azt megöli!

A srácok riadtan néztek össze, az egyre erősödő szélben. Nem tudták most mit tegyenek.

- Adok neki egy extra Reigunt! – kiáltott végül Yusuke

- Az sem állítja meg, legfeljebb csak szétszaggatja. – mondta Kurama – Más megoldás kell!

- Gyorsan találjátok ki, mert már nincs sok időnk! – figyelmeztette őket Kuwabara

- Ez az! – pattant fel Hiei – Ha nem tudjuk megállítani, bontsuk meg, akkor szétesik! Ilyen nagy energia nem maradhat egyben túl sokáig! – Hiei szinte ordított, hogy meghallják amit mond. Nem sokkal odébb néhány fa megadta magát az immár viharos szélnek és gyökerestül kiszakadt a földből.

- Ez se jó! – kiabált Kurama – Egyikünk sem bírná ki a szétrobbanó energiát!

Yusuke: Hieinek igaza van, nincs más megoldás!

Kuwabara: Szólj, ha van jobb ötleted, de szerintem lejárt az időnk! – Kuwabarának igaza volt. A gömb elérte a kritikus méretet. Mivel nem tudták már növelni, a démonok útnak indították a legnagyobb támadást, amit Yusukéék valaha láttak.

Ahogy közeledett, mind hátraléptek egy lépést. Már nem volt idejük gondolkodni, de valószínűleg nem is lettek volna rá képesek. Csak cselekedni tudtak, és Hiei volt a leggyorsabb. Habozás nélkül a gömb elé vetette magát, jobb karját takaró fáslija lobogott mögötte, ahogy ledobta. Előszöktek a pokol lángjai és a Jagan is világítani kezdett. Hiei a Fekete Sárkányt hívta. Az utolsó pillanatban karját előrenyújtva kiengedte a Sárkányt. A két erő összecsapott.

Kurama csak ennyit látott, a többit elnyelte a por. A robbanás ereje eltaszította Yusukéékat, de még a fák nagy részét is kiirtotta. A tó felszínén egy apróbb szökőár keletkezett, ami a másik partot mosta el. Kurama a földhöz lapult, szemét eltakarta, hogy a por ellen védekezzen, ami ekkorra beterítette.

Lassan minden lecsendesült. A gömb és a Fekete Sárkány csataterét egy mély kráter jelezte. Kurama felpattant. Tekintetével társait kereste. Yusuke és Kuwabara épp néhány méterre tőle tápászkodtak fel. Ellenfeleik is most szedték össze magukat, ám csak ketten álltak fel közülük. Kurama rohanni kezdett a kráter felé, szemével Hieit kereste, közben a démonok dühös kiáltásai biztosították róla: legalább egy ellenféllel kevesebb. Elérte Hieit, aki mozdulatlanul feküdt, vére mindent eláztatott körülötte.

Kurama gyorsan hátára fordította barátját.

- Hiei, hallasz engem? Hiei! – a fiú felnyögött, és kinyitotta szemét. Arca falfehér volt és nehezen lélegzett. Yusuke és Kuwabara is gyorsan odaértek, Kurama és a démonok közé állva. Azok viszont nem támadtak tovább. Csupán két démon maradt állva, akik most halott társaik miatt bosszankodtak. Dühös grimaszok kíséretében pillanatok alatt elégették táraikat, majd sarkon fordultak és elrohantak.

- Találkozunk még Urameshi! – kiáltott még vissza az egyik, majd eltűntek a horizont mögött.

- Erről kezeskedem! – kiabált vissza Yusuke. Amint megbizonyosodott róla, hogy egyedül vannak letérdelt Kurama mellé. Kuwabara is így tett. Szomorúan nézte barátját, majd hosszas vívódás után így szólt:

- Hiei,…miért? – Hiei kinyitotta szemét és Kuwabarára nézett

- Mert titeket hazavárnak. – suttogta. Kuramának elszorult a torka, de azért még válaszolt:

- Ne beszélj butaságot, hisz téged ugyanúgy hazavárnak! –a fiúnak megremegett a hangja – Az egész az én hibám…nem lett volna szabad eltávolodnunk egymástól, hisz tudtam, hogy veszélyben vagy… sajnálom… - Kurama lehajtotta fejét, szemeiben könnyek gyülekeztek. De Hiei még válaszolt:

- Ne vádold magad, se mást. Ritka az olyan ember, aki szembe mer nézni önmagával. Én sosem voltam olyan bátor mint ti, nem voltam erre képes. A saját hibámból sérültem meg és most én okozok nektek fájdalmat, de azt hiszem, sikerült törlesztenem valamicskét. – fáradtan lehunyta szemét. Yusukéék nem bírtak megszólalni. Hieinek láthatólag minden maradék erejére szükség volt, hogy beszélni tudjon. Megragadta Kurama ruháját, aki erre karjaiba vette haldokló barátját. De Hiei szavait már nem Kuramához intézte:

- Kuwabara…kérlek, mondd el Yukinának,… hogy én vagyok… én voltam a bátyja… És mondd meg neki… azt is, hogy… sajnálom… - Hiei keze ernyedten zuhant a földre. Ezek voltak hát az utolsó szavai.

- Ne… - Yusuke megragadta Hiei vállát – Ne! Hiei! Hiei! – Yusuke szeméből peregtek a könnyek, de nem törődött vele. Kurama finoman eltolta.

- Yusuke, nyugodj meg, nem tehetsz semmit. Hiei már… ő már… - de nem tudta rávenni magát, hogy kimondja. Úgy érezte, ha kimondja azzal végleg elismeri, megváltoztathatatlanná teszi ami történt.

- NEM HALT MEG! – ordított Yusuke – Nem halhatsz meg hallod?! Nem teheted!… Nem… - Yusuke hangja megcsuklott.

Kuwabara csak ült, és bámulta halott barátját. A döbbenet a földhöz szögezte testét. Nem tudott sírni sem. Nem tudta elfogadni, hogy Hiei nincs többé, de úgy érezte, mintha igazából soha nem is ismerte volna. Hiszen nem is ismerte, csak azt hitte, hogy ismeri. Yusuke végül megadta magát a fájdalomnak. Zokogva suttogta elhunyt barátja nevét, de a szíve mélyén már tudta: hiába remél választ. Kurama nem zokogott. Szemeiből könnyek peregtek ölében fekvő, véres kezeire, de egy hang se jött ki a torkán. Nem, az ő gyásza mélyebb volt zokogó kétségbeesésnél.

Ki tudja, meddig ültek ott egy szó nélkül, magukba roskadva, míg a lelküket emésztő fájdalom lassan, de biztosan gyűlöletté változott.