4.fejezet Testvérharc

Yusuke kétségbeesetten próbált talpon maradni. Az energiák, amelyeket Minaho kibocsátott magából materializálódás közben olyan hatalmasak voltak, hogy elsöpörtek mindent, mi az útjukba került - élőt és élettelent egyaránt. A nehéz katonai gépeket, a szobrokat, a fákat és az embereket is. Yusuke létrehozott egy védőpajzsot. Mikor Minaho végül testet öltött és észrevette, éktelen haragra gerjedt. Egyetlen intésére robbant szét Yusuke minden védelme, ő pedig félig eszméletlenül csapódott neki az egyik tanknak.

- Yusuke!- Hiei éppen akkor ért oda. Barátjához akart rohanni, de előtte még Minahora nézett és megdermedt a félelemtől. Az egész városban érezni lehetett az arkmazoku rettenetes erejét. Hiei jagan-ja érzékenyen reagált erre. Hiei fejébe fájdalom hasított. A fiú üvöltve rogyott térdre. Yusuke közben összeszedte magát, de hiába próbálkozott, nem sikerült felállnia. Képtelen volt parancsolni remegő izmainak. A félelem megbénította őt is, Hieit is, a katonákat is, a démonokat, akik Yusukével voltak, és Hagirit és Kuwabarát is, akik szintén odaértek a parkba. Kuwabara elkerekedett szemekkel bámulta a nőt. Rettegve hátrált.

- Ne mondjátok, hogy ő az! Ez nem lehet…! – Minaho gyönyörű volt, de szépségét bemocskolta a szívében lakozó határtalan gonoszság. Acélkék haja a földig ért, szemei arany-ezüst színben játszottak. Arca vonásai hidegek és gyönyörűek, fejedelmi kimonó-ja selyemből készült, akárcsak köntöse. De a szép ruha virágdíszei hervadtnak hatottak, akárcsak Minaho egész megjelenése. Szép volt, de a benne lakozó gonoszság tönkre tette a szépségét. Senki sem gondolta volna, hogy már 7000 éves is elmúlt, hisz úgy nézett ki, mint egy a húszas éveinek közepén járó embernő. A városban megállt a harc, és nem csak ott, hanem a másik két világban is mindenki megérezte Minaho erejét. A sokan valamilyen néma parancsnak engedelmeskedve gyűltek a Tokyo-torony köré. Minaho tekintete kutatva járta végig a tömeget.

- Ki volt az? Ki merészelte bezárni a kapumat? Ki az, aki szembe mer szegülni velem? – magas hangja sértő volt a fülnek, és a mágiától, amit használt, hogy felerősítse, nem egy ember dobhártyája beszakadt.

- Én. – Csendült egy határozott, tiszta hang. Nyomban megszűnt Minaho varázsa. A nő megrökönyödve vette ezt tudomásul. Újra kirobbant a harc mindenhol, de ezzel együtt megkezdődött a Végzet által írt tragédia utolsó felvonása.

Minden szem a közeledőre szegeződött. Kurama nyugodtan lépdelt. Nem törődött a széllel, ami az arcába fújta hosszú vörös tincseit. Hófehér ruhája ragyogni látszott, talán valóban ragyogott is. Úgy két méterre Minaho előtt, megállt.

- Rég láttuk egymást, Minaho. – közölte nyugodtan. A kettejüket körülvevő halandó és halhatatlan teremtmények nemsokára azon kapták magukat, hogy visszafojtják a lélegzetüket.

- Miről beszélsz? Ki vagy te? – csattant fel Minaho, hangját ostorként próbálván használni a másik ellen, de Kurama egy kézlegyintéssel megszüntette a varázslatot.

- Hát elfelejtettél volna? Csalódtam benned. Azokat a lényeket, akiket gyűlöl, minden élő megjegyzi magának, és sosem felejti el. Úgy tűnik te vagy az a kivétel, aki erősíti a szabályt. – Kurama fölemelte a kezét, és a ruhájának a gombjaihoz nyúlt. – Talán ez majd felfrissíti az emlékeidet. – néhány mozdulat és a fehér ruha derékig leomlott Kuramáról. Ördögi mosollyal fordított hátat Minahonak. Gyorsan fordult meg, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy barátai ne vehessék észre a hátán húzódó ismerős forradást. Minaho pupillája kerekre tágult jéghideg szemében. Remegni kezdett.

- TE?! Az nem lehet! Megöltelek! Hiszen megmondták, hogy sikerülni fog! A jósok nem szoktak tévedni! – Kurama visszafordult felé, és elnevette magát. Kinevette a nőt.

- Való igaz: Ők sohasem tévednek. De csakis annyit mondanak el neked, amennyit tudnod szabad. Nem tudom, melyikükkel beszéltél, de én beszéltem az utolsóval. Tudtam, hogy mit fogsz tenni. Mert láttam a jövőt. Egészen idáig előre láttam mindent. És nem csak eddig, még azt is tudom, hogy mi lesz azután, ha elbukok, és azt is mi lesz akkor, ha nem. Meg akartál ölni, és mivel ennek muszáj volt megtörténnie, hát tettem róla, hogy meg tudd tenni! Érted már Minaho? Én irányítottam mindent, amit a Végzet eltervezett. És le foglak győzni, ha addig élek is! Nem áll jogomban hagyni, hogy elpusztítsd a világokat! – Yusuke nem tudta mire vélni ezeket a szavakat.

- Nem áll jogában? Miről beszél ez?

- Te tényleg nem érted? – Yusuke döbbenten fordult Hiei felé. Barátja a földre rogyva ült, fejét a tenyerébe támasztava. – Nem. Nem érted. Hogyan is érthetnéd? Csak azért állítja meg Minahot, mert tudja, hogy ő maga nem egy isten. Mert tudja, hogy nincs joga meghozni egy olyan döntést, ami mindannyiunk számára végzetes lenne. De ez a végzete minden élőnek nem? A halál… Nem igaz? Csak azért, harcol Minaho ellen, mert ő tudja, hogy nincs joga arra, hogy végezzen velünk.

- Hiei, mégis mi a francról beszélsz?! – ragadta meg a vállánál fogva Yusuke.

- Mondtam, hogy nem érted. – mosolygott rá szomorúan Hiei. – Egyszer úgyis mindenki meghal. Mit számítana neki, hogy most vagy jóval később, miközben ki tudja, milyen jövő vár ránk? Ő tudja.  Még mindig nem érted, igaz? Majd meg fogod. Ezt nyugodtan elhiheted nekem: - jósolta sötéten Hiei.

- Hiei… - Yusuke nem tudta, mit mondjon. Pillanatokig meredt rémülten barátjára, majd Kuramáék felé fordította a tekintetét.

- Te komolyan azt hiszed, hogy megállíthatsz engem? – kérdezte Minaho és felkacagott. – Hiszen végeztem apánkkal, és anyánkkal is! Nincs erőd, hogy megállíts!

- Te tényleg elhiszed, amit mondasz? – kérdezett vissza Kurama. – Szánalmas vagy! – Felemelte a jobb karját. Yusuke döbbenten észlelte, hogy egy erőpajzs emelkedik fel, elválasztva őket Minahotól és Kuramától. – De tudod, azért mielőtt végeznék veled, lenne egy kérdésem. Méghozzá az, hogy mit műveltél a lányoddal? – Hiei azt hitte, hogy rosszul hall. Az a nő, aki az élet ellen tör, egykor létrehozott egy másik életet? Erről a legendák nem beszélnek, de akkor…

- Nem lehet… - nem bírt többet kinyögni, annyira elképesztette a felismerés.

- Honnan tudsz róla? – sziszegte Minaho.

- Elég sokat szenvedett, anélkül, hogy tudta volna, miért. Képes voltál szabályozni valahogy, hogy semmit se örököljön az erőidből. Nincs kedvem kitalálni, hogy mi módon tetted ezt. Végül megtudta, hogy te vagy az anyja. Igaz, hogy kellett ehhez néhány jól értesült súgás is. Kedvelem őt. Egyáltalán nem hasonlít rád, szerencséjére. Ő az a sakkfigura, akivel elfelejtettem foglalkozni ebben a játszmában. Úgyhogy ki vele, mit tettél vele? – Minaho undorodó grimaszt vágott.

- Még nem öltem meg, de nem is él. Egy élet és halál közötti állapotba juttattam. Ő azt hiszi, hogy meghalt. Pedig nem. Egyszerűen csak száműztem a lelkét a semmibe. Úgy döntöttem, őt ölöm meg utoljára. És meg is fogom ölni, ahogy téged is!- vicsorogta a nő. – Már akkor meg kellett volna halnod! Amióta csak élek, bajt jelentesz számomra.

- Értem. Szóval ezért nem érzékelem a tudatát sehol sem. – merengett el Kurama, megpróbálva figyelmen kívül hagyni, Minaho utolsó mondatát. – Hiei, megkeresnéd a testét? Most nincs időm felkutatni őt.

- És mégis miért keresném meg? – kérdezte Hiei rosszat sejtve.

- Nem az én fizetésem függ tőle… - vont vállat egyszerűen Kurama. Hiei dermedten bámulta a hátát. Fejében egymást követték az őrültebbnél, őrültebb gondolatok. Többek között egy régi ismerős is.

- Szerencséd, hogy itt van köztünk ez az erőpajzs, mert esküszöm, hogy megfojtanálak, ha nem lenne!

- Hiei, hiányzik belőled a kreativitás. Mindig csak megfojtani akarsz, nincs valami más ötleted? És amíg kitalálod, légy szíves keresd meg őt! – felelte Kurama nyugodtan, magában valahol mulatva Hiei reakcióján.

- Menj a pokolba Kurama! Bár még az is túl szelíd hely lenne számodra!

- Hogy merészel ez a démon ilyen hangot megütni egy nála felsőbbrangú lénnyel szemben?! – Hüledezett Minaho. Kurama akaratlanul is elmosolyodott. Való igaz. Évezredekkel azelőtt, soha senki nem mert volna ilyen hangot megütni velük szemben. Rettegték és tisztelték őket. De azok az idők elmúltak már nagyon rég. Hiei szintén tisztában volt ezzel, mert felhorkantott felháborodásában.

- Ez, felsőbbrendű?! És ugye magadat is beleszámítottad? Először is, Kurama egy kétlábonjáró, nagyhatalommal rendelkező elmebeteg, se több, se kevesebb. Te pedig semmiben sem különbözöl tőle, kivéve azt, hogy az ő lelkét nem emésztette fel a sötétség. – majd halkan, nagyon halkan hozzátette. – még. Megérdemlitek egymást. Nyírd ki ezt a ribancot Kurama, utána majd megkeresem Mukurot is. – közölte Hiei Kurama felé fordulva.

- Azt hiszem, kicsit eltúlzod a dolgokat, Hiei. - mondta Kuwabara, nem túl meggyőző hangon. Hiei nem válaszolt, csak a szemébe nézett. Tekintete világosan elárulta, hogy mit gondol az előbbi beszólásról, és hogy Kuwabara jobban teszi, ha békén hagyja. Kuwabara elértette az üzenetet, és zavartan elfordult. Minaho közben a maga módján értelmezte a szóváltást.

- Hogyan voltál képes ilyen mélyre süllyedni?! – kérdezte bátyjától. Kurama haragosan vonta össze a szemeit.

- Mélyre süllyedni? Nem Minaho. Nem süllyedtem sehová. Hanem megismertem az eget, és egyre magasabbra szálltam. Talán túl magasra is. De hogyan is érthetnéd? Hisz te a hatalomért mindent eldobtál magadtól.

- A hatalomért, igen! Csak azt ne mond, hogy te nem vágytad azt a hatalmat Ryoichi! Mert úgy se hinném el! Te a legidősebbként mindent megkaptál, ne mond, hogy nem akartad!

- Nemhogy nem akartam, hanem egyenesen gyűlöltem! – csattant fel Kurama szenvedélyesen. – Semmit sem jelentett a számomra. Csak egy esélyt a háború megakadályozására.

- Ez szórakoztató! Túlélted a támadásom. Egyszerűen oda kellett volna állnod a világ elé, és elmondanod, mit tettem. Akkor valóban nem lett volna háború. De nem tettél semmit. Ezzel te magad voltál a háború okozója! – vágott vissza Minaho. Kurama tekintete elkomorult.

- Azt hiszed, hogy nem tudom? De nem tehettem mást. Így legalább maradt esély arra, hogy a három világ fennmaradjon. Vannak erők, amikkel sosem szállhatunk szembe Minaho!

- És az enyém is ilyen! – Minaho támadott. Kurama pedig villámgyorsan reagált rá.

- Tévedsz, kishúgom – válaszolta, miközben kivédte a támadást. – a te erőddel még könnyűszerrel szembeszállok, utoljára. – S hogy szavainak nyomatékot adjon, most ő támadott, de Minaho kivédte csapását. Hatalmas füstfelhő keletkezett. Minaho először megpróbálta elhessegetni a füstöt, de aztán rájött, hogy ez hiába való. Behunyt szemmel várta bátyja támadását. Kurama felülről támadott. Minaho villámgyorsan létrehozott egy pajzsot. A két erő szikrázva csapott össze. Kurama egy szaltóval eltávolodott ellenfelétől, és különös tekintettel figyelte.

- Na mi az Ryo, belátod végre, hogy itt nem nyerhetsz? – kérdezte Minaho. Kurama lehajtotta a fejét és elnevette magát. Először halkan, majd egyre hangosabban kacagott. Minaho ösztönei veszélyt súgtak.

- Mi olyan nevetséges?

- Eszedbe jutott valaha is elgondolkodni azon, hogy hogyan voltál képes megölni egy sebezhetetlen lényt? – kérdezett vissza Kurama még mindig mosolyogva, miközben előhúzta a kristályt. Minaho értetlenkedve meredt rá.

 - Miről beszélsz?

- Hamarosan megérted majd. Ezt megígérhetem. – válaszolta Kurama. Levette a nyakából a kristályt, ami lebegve megállt előtte. Fénye elárasztott mindent, és Kurama átváltozott. Hiei döbbenten figyelte a változást. Tudta, hogy most nem egy illúzióval, vagy egy szellemalakkal van dolguk. Tudta, hogy Kurama valóban átváltozott. Felöltötte legelső alakját. Azúrkék haját meglebbentette az energiák keltette szél. Szemei arany-ezüst-ben csillogtak. Ruhája továbbra is fehéren ragyogott, csakhogy már a nemeseknek kijáró kiegészítők és minták díszítették. Arca egyszerre mutatta kortalannak, és egy harminc körül járó férfinak. Valami megváltozott a tartásában és a tekintetében is. Az ember katonák tátott szájjal meredtek rá, mindenki mással együtt. Az ő szépségét nem mocskolta be semmi sem. Minaho mellett tisztának hatott, mind szelleme, mind megjelenése.

- Ó, mamám! – nyögte Kuwabara. Egyszerűen nem voltak szavai a látványra. Vele ellentétben Yusuke gondolkodását nem tudta annyira befolyásolni, amit látott.

- Megölni egy sebezhetetlent… - morogta. – Ennek semmi értelme sincs, hacsak…

- Hacsak nem igaz minden, amit egy arkmazoku hatalmáról összehordanak. – fejezte be helyette Hiei. – Ha pedig feltesszük, hogy igaz, akkor ott van a kérdés: Hogyan ölhette meg Minaho a szüleit, hogyan irthatták ki majdnem az arkmazokukat?

- Kuramának még van valami a tarsolyában. – következtetett Yusuke.

- Igen. Több minden is. – felelte Hiei. – Olyasmi is, amire álmodban sem gondolnál. – tette hozzá halkan. Yusuke megütközve meredt rá. Nem maradt ideje kérdezni. Minaho ugyanis újra támadott, és Kurama a kelleténél egy kicsit lassabban mozdult. A Minaho által kibocsátott energiák megperzselték a bal karját. Kurama elfintorodott, miközben a sérülést szemlélte. Lehunyta a szemeit, és a jobb kezét a sérülésre tette. Mire felemelte a kezét, hogy egy pajzzsal védje ki húga újabb rohamát, a sérülés eltűnt. A levegőbe emelkedett. Yusukéből akaratlanul is előtört a döbbenet.

- Még repülni is tud? Szárnyak nélkül?

- Vannak szárnyai. – Yusuke, Kuwabara és Hiei egy emberként dermedtek meg az ismerős hang hallatán. Hagiri felvonta a szemöldökét.

- Kapuőr, te még élsz? – Itsuki elmosolyodott a kérdés hallatán.

- Amint látod.

 Yusuke köpni-nyelni nem tudott. Hiei viszont higgadtan kezelte a kialakult helyzetet.

- Remélem az az igencsak kattant barátod, viszont tisztességesen feldobta a talpát!

- Igen. Shinobu meghalt. A teste után elpusztult a lelke is. De elárulnátok, hogy mi folyik itt?

- Ez egy kicsit hosszú történet. – sóhajtotta Yusuke.

- Annyit azért ugye elárulsz, hogy az ott Kurama-e?

- Igen. Az Kurama. – válaszolta Hiei.

- Sosem hittem volna. Kurama egy olyan fajhoz tartozik valójában, amit mindenki kihaltnak gondol már hatezer éve. Hihetetlen! – merengett el Itsuki.

- Hogy értetted azt, hogy vannak szárnyai? – kérdezte Yusuke.

- Vannak. Csak nem ebben a dimenzióban. Az arkmazokuk nem ezekből a világokból származnak, még csak nem is a környező dimenziókból. Higgyétek el, yaminade-ként ezt biztosan megmondhatom. Senki sem tud biztosat a származásukról, csak annyit, hogy egyszer csak itt voltak, és hogy erősebbek voltak mindenkinél. Ha most egy másik síkon lennénk, látnátok szárnyakat, mindkettejük részéről. Csak míg Kurama részéről ragyogó fehéret, a nőéről feketét. – S mintha csak szavait akarná igazolni, Minaho is a levegőbe menekült, Kurama támadása elől. De Kurama pont erre várt. Következő támadása telibe találta a nőt. Viszont mind Minaho, mind a nézők döbbenetére, egy karcolás sem esett rajta. Minaho egy darabig hitetlenkedve meredt maga elé, majd felkacagott. Sátáni kacajjal.

- Így akarsz engem te megölni? Hiszen nem is tudsz! Egyáltalán meg akarsz ölni bátyus? Vagy te is inkább ennek a nyomorult világnak a pusztulására vágysz? Nem kell tagadnod, valld csak be nyugodtan! Ismerd be magadnak, hogy mit is akarsz valójában! – Nézett bátyja szemébe keményen Minaho. Kurama eltépte a tekintetét. Lehajtott fejjel lebegett. Agyában egymást kergették a gondolatok. Valóban. Mit is akar? Pillanatokig úgy érezte, hogy képtelen lenne bármit is tenni. Körbe nézett. Mintha abban reménykedett volna, hogy a környező ismerős, ismeretlen arcok, megadják a választ a kérdésére. Sokakat ismert. Voltak köztük barátok, de még régi ellenségek is. Tűnődve nézte a magas férfit, akinek külseje ugyan megváltozott, de a szellemi kisugárzása nem. Egyetlen igazi különbség mégis volt. A férfi tekintetéből eltűnt a téboly, a kilátástalanságában való pusztítási vágy. A vágy, ami majdnem egy kórháznyi ember halálát okozta. Nem messze tőle, egy másik régi ismerős. A szőke, kék szemű férfi riadt tekintete, sok mindent elárult. Tudata mélyén halványan felsejlett egy emlék a férfival kapcsolatban. Mintha ismét ott állt volna a lemenő nap fényében az Irima-barlang előtt.

- Miért segítene nekünk egy ellenség?- kérdezte Hiei bizalmatlanul méregetve Mitarait. Mitarai egy pillanatra zavarba jött, majd összeszedve magát, Hiei szemébe nézett és határozott hangon válaszolt. Ha már idáig elment, nem fordulhat vissza, mégha félti is az életét.

- Mert tartozom ennyivel Kuwabarának.

Tartozom ennyivel. Két egyszerű szó, mégis mily hangosan dübörögtek a szívében! Igen. Neki is volt egy tartozása. Tartozott a világnak. Egy élettel és egy lélekkel. Gondolatainak először lassan, majd egyre magabiztosabban adott hangot.

- Nem akarlak megölni. – kijelentését döbbent kiáltások fogadták. Minaho elmosolyodott, de Kurama folytatta. – Ettől függetlenül megteszem. Kerüljön, amibe kerül! Vágyom a pusztulásra, ez igaz, de nem a világokéra. Hanem a két lehetséges jövőére. Mit akarok? Azt hogy véget érjen az a rémálom, ami miatt hatezer éve ébredek a saját verítékemben és könnyeimben. Nem is olyan rég azt mondtad, hogy én vagyok a felelős azért a háborúért hatezer évvel ezelőtt. Tovább megyek. A fajunk pusztulásáért is én vagyok a felelős, a szüleink és a testvéreink haláláért is. De van itt néhány olyan személy, akiknek tartozom annyival, hogy megadom nekik a lehetőséget az életre, bármilyen keservessé is váljon majd a jövő. Tartozom nekik ennyivel. Tartozom nekik egy élettel és egy lélekkel. A te életeddel Minaho. Nem hiszem, hogy megérted miért. Sajnálom. – Minaho úgy érezte magát, mint akit arcul csaptak. Olyan dühöt érzett, mint még soha hosszú élete során. Minden erejével le akart súlytani a bolondra, ki egykor a testvére volt. Sosem követett el nagyobb hibát. Mert miközben összegyűjtötte minden erejét, egy mindent elsöprő csapáshoz, Kurama lassú, alig észrevehető mozdulatokat tett a kezével, szavakat suttogva egy ősi nyelven, mit senki sem értett. Minaho támadott, de amint kibocsátotta az erejét, azok egy falba ütköztek körülötte, ami magába nyelte a hatalmas erőt. Minaho falfehéren meredt a lába alatt megjelent pecsétre.

- Ez meg hogy lehet?! Mit tettél Ryo? – kétségbeesetten ostromolta a falat, egyre több erővel, de hasztalan. Kurama felemelte a kezét, és felmutatta a kristályt Minahonak. A kristály felragyogott, és elkezdte magába szívni a Minahot fogva tartó pecsét energiáit. Minaho lassan rádöbbent, hogy nem csak a pecsét, hanem az ő ereje is vészesen fogy. Mire a kristály befejezte, és megszűnt a pecsét varázsa, Minaho teljesen legyengült. Erőtlenül zuhant le, és csapódott a földnek, nem lévén ereje, mivel a levegőben tarthatta volna magát. Kurama szomorú tekintettel szállt le mellé.

- Mit tettem? Mindent elvettem tőled, amiről azt hitted, hogy számít. Akárcsak apától, anyától, Akiotól, Mazarutól és mindenki mástól is, és saját magamat is beleértve egy bizonyos szinten. – szórakozottan görgette a tenyerében a kristályt. – Egy arkmazokut nem lehet megölni, mert sebezhetetlen, a szó legszorosabb értelmében halhatatlan. De a jósok mégis képesek voltak elvenni egy arkmazoku életét, persze csak akkor, ha az a saját akaratából választotta a halált. Mielőtt megölték volna az utolsó jóst, sok mindenre megtanított. Arra is, hogyan vegyem el a saját fajtámtól az erejét, a sebezhetetlenségét, a halhatatlanságát. Fájt, hogy ezt kell tennem, de a Végzet ellen nem hadakozhattam. Bocsáss meg húgom, de itt a vége. – Kurama lehunyta a szemeit, hogy ne kelljen a nőt látnia. Támadása elől Minaho számára nem volt menekvés. Halálsikolya sokáig csengett még mindenki fülében, ki látta a harcot. Kurama kinyitotta a szemét. Könnyei végigfolytak az arcán. A kristály megremegett és felszállt a tenyeréről. Ragyogása mindent betöltött. Kurama könnyes szemmel bámulta, majd a kristály szilánkokra robbant. Kurama összegörnyedt, ahogy az ereje elhagyta a testét, majd visszaváltozva emberi alakjába elvesztette az eszméletét. Abban a pillanatban, hogy elájult, az energiapajzs semmivé vált. Yusuke gondolkodás nélkül rohant oda hozzá, Kuwabarával együtt. Hiei viszont továbbra is ott maradt térdre rogyva.

- Micsoda hatalmas erő! Nem csoda, hogy ők voltak a világok urai. – mondta Itsuki.

- Lehet, hogy hatalmas az ereje, de hiába változott át, a teste emberi maradt valójában, és az nem bírt ezzel az erővel. Egy egyszerű démon erejét képes volt átvenni, de az arkmazoku túl sok volt neki. – válaszolta Hiei.

- Miért nem rohansz oda hozzá te is?- kérdezte Itsuki, miközben végignézte, hogyan emeli fel Yusuke Kurama erőtlen testét.

- Mert minden hiábavaló. – felelte Hiei, miközben lassan felállt. – Egy élettel és egy lélekkel tartozott. A húga életével, és azáltal, hogy testvérgyilkossá vált a saját lelkére mondta ki a halálos ítéletet. Yusukéék még nem értik, és én sem merem érteni, holott jól tudom, hogy már semmin sem lehet változtatni. – Itsuki különös tekintettel pillantott rá.

- Értem.

- Igen. Azt hiszem, te tényleg érted. – Viszonozta a pillantását Hiei.

- Mit ért? – kérdezte Yusuke, elcsípve Hiei mondatának végét. Itsuki válaszul talányosan elmosolyodott, majd lassan árnnyá válva elhagyta az Emberek Világát.

- Azt hiszem, ezért a látványért megérte még egyszer utoljára visszatérnem. Ég veletek! – hallatszottak szavai immár a semmiből. Yusuke értetlenkedve meredt a démon hűlt helyére.

- Ez meg mi volt? – nézett Hieire.

- Semmi különös. Megyek, megkeresem Mukurot. Jó lenne, ha valamelyikőtök elvinné őt a templomba. És ezeknek az ocsmányságoknak is el kell még takarítani a maradékát. Hiába veszítették el a vezérüket, még tovább harcolnak. Fűti őket a gyűlöletük.

- Igazad van. – bólintott Yusuke. – Kuwabara!

- Igen?

- Tessék! Vidd vissza a templomba. – adta át Kuramát óvatosan Kuwabarának Yusuke. – Sérült vagy. Ne ellenkezz! Nekem a harcra kell figyelnem, és a városban harcoló démonokra. – Kuwabara szó nélkül bólintott, és el is indult volna az állomás felé, csakhogy a katonák az útját állták. Yusuke fásultan rázta meg a fejét.

- Kérem parancsnok, engedje, hogy végezzük a dolgunkat!

- Ne értsen félre Mr. Urameshi. – válaszolta a parancsnok. – Megengedem, hogy azt tegye és úgy, ahogy jónak látja. Nem tudom, hogy mi ez az egész, csak annyit, hogy sokkal tartozunk a barátjának. Ha bármiben segíthetünk, kérem, szóljon. – Yusuke elkerekedett szemekkel bámulta a parancsnokot. Megkönnyebbülten sóhajtott fel végül.

- Köszönöm! – A katonák közben félreálltak Kuwabara útjából. A fiú újra elindult és egy pillanat múlva Yusuke és Hiei is követték. Hiei-t pár pillanat múlva már nem lehetetett látni, és Yusuke is fénysebességre kapcsolt. Kuwabara háborítatlanul jutott el az állomásra, ahol felkéredzkedett az egyik menekült szállító járatra. Szívében vegyes érzelmekkel nézte Kuramát, próbálta meghatározni azt a különös érzést, ami elfogta, mikor barátjára nézett. És mikor végre odaért a templomhoz már tudta, hogy mi az az érzés, de nem értette. Nem értette miért kerítette hatalmába a veszteség érzése.

¯

Yusuke kavargó fejjel irányította csapatait, sokszor szállt be maga is a harcba. Sajnos valahányszor legyőztek egy szörnyet, kénytelenek voltak szembesülni a halottakkal. Sokan vesztették életüket, és Yusuke tudta, hogy mire vége lesz, még több vér fogja borítani a földet. A város több kerülete is lángban égett, csőtörések és gázrobbanások rosszabbították a körülményeket. A lerombolt épületek, a holttestek és a sohavégetnemérő harcok megkeserítették a szívét. Hangot hallott a háta mögül. Mikor megfordult döbbenten vette észre, hogy Keyko áll ott, mellette az apja szellemével. Hirtelen minden erő kiszállt belőle, térdre rogyott, és keservesen felzokogott.

  ¯

Hiei pókerarccal szemlélte a kietlen vidéket. Az Alvilág egyik legkopárabb síkságán tartózkodott, nem messze a Gleccser-fennsíktól. A jagan vezette ide. Az elmúlt nap történései összeszorították a szívét, és tudta, hogy csak egy valaki van, akinek képes lenne elmondani a félelmeit. Mert félt. Ezen a napon többet vesztett, mint egész eddigi életében. Magyarázatot akart, és kikiabálni magából a kétségbeesését valakinek, akiről tudta, hogy meghallgatja. Meg kellett találnia Mukurot.