10. Fejezet

Yusuke, Kuwabara és Kurama az erdőben sétáltak. Fából sebtében készített hordágyon vitték magukkal Hieit is. Nem voltak képesek magára hagyni barátjukat. A barlang felé vették az irányt, ahol remélhetőleg némi vigasz várt rájuk. Némán rótták az utat a fák között, és egyre csak az ösvényt nézték maguk előtt. Előttük remény járt, de a halál követte őket, míg lelküket fájdalom emésztette. Szavak nélkül megegyeztek, hogy nem beszélnek, amíg oda nem érnek a barlanghoz. Körülöttük a fák nagy része megszenvedte Hiei utolsó támadását. Némelyik kidőlt, a többinek csak a kérge égett meg, vagy a lombkoronáját vesztette el. A korai avar megbolygatva pergett a fák csupasz ágairól, olyan érzést keltve, mintha az erdő is Hieit siratná. Az égen felhők gyülekeztek, esőt ígérve. Messze, a látóhatár szegélyén, arany csík jelent meg. Hajnalodott. Bár lehet, hogy ha a Nap tudta volna milyen szörnyű napra ébred, fel sem kelt volna. De senki sem tudja, mit hozhat a holnap.

Végre meglátták a sziklafalat, mely lassan, lustán közeledett feléjük. Yusuke felnézett. Innen nem láthatta a barlang bejáratát, mégis egyre csak felfelé nézett a sziklát vizsgálgatva. A felkelő nap sugarai már megvilágították a keleti oldalt, aranyra festve azt. Valami mégis furcsa volt. A szomorú nyugalom, amit Yusuke eddig érzett, egy pillanat alatt elszállt, különös feszültségnek adva át a helyét. Nagy volt a csend. Túl nagy.

Kurama megtorpant és egész testében remegni kezdett. Kuwabara odafordult.

- Mi baj? – kérdezte, de Kurama nem válaszolt

- Te is érzed? – nézett Yusukére

- Igen. – felelt az komoran

- Mi van? Miről beszéltek? – értetlenkedett Kuwabara, de rögtön megbánta amint megkapta a választ

- Betölti a levegőt a vér szaga. /Yusuke/ - Kuwabara ledermedt

- Neee…

- Gyerünk! – szólt Kurama és a lehető leggyorsabban elindultak a barlang felé. Félelmükben szinte számolták az elhaladó fákat, s közben mindig azt keresték, hol van egy rés a fák közt, ami enged egy pillantást vetni a sziklafal előtti területre. De jó sokáig nem akadt ilyen. Yusuke szíve egyre hevesebben vert, ahogy közeledett az ösvény vége.

Mikor kiléptek a fák közül, a nap sugarai átbuktak egy alacsonyabb sziklán, így az egész kis tisztás egyszerre öltött arany ruhát. Yusukééknak ez káprázat volt csupán, mely rögtön szertefoszlott, amint szemük megszokta a fényt. Megtalálták hát a lányokat. De későn. Rögtön az erdő és a tisztás találkozásánál Botan hevert, homlokáról, szájából csorgott a vér. Szeme üvegesen meredt a semmibe, az utolsó döbbenet emlékét őrizve.

- Neee! – Kurama térdre rogyott halott kedvese mellett – Botan! Botan! – forró könnyek peregtek arcáról a lány véres ruháira. Yusuke nem nézett Botanra, a tisztás közepét nézte. Letették, Hieit, majd Yusuke kábán, mintha csak egy álomban járna elindult. Kuwabara szomorúan nézte, ahogy barátja távolodik. A tisztás közepén Keiko feküdt, saját vérében ázva. Yusuke odasétált hozzá, letérdelt, karjába vette a lányt.

- Keiko. – suttogta – Visszajöttem, és semmi bajom. Megint hiába aggódtál, én megmondtam előre. – Yusuke higgadt volt, akár a bolond, ki nem tudja felfogni, mi történik vele. Pedig nagyon is felfogta. – Megígértem, hogy még találkozunk. Látod milyen vagy? Miattad kellett megszegnem a szavam.

Kuwabara itt elfordult. Nem tudta ezt végighallgatni, hisz így is könnyes volt már a szeme. Elindult, megkeresni a többieket. A barlangban kezdte, ahol rátalált Geinkaira és Koenmára. Nem lépett be, ahhoz nem volt elég ereje. Inkább tovább indult, de két lépés után megtorpant. Hallott valamit. Gyorsan futni kezdett a hang irányába, így talált rá a pár méterre fekvő Yukinára. Mellkasán ismerős helyzetben karmolás húzódott, és vért köhögött fel, de még életben volt. Kuwabara ölbe vette a hótündért.

- Yukina kisasszony, mi történt itt?

- Kazuma úrfi! De örülök neked… Már attól féltünk nem jöttök vissza…Aztán láttuk azt a nagy robbanást is… jól vagytok?

- Igen, velünk minden rendben, de itt mi történt?

- öh… nem is tudom, nem sokra emlékszem…egyszer csak berontott a barlangba…egy szörny…és leütötte Koenma urat…aztán engem…engem is megtámadott és kirepültem…aztán el…elájultam, és nemrég tértem magamhoz…De mondd Kazuma úrfi…ugye mindenki…mindenki jól van? – Yukina reménykedve nézett fel. Kuwabarát nem vitte rá a lélek, hogy elmondja a lánynak nem csak azt, hogy csupán ő maradt életben, hanem azt is, hogy a bátyja, aki valójában mindig is itt volt mellette, halott. Bár bűntudata volt, amiért nem teljesíti Hiei utolsó kívánságát, látta, hogy Yukinának csak percei lehetnek hátra, így inkább a kegyes hazugságot választotta, a fájdalmas igazság helyet.

- Igen, jól vagyunk, – mosolyt erőltetett arcára – és te is nemsokára jobban leszel. Ne aggódj, minden rendbe jön.

- Jó ezt hallani… Azt hiszem,... egy kicsit lepihenek,… olyan… fáradt …vagyok… - Yukina lehunyta szemeit, de nem nyitotta ki, soha többé. Kuwabara sem mosolygott már. Könnyek áztatták arcát, hűen tükrözve a fájdalmat, amit érzett.

***

A veszteségen érzett elviselhetetlen fájdalom bejárta a tisztást, ám lassan már megszokottnak számított. Kuwabara és Kurama Yusuke mellé léptek, aki letette Keikot, majd felállt, és barátai szemébe nézett. Mindannyijuk arcát könnyek áztatták, de tekintetük kemény volt, mint az acél, és hideg, akár maga a halál. Gyűlölet és elszántság: csak ez maradt nekik. Örökké gyűlölni az ellenfelet, és elszántan keresni a halált. Ott hagyták hát a tisztást és élő emberként nem is tértek vissza soha.

Futva indultak el, vissza az ösvényen, melyen jöttek. Futva tették meg az utat a hajdan oly szép tóig, mely már csupán emlékeikben élt. Futottak, hogy elmeneküljenek, hogy lerázzák magukról a könnyeket, és hogy hátra hagyhassák fájdalmukat. Ellenfeleik vártak rájuk, önelégült, mégis megtört ábrázattal, s mintha csak összebeszéltek volt egy szó nélkül. Yusuke előlépett.

- Most milyen kérdést fogsz nekünk feltenni? – gúnyolódtak a démonok – Már nem tudsz minket legyőzni. Erősebbek lettünk, mint mikor megöltük egy társatokat! Mi vagyunk a leghatalmasabbak! Halljuk hát; mit fogsz nekünk mondani? – de Yusuke csupán felemelte mutatóujját, egyenesen a démonok szívére célozva, miközben erejét gyűjtötte

- Elpusztítottátok egy társunkat. Megöltetek mindenkit, akit szerettünk. Elvettetek tőlünk mindent. Nincs mit mondanom. – útjára indított egy Reigunt, megkezdve ezzel az elkeseredett harcot, melyről már nem is tudta, miért vívják.