11. Fejezet

Yusuke, Kuwabara és Kurama két ellenfelükkel szemben álltak, a valaha oly gyönyörű tó mellett, melyet mostanra harc jelei csúfítottak el. A part mellett hatalmas kráter tátongott, Hiei erejének emlékét őrizve, körülötte mindent por borított, vérfoltokkal tarkítva.

Kurama előreszökkent, rózsaostorát rátekerte az egyik démonra, és magával rántotta, el Yusuke és Kuwabara közeléből. Mikor végre megállt a szörny könnyen széttépte béklyóit, és kinevette a fiút. De Kuramán nem fogott már a gúny. Hideg nyugalommal felvette démoni alakját, és így szólt ellenfeléhez:

- Tudod te, milyen az; feltétel nélkül szeretni valakit?

- Nem. Az csak időpocsékolás.

- Kár, hogy így gondolod. Ezért nem fog senki sem meggyászolni. – Kurama felemelte karjait, szeme felfénylett, és minden erejét összeszedve megidézte valaha látott legerősebb támadását. Testét körbefonták a növények, melyek gyorsan terjedve elérték ellenfelét is, aki viszont hiába védekezett. Kurama gyűlölete és fájdalma erősebb volt nála. Egy másodperccel azelőtt, hogy a kardélességű indák elérték volna a démont, jéglándzsa jelent meg kezében, melyet Kurama ellen küldött, aztán utolérte a végzete. Testét kegyetlenül felnyársalták ellenfele növényei. Kurama győzedelmes kiáltását elfojtotta a lándzsa, mely egyenesen a szívébe fúródott. Hátraesett, s ernyedten hullt a porba, mely a tó partját takarta. Visszaváltozott emberi alakjába.

- KURAMA!!! – kiáltott fel egyszerre Yusuke és Kuwabara. Feleletet már nem kaptak.

- Dögölj meg, te mocsok! – ordított Kuwabara és Szellemkardját előhívva az utolsó megmaradt ellenfelükre támadt.

- Kuwabara, neee!!! – üvöltött Yusuke, de mit sem ért vele. Mielőtt akár csak megmozdulhatott volna, Kuwabara meghosszabbította kardját, és egyenesen átdöfte vele ellenfelét.

- Igen! – kiáltotta diadalmasan – Most megfizetsz azért, amit velünk tettél! – de a démon csak mosolygott, bár szájából csorgott a vér.

- Ha ti meghaltok nincs, aki megvédje tőlünk az emberek világát! – suttogta gonoszan, s előreszökkent, felnyársalva így saját magát, de célját elérte. Fekete karmai Kuwabara tüdejébe fúródtak, szívéhez közel juttatva az átkozott mérget. Ez volt utolsó tette. Kuwabara Szellemkardja azonnal eltűnt, s a fiú összeesett. Yusuke odarohant hozzá.

- Jaj, Kuwabara muszáj volt ezt tenned? Mért kell neked mindig hőst játszani? – azonban a detektív hangjában nem volt semmi vádló, csupán szomorú fájdalom.

- Hisz tudod Urameshi, - hörögte Kuwabara – nem hagyhatom, hogy…mindig te legyél…a nap…hőse… - Kuwabara teste megfeszült, ahogy minden erejével az életéért küzdött, de ebben a csatában már nem nyerhetett. Yusuke szemei megteltek könnyel.

- Ne merészelj meghalni, hallod?! Nekem csak te maradtál, nem hagyhatsz egyedül! Kuwabara! – Kuwabara nem válaszolt, teste elernyedt Yusuke kezei között. A detektív dermedten tette le barátját, majd Kuramához szaladt, s vállon ragadta a fiút. – Kurama! Kérlek kelj fel!...KURAMA! – azonban Kurama sem felelt.

Yusuke könnyei a földre peregtek. Remegő tagokkal felállt, és elhátrált barátaitól.

- Nem… nem, nem, nem és nem! Nem halhattok meg! NEEEM! – megfordult és rohanni kezdett. Elrohanni a fájdalom elől, elbújni egy biztonságos helyen, amíg visszaáll a világ rendje, melyben eddig élt. Nem sírni, nem érezni semmit. Megbotlott egy kőben, és hasra esett. Nem bírt már felállni. Földre sújtotta a fájdalom, a végtelen gyász, mely elől többé nem volt menekvés. Zokogni kezdett, gyűlölte halott ellenfeleit, gyűlölte a barátait, amiért itt hagyták, gyűlölte már az egész világot, és önmagát is benne. De már semmi értelme sem volt a gyűlöletnek. Úgy érezte, itt a vég. Ha soha többé nem kellene felállnia innen, neki az is jó lenne, csak visszakaphatná mindazt, amit egy héttel ezelőtt óta elvesztett. A nyugalmat, a boldogságot, a szeretetet, és a reményt.

Éber rémálmából egy eleven hang riasztotta fel. Egy idős ember hangja, aki nevetett. Felhőtlenül, minden gúnytól és rosszindulattól mentesen kacagott. Yusuke fülét úgy érte ez a nevetés, mint özönvíz a sivatagot. Döbbenetében még sírni is elfelejtett, s ámulva tekintett fel. Előtte, az egyik kidőlt fa törzsén egy vak öregember ült, göcsörtös bottal a kezében. Szakadt és pórias volt az öltözéke, de arcán mosoly ült, mely barátságossá tette durva vonásait.

- Hogyan képes most nevetni? – kérdezte hitetlenkedve Yusuke.

- Miért ne nevetnék? – válaszolt az öreg – Hisz az élet szép.

- Téved. – felelt keserűen a detektív – Az élet borzalmas, mert bemocskolja a halál.

- Miről beszélsz? – értetlenkedett az öreg – A halál nem más, mint egy másik élet kezdete. Az élet pedig, mindig csodálatos.

- Most is téved. Az élet igenis tud elviselhetetlenül szörnyű lenni. – Yusuke törökülésbe ült – Főleg, ha másé véget ér, de mi itt maradunk…egyedül – az utolsó szót már csak suttogta. Az öreg elmosolyodott.

- Sosem vagy egyedül. – mondta

- Mi? Miről beszél? Maga talán nem látja a barátaimat odaát? – bökött a háta mögé, mert megfordulni nem bírt, de rögtön megbánta előző mondatát. Hisz az öreg vak volt. –Jaj, ne haragudjon, nem úgy értettem.

- Nagyon jól tudom, hogy értetted. Figyellek már egy ideje, Yusuke Urameshi. De ha nekem nem hiszel, higgy a saját szemednek. Fordulj csak meg, és nézd meg jobban azt a tavat. – Yusuke kétkedve megfordult, s a vízhez ment. Az öreg odasétált mellé, botja végével megbökte a vizet. – Nézd, - mondta – a vízfelszín megmutatja neked a barátaidat. Yusuke reménykedve hajolt a víztükör fölé, de nem látott semmit, csak a sarat, mely felkavarva színezte barnára a tavat.

- Megint téved, apó. Nincs itt semmi.

- De van, – felelt az öreg, s botjával széles félkört írt le a víz felett. – csak nem jól nézed. Ne csak arra figyelj, ami az orrod előtt van. – Yusuke még mindig kétséggel a szívében, újra a tóra fordította pillantását. Döbbenetében elakadt a lélegzete. Ameddig az öreg botja elért, barátai arcát pillantotta meg. Nem mozdultak, nem csináltak semmit, csak ott voltak. A fiúban mélyen belül bizalom ébredt az öreg iránt, aki most így szólt:

- Látod már őket?

- I-igen…de hogy? Hogyan lehetséges ez?

- Fontos tudnod?

- …nem.

- Ez a tó különleges, és képes orvosolni akkora fájdalmat, amekkorát most te is érzel. – az öreg ismét elmosolyodott – Jól sejtem, hogy bármit megadnál azért, hogy a barátaiddal újra beszélhess? – Yusuke szemébe ismét könnyek gyűltek.

- Igen…

- Akkor adok neked egy lehetőséget. – mondta az öreg és egy zacskót húzott elő zsebéből – Ez a zacskó az illúziók füvét tartalmazza, melyet ha a vízbe öntök, különleges dologra lesz képes. Aki mindennél jobban ezt szeretné, azt különválaszthatja testétől, s lélek formájában küldheti a túlvilágra… Beleöntsem? – Yusuke nem soká habozott:

- Igen! – az öreg még egyszer meggondolta, majd:

- Legyen. – kezét a víz felé nyújtotta, és beleöntötte a zsák tartalmát. A különleges, sötétzöld fű, amint elérte a vizet, mintha csak elolvadt vagy elpárolgott volna, ám kitisztította a vízfelszínt. Yusuke szíve a torkában dobogott.

- Csak akkor tedd ezt, ha biztosan akarod, mert a lélek test nélkül csak kis ideig maradhat életben. Ha nem jössz vissza időben, te is ott maradsz. – az öreg figyelmeztető hangja, különös, de megnyugtatóan hatott. Yusuke csak ennyit felelt:

- Biztos. – majd nagy levegőt vett, és belemártotta arcát az immár kristálytiszta vízbe. A hatás azonnali volt.

Yusuke úgy érezte, egy láthatatlan erő kiszakítja testéből, pillekönnyű lett. Ismerte már ezt az érzést. Szellem volt, egy kósza lélek csupán. Félve attól, amit fog látni kinyitotta szemét. Ugyanott volt, ahol eddig: a tó partján. Lába néhány centivel a vízfelszín felett lebegett, s szembe vele, a tó közepe felé, szintén ott lebegtek barátai. Csak álltak és mosolyogtak, ám körülöttük, mintegy határvonalként, halvány fehér fény vibrált. Keiko állt Yusukéhez a legközelebb, s mosolyogva megszólalt. Hangja földöntúlian csengett:

- Nem szegted hát meg a szavad, Yusuke. Ne bánkódj hát miattunk, itt megtaláljuk a boldogságot. Menj te is, élj olyan békében, ami eddig soha nem adatott meg neked. – Keiko szemeibe könnyek szöktek – Sajnálom, hogy nem maradhattam veled. – Kuwabara megfogta Keiko vállát, de az ő szeme is fátyolos volt már.

- Ég veled, Urameshi. – mondta – Indulnod kell vissza. – de Yusuke nem bírt megmozdulni. Különös ürességet érzett, egyik fele vissza húzta, a másik nem engedte el a barátait.

- Mire vársz még, ostoba kölyök? – kiáltott fel Genkai – Indulj már!

- Gyerünk, Yusuke! – szólt rá Koenma is. Yusuke nagy erőfeszítés árán bár, de döntött. Kezét Keiko felé nyújtotta, s a lány könnyes arca földerült, amint megértette: Yusuke a boldog véget választotta, egy életnyi szenvedés helyett.

Az öreg elmosolyodott. „Makacs, akár az öszvér.” gondolta, s egy levelet vett elő. „Nyugodj békében, Yusuke Urameshi.”

***

Yusuke, miközben a feledés felé szárnyalt, egy beszélgetést idézett fel magában, melyet nem is olyan rég, még jelentéktelennek tartott.

„ – Jaj, neee, mi van már megint?!

- Nyugodja meg Yusuke, ezúttal jó híreket hoztam. – intette le Koenma – Tokióban egy kamasz fiú kiesett a 12.- ről.

- Borzasztó…Mi ebben a jó hír?

- Az, hogy túlélte.

- T-tessék?

- Jól hallottad, megúszta néhány karcolással. Úgy tűnik van némi szellemi ereje, csak még nem tud róla.

- Remek. Ezek szerint megvan az új detektív?

- Nagyon úgy fest.

- Tehát az én munkám véget ért. Helyes, jó lesz végre pihenni, és azt hiszem, ha vége az utolsó küldetésemnek, végre elveszem Keikot.

- Már épp itt volt az ideje, előre is sok boldogságot kívánok nektek!...”

***

Kilenc sír sorakozik most az erdőben álló templom mellett. Sokan veszik körül őket, s mindannyiuk arcáról könnyek peregnek

Yusuke: Ez kedves, nézd milyen sokan eljöttek.

Kuwabara: Igen, úgy tűnik, szeretnek minket.

Kurama: Vagy legalábbis szerettek.

Hiei: Ennyi idő kellett, hogy erre rájöjj, Kuwabara?

Kuwabara: Jaj, fogd be kertitörpe, neked sokkal tovább tartott.

Hiei: Fogd be te, én már rég tudom.

Kuwabara: Nem, te fogd be!

Hiei: Te fogd be!

Kurama: Jaj ne, már megint kezdik…

Yusuke: Ugyan, így kerek a világ.

*közben* - Te fogd be!

- Nem, te fogd be!

- Nem, te fogd be!

- Te fogd be!

Genkai: Fogjátok már be, mind a ketten!

…

*nevetés*

Yusuke: Úgy tűnik, van ami soha nem változik.

. A házfal mellett egy nagy kőtábla áll, rajta néhány sor, melyeket még sokáig, sokan emlegettek:

„Négy nagy harcosról szól most az ének,

kik szabadok voltak, de félve éltek.

Hangjuk gúnyosan szólt az egész világra,

szívük szorongott, börtönbe zárva.

Szeretteiknek jelentették a reményt,

de a hazugság szívükben megtörte e fényt.

Erő és hatalom jellemezte őket,

mégis a halál karjaiba dőltek.

Négy nagy harcosról szól most az ének,

kik mit kaphattak, csak annyit kértek:

Pillanatnyi boldogságot érezni,

rátalálni, mégis elveszíteni.

Négy nagy harcosról szól most az ének,

forró gyűlölettel törtek ellenfélnek.

Szívüket emésztette a halálnak vágya,

így ért véget végül, könnyeik legendája.”

THE END

( Így a végén szeretném megköszönni a folyamatos támogatást, valamint a jó ötleteket Creaticumnak, Éliás Alexandrának, és Mitykó Lillának. Külön köszönet a legjobb kritikusnak, akit ismerek; Démonrókának. Nélkülük sose készültem volna el. Észrevételeket, véleményeket szívesen várok a hercegno26@hotmail.com e-mail címre.)