5. fejezet Egy rózsa, ami sosem hervad el

Sötétség. Feneketlen sötétség. Különös. Nem érez fájdalmat. Nem érez semmit. Meghalt volna? Nem. Mert akkor nem lélegezne. Valóban lélegzik vagy csak a képzelete játszik vele? Valóban él? Amit érez, az tényleg a fagyos szél? És amit hordoz az valóban a halál és a vér szaga? Valaki a nevén szólítja. Résnyire nyitotta a szemeit. Ismerős arc, ismerős energiák. Újra a nevén nevezte. Lehunyta a szemét, de hirtelen eszébe jutott, hogy mi történt. Villámgyorsan felült, de megbánta a tettét. Irtózatos fájdalom hasított minden tagjába. Minden akaraterejét összeszedve tudott csak ülve maradni. Ekkor megfogták a vállát.

- Mukuro, jól vagy? – Mukuro a kérdező felé fordult és egy aggódó vörös szempárral találta szembe magát.

- Hiei? De hogyan? Mi történt? Hogy-hogy élek? – kérdezte zavartan.

- Őszintén szólva fogalmam sincs. Csak azt tudom mondani, amit Kurama meg az a nő mondott. A legvégén akart téged megölni. Nem tudom mit csinált veled, de valószínűleg azért élsz még, mert Minaho halott.

- Halott? – visszhangozta hitetlenkedve a nő. Hiei bólintott.

- Azért elmondhattad volna…

- Elmondani…- ismételte Mukuro lassan - Értem. Hányan tudják még? – kérdezte a tenyerébe temetve az arcát.

- Azok, akik látták a Kuramáék harcát biztosan. Mások szerintem még nem. Én ezt nem értem. Hogyan lehetséges az, hogy te annak a nőnek a…

- Nem tudom. Ez nekem is magas, hidd el! Csak annyit tudok, hogy az anyám, volt. Néha azt kívánom, bárcsak érteném, de aztán rájövök, hogy jobb, ha semmit sem tudok. Azok, akik gyerekként fogvatartottak, tudták. Én csak egy jó évszázaddal a szökésem után tudtam meg. Nem tudom, hogy ki volt az, aki elmondta.

- Pedig elég egyszerű a válasz. – jegyezte meg Hiei keserűen. Mukuro elkerekedett szemekkel bámult rá.

- Nem lehet igaz! – suttogta hitetlenkedve. – Már megint ő?

- Ha bármire is választ akarsz kapni, kérdezd meg a nagybátyádat. – morogta Hiei dühösen. – Csak siess, nehogy kifuss az időből!

- Miről beszélsz? Mi történt azután, hogy elmentem? – kérdezte Mukuro élesen. Most, hogy már kezdett magához térni, feltűnt neki Hiei különös hangulata. Tudta, hogy valami rossz történt, vagy történni fog. Hiei mindent elmesélt, nem hagyott ki semmit. Végül akadozó hangon előállt a sejtésével is.

- Biztos vagy benne? – Mukuro képtelen volt elhinni azt, amit Hiei állított.

- Mint a halál. És azt hiszem, jelen esetben ennél találóbb hasonlat nem is létezik. Urameshinek és a többieknek még nem tűnt fel, de valahol már ők is érzik, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott. Aznap, amikor visszatértem közéjük, két év után, feltűnt valami Kurama tekintetében. Csak most értettem meg, mi volt az. Nem tudom, hogy van-e ennek neve. Az a fajta érzelem volt a szemeiben, mint amikor egy haldokló még egyszer utoljára, belekapaszkodva az élet utolsó, pislákoló lángjaiba, megteszi azokat a dolgokat, amiktől mindig úgy érezte, hogy él. Elbúcsúzik az élettől, felkészülve a halálra. – Üres tekintettel meredt maga elé, ahogy kimondta ezeket a szavakat. Mukuro szomorúan nézte őt.

- Sír a szíved, Hiei. De akkor miért nem látok a szemedben egyetlen könnyet sem? – lehelte maga elé Mukuro.

- Mert már nem maradtak könnyeim. – válaszolta Hiei ugyanolyan halkan. Mukuro meglepetten kapta föl a fejét. Nem számított rá, hogy a másik, meghallja, amit mond. Aztán elmerengett Hiei válaszán. Ha igaza van, akkor nincs sok ideje. Már ha tényleg tudni akarja a válaszokat. De egyáltalán lesz-e bátorsága feltenni a kérdéseket? A saját legnagyobb meglepetésére, ép szeméből, egy könnycsepp gördült alá lassan. Nem tudta, mit sirat, sem azt hogy miért. Mégsem törölte le.

¯

Hiába halt meg Minaho, a harc még két, keserves napon keresztül folyt tovább. Shinjuku és a környező kerületek nagyrésze romokban állt, a Makai és a Reikai túlnyomó része szintén. De nem ez volt a legrosszabb az egészben. Hanem a sok ezernyi halott. Yusuke félájultan támolygott be a templomba. Testét a vér, a veríték, a korom és a könnyek furcsa egyvelege borította. Testileg, lelkileg teljesen kimerült. A katonasággal való végtelen tárgyalások, a sohavégetnemérő harcok és a mindenütt jelenlévő halál, teljesen elvették az erejét. Kuwabara odarohant hozzá, hogy támogassa, de Yusuke félreütötte a kezét.

- Ne érj hozzám! Mocskos vagyok…- nézett le kezeire. – Kurama? – jutott hirtelen eszébe.

- Még mindig nem tért magához, bár semmi különösebb baja sincs.

- Értem. – ezzel megfordult és elindult kifelé.

- Hé, Urameshi! Most meg hová mész? – kérdezte Kuwabara értetlenül

- A tengerhez. Le kell mosnom magamról a vért. – hangzott a keserű felelet. Kuwabara hirtelen megértette.

- Nincs olyan háború, amiben senki sem hal meg Urameshi.

- Tudom. De akkor mégis, miért ilyen nehéz? – Yusuke ökölbe szorította a kezét és belevágta a falba.

- Nem olyan nehéz, csak te veszed nagyon a lelkedre. És mégha ez azt is jelenti, hogy jó ember vagy, próbálj meg megnyugodni. A halálból nincs visszaút.

- Valóban nincs. Mert ők nem csak meghaltak Kuwabara. A lelkük is elpusztult. Nincs, mi békét leljen a Túlvilágon. – Yusuke suttogva fejezte be az utolsó mondatot, és újra neki indult a tenger felé. Kuwabara nem állította meg.

¯

A napok úgy teltek el számukra, mintha egy különös álomban éltek volna. Mukuro a tanács elé állva vallott származásáról. Korábban hatalmas káosz keletkezett volna egy ilyen bejelentésből, de ezekben a napokban, csak néhány fásult bólintással nyugtázták a démonok a bejelentést. Mindhárom világ kiégett. Most, hogy a Ningenkai tudomást szerzett a Reikai és a Makai lényeiről, gőzerővel indultak be a tárgyalások a három világ között. Mindenki féltette a békét, és így hamar sikerült megegyezésre jutni. Az éppen aktuális szellem detektívet kivéve egyetlen démon, szellem, vagy szellemi képességekkel rendelkező ember sem szól bele a Ningenkai ügyeibe. Azok a démonok és szellemek, kiknek engedélyük van a Reikaitól az emberi világban való tartózkodásra, maradhattak, de a többieknek azonnali hatállyal el kellett hagyniuk az Emberek Világát. Ha egy démon a Ningenkaira akar lépni, akkor nemcsak a Reikaitól, hanem az emberi világ valamelyik kormányától, vagy katonai szervezetétől is engedélyt kell kérnie. Senkinek sem jutott eszébe ellenkezni az új szabályokkal. A halottaknak, egy nagy közös temetést rendeztek. Rengetegen elmentek rá. A halottak sírjainál fogadta meg mindhárom világból egy-egy képviselő, nem fogják hagyni, hogy még egyszer ilyesmi történjék. Mégis, furcsa módon a szavaknak nem volt erejük, és ezt mindannyian érezték. A félelem, a névtelen rettegés mindannyiukban ott volt. Végül, öt nappal a háború befejezése után Kurama magához tért.

¯

Nem csinált semmi mást, csak lelökte magáról a takarót és felült. Sokáig meredt maga elé némán, majd lehunyta a szemeit. Mikor kinyitotta őket, már könnyek csillogtak bennük. Éles hallásának hála, meghallotta, hogy valaki közeledik a szobához, ahol tartózkodott. Gyorsan szétpislogta a könnyeit, és visszafeküdt. Tudta, hogy vár rá egy beszélgetés, amit egyenlőre el akart kerülni.

Kuwabara halkan behúzta maga mögött az ajtót. Mikor lenézett Kuramára, tekintete találkozott barátja tekintetével. Beletelt pár másodpercre mire rájött, hogy mi ebben a furcsa. Kurama magához tért.

- Kurama! – kiáltott fel meglepetten. Kurama ismét felült.

- Mennyi ideig voltam eszméletlen? – kérdezte, bár tudta a választ.

- Hét napig. Jól vagy? – térdelt le mellé Kuwabara.

- Persze. Csak az energiaveszteség egy kicsit kiütött. Mi történt azok alatt a napok alatt?

- Miután megölted a nőt, még két teljes napon keresztül folytak a harcok. Urameshi teljesen kikészült miattuk. Utána már csak béketárgyalások zajlottak és egy csomó új törvényt iktattak be. Ilyesmi még sosem fordult elő ilyen rövid idő alatt. El fog tartani egy darabig, míg mindhárom világ képes lesz felállni. Yama palotájának egy része beomlott, és sok ösvényt is tönkretettek azok közül, amelyeken a holtak lelkei jutnak el a számukra kirendelt helyre. Az Alvilágban a városoknak többnyire nem esett bajuk, viszont a domborzatot rendesen átszabták. Shinjuku szabályosan romokban hever, és a környező kerületek nagyrésze szintén. A vasútállomás, több iskola, azok a helyek, ahol általában rengeteg ember szokott összegyűlni, vannak a legrosszabb állapotban.

- Értem. Nem mintha másra számítottam volna. – morogta Kurama. Kuwabara nem igazán tudta, hogy mit mondjon erre. Zavarban volt. A zavarát pedig Kurama jelenléte okozta. Nem tudta volna megmondani, hogy miért, de nem érezte magát jól a társaságában. Fölállt.

- Nem vagy éhes? Megkérem a lányokat, hogy üssenek össze neked valamit. – kezdett el kifelé hátrálni a szobából, de Kurama megállította.

- Tartasz tőlem igaz? Félsz. – Kuwabara megmerevedett.

- Ugyanmár! Honnan szedted ezt az ostobaságot?

- Sosem tudtál hazudni. Ne is próbálkozz vele! Nem baj, ha így érzel. Megértelek. – Kuwabara döbbenten bámulta a lehajtott fejű férfit. Valóban félt tőle, de hogy miért, maga sem tudta.

- Jobb lenne, ha inkább semmit sem értenél. – suttogta Kuwabara, mielőtt rádöbbent volna, hogy mit tesz. Mikor rájött, hogy gondolatát hangosan is kimondta, szabályosan kimenekült a szobából. Kurama egy darabig szomorúan nézett utána, majd a tenyerébe hajtotta a fejét. Tudta, a neheze még hátra van.

¯

A vacsora feszült csendben telt el. Yusuke viszont hamar megelégelte ezt. Az elmúlt hetek eseményei után, egyáltalán nem hiányzott neki ez a fagyosság a barátai között.

- Na jól van! Ki vele! Itt és most nyögje ki mindenki, hogy mi baja van! – Hiei meglepetten nézett föl rá. Semmi kedve nem volt ehhez. Nem lett volna képes elmondani, hogy mi bántja. Legalább is addig, amíg nem beszélt Kuramával. De a másik kerülte őt, és Hiei nagyon jól tudta, hogy miért. Nem akart hazudni, de az igazat sem mondhatta el. Kuramához fordult, és közölte.

- Mukuro holnap átjön. Beszélni akar veled. Gondolom, nem kell mondanom, hogy miről.

- Valóban. Tudom, mit akar. Van még valaki más is, aki beszélni akar velem? – kérdezte Kurama a hangjában egy csipetnyi éllel. Hiei elértette a célzást.

- Ha van is, az is biztosan ráér holnapig. – állt föl a fiú és otthagyva a vacsora asztalt. – Megyek és járok egyet. – Kurama elgondolkodva nézett utána. Yusuke értetlenül bámulta a jelenetet. Kuramára nézett, és megdermedt. Kurama íriszének színe enyhén elváltozott. Mégha szemtől szembe nem is volt olyan feltűnő, de most, ahogy a fény ráesett, Yusuke nem tudta nem észrevenni az arany csillogást. Hirtelen nagyon rossz előérzete támadt. Kuwabara már beszámolt neki, a Kuramával folytatott beszélgetéséről. Yusuke most megértette, hogy ő is fél. Ahogy a lassan arannyá váló zöld szemeket nézte, azt is sejteni kezdte, hogy mitől.

¯

Mukuro döbbenten hallgatta Kuramát. Megtudta, amit akart. Viszont azt is érezte, hogy Kurama bizonyos dolgokat elhallgat előle. Az apját Minaho megölte. Kurama sem tudja, ki volt az. Minaho az ereje segítségével képes volt megakadályozni azt, hogy Mukuro bármit is örököljön akár a véréből, akár az erejéből. Hogy miért szülte meg, Kurama ismételten nem tudta. A beszélgetés után Mukuro úgy érezte, hogy szüksége van egy kis friss levegőre és elhagyta a templomot. Céltalanul kóborolt az erdőben órákig, míg egyszer csak hangok ütötték meg a fülét. Az egyik sziklaszirten Kurama és Hiei állt. Mukuro elrejtőzött a fák közt, és a két férfit figyelte. Sosem felejtette el azt, amit kihallgatott.

¯

Miután Mukuro elment, Kurama csatlakozott a társasághoz. Botan épp egy viccet mesélt, és mindenki nevetett. Kurama is elmosolyodott, de arcára fagyott a mosoly, mikor meglátta Hiei tekintetét. Tudta, hogy most már nem kerülheti el a vele való beszélgetést. Hiei ezt szintén tudta. Felállt és közölte Kuramával a szándékát.

- Beszélnünk kell! – és elindult kifelé. Kurama egy szó nélkül követte. A többiek döbbenten meredtek utánuk.

- Mi a fene…?! – nyögte Kuwabara.

- Már igazán érthetnéd. – válaszolta Yusuke lehajtva a fejét. – Vége. Vannak dolgok, amik visszavonhatatlanul megváltoztak. Senki sem irányít semmit, egyedül Kurama tudja, hogy mi folyik itt, és ez az, ami miatt tartasz tőle, nem? Tudás, mellyel senki más nem rendelkezik. A jövő ismerete. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért, de azt hiszem, hogy egy nagy BUMM! Egy utolsó csattanó még hátra van. És nem lesz túl örömteli.

¯

- Játszhatnám tovább ezt a színjátékot, mintha semmiről sem tudnék, de mi értelme volna? Mondhatnék üres szavakat, de ettől sem lenne jobb semmi! Régen képes voltam bízni benned. – nézett Hiei széttárt karokkal Kuramára. A szirtről, amin álltak csodálatos kilátás nyílt a tengerre, de egyikük sem törődött vele. – Nézel, de már nem minket látsz! Mellettem ülsz, de nem vagy már itt! Megszűntél az lenni, akit ismertem. Csak egy idegent látok már, aki belehalt a fájdalomba. Egy lélek nélküli testet! Egy kétlábonjáró halottat, aki hamarosan végleg eltávozik. Azt kérdezted egyszer, melyik percet gyászolom. Most már tudok felelni. Azt, amikor annak a szörnyetegnek a hatása alatt, arra kényszerültem, hogy szembenézzek saját magammal. Közben te az egyik ház tetejéről nézted az egészet. Tudom, hogy ott voltál, mert Ruinak igaza volt. A világ akár a feje tetejére is állhat, de a belőled áradó fájdalom sosem fog megszűnni! Nem ismerted a fájdalmat és a gyűlöletet, ezért amikor megismerted, képtelen voltál feldogozni. Egy elkényeztetett kölyök és egy elkárhozott herceg vagy Ryoichi! Semmi több! Mert már nem létezel! Csak az időt húzod, mert bármennyire is fájdalmas számodra a létezés, a búcsúzás még fájdalmasabb! De eszedbe jutott már, hogy ez nekünk mennyire fog fájni? – Hiei hangja visszhangot vert a fák közt. Most jött rá, hogy egész idáig kiabált. Percekig meredtek némán, egymás szemébe. Aztán Kurama keserűen felkacagott.

- Rettegtem ettől a beszélgetéstől. Rettegtem attól, hogy a szádból kell hallanom az igazat. Persze, hogy gondoltam rátok is. Mit gondolsz, mi az, ami ennyire megnehezíti a dolgomat? Egyedül születtem és egyedül is halok meg, ahogy minden élőlény. De a szerencsésebbeknek megadódik arra a lehetőség, hogy olyanok között élje le az életét, akik legalább egy kicsit megértik. Ezért gyászolok azóta, hogy a Ningenkaira kényszerültem. Tudtam, hogy még egyszer utoljára, megtudom, mit jelent az a szó, hogy boldogság.  De végül testvérgyilkossá kell válnom, hogy megvédjem az életet. Megértem, hogy már nem bízol bennem, mert én sem bíznék meg már magamban.

- A sors iróniája, hogy te tanítottál bízni. De vége van. Minden megváltozott. A szavaid már üresen csengenek. Az életet megmentetted, de te már halott vagy. Megölted magad, hogy mások élhessenek. Megölted a lelked. Milliárdokat mentettél meg, mégsem érzed úgy, hogy megérte. Mert tudod, milyen jövő vár ránk. Csakhogy minket ez nem érdekel! – csattant fel hirtelen Hiei, kiesve abból a gúnyos nyugalomból, ahogyan eddig beszélt. – A legendákban és a mondákban – folytatta higgadtabban, gúnytól csöpögő hangon – a hős, mindig az őt megillető dicsfényben és békében él tovább. Veled is ez fog történni: A dicsfény, a halál kaszáján csillan majd meg, a béke pedig maga a teljes megsemmisülés. – ezzel Hiei hátatfordított és elindult visszafelé. Kurama még utána szólt, és az a három szó elég volt ahhoz, hogy a sírást próbálja elfojtani egészen a templomig vezető úton és még utána két napon keresztül.

- Ég veled, barátom!

¯

- Szóval Hieinek igaza volt. – suttogta maga elé Mukuro, miközben nézte, hogyan vágtat el a fiú.

- Te vagy az, Mukuro? – Mukuro megmerevedett. Nem hitte volna, hogy Kurama meghallhatja, amit mond. Lassan előlépett a fák mögül.

- Tudtad, hogy itt vagyok. – kijelentés volt, nem kérdés. Kurama bólintott.

- Sejtettem, hogy van valaki a fák közt. – Egy ideig habozva kerülték egymás tekintetét, de Mukuro végül megelégelte ezt.

- Ezek szerint Hiei beletrafált. Meg fogsz, meg akarsz halni. – jelentette ki, alig akarva elhinni, saját szavainak jelentését. – M – m - mikor?

- Még két nap. Bár még nem igazán döntöttem el. – felelte Kurama habozva. Mukuro dermedten bámult rá. Eldönteni? Tényleg csak ennyi lenne az egész?

- És Shiorival mi lesz?

- Ő már tudja. Már a háború kitörte előtt elmondtam neki mindent. Úgy gondoltam, jobb, ha akkor beszélek vele, amikor még nem vesztettem el teljesen önmagamat. Persze kérdéses, hogy valóban elvesztettem-e bármit is. Egyszerűen túl sok érzelem, emlék kavarog bennem, és már nem tudom, mi a jó vagy a rossz. Láttam, milyen jövő vár rátok. Nevezhetem-e magam barátnak, ha nem próbálom meg megakadályozni azt, ami rátok vár, azáltal, hogy feltárom előttetek a jövőt? Vagy az lenne embertelen, ha megtenném, kivéve kezetekből az uralmat a saját életetek felett? Mihez van jogom és mihez nincs? Régen bármit megtehettem. Mindenki rettegett tőlünk, és vakon engedelmeskedtek. De a világ megváltozott, és én nagyban hozzájárultam ehhez a változáshoz. Elvesztettem mindent, és ha életben maradnék, akkor megint mindent elveszítenék. Láttam elmúlni nem ezer, nem tíz vagy százezer, hanem milliónyi életet. Barátot, ellenséget egyaránt. És vérzett a szívem a barátaimért, mert soha nem tehettem semmit. Mert meg van kötve a kezem. Belefáradtam már ebbe. Örökös körfogás az életem. Rövid boldogság, fájdalom és menekülés. – Lehajtotta a fejét, és Mukuro látta, hogy egész testében remeg. – Elég volt, érted? Nem bírom már tovább.

- Nem tudom, hogy mondhatnék-e ezek után bármit is. Most már tudom, hogy mi jár e fejedben, és megrémít a gondolkodásod. Vagyis, inkább a tudásod. Akárcsak téged. De ne hidd, hogy legalább egy kicsit nem sejtjük mi is, hogy mit hoz a jövő. A világ rendje nem változott meg. A démonok évezredik is elélhetnek, az emberek viszont egy évszázadot is alig húznak ki. Ezt a különbséget soha semmi nem törölheti el. A másik különbség az erőnkben rejlik. Előbb-utóbb féltékenységet fog szülni a dolog. Lesznek még háborúk. Ezerszer keserűbbek, mert a démonok és az emberek között fog kirobbanni, a Reikai minden igyekezete ellenére.

- Ha csak ennyiről lenne szó… - nézett a tenger felé üres szemekkel Kurama. Mukuro látta, hogy az írisze teljesen elszíneződött. – De az ahová ez majd vezetni fog, minden rosszat, amit valaha is ismertek ezen a világon, felül fog múlni. És mégis, ez a világ sorsa, és az életé is: hogy elpusztítsa önmagát. – Sokáig álltak még ott nézve a háborgó tengert, a kitörni készülő vihar előjelét. És a vihar eljött. Olyan volt, mintha a zuhogó eső meg akarná tisztítani a világot, de ahogy összegyűlt a szennyes víz, és egyre jobban dagadt a sár, rá kellett döbbennie, hogy erre képtelen.

¯

A vihar két napon keresztül tombolt, ők pedig a templomba voltak zárva. Ahogy múltak az órák, úgy szállta meg a szívüket, egy furcsa, nyomasztó, szomorú érzés. A templom a börtönükké vált, és egyre jobban vágytak arra, hogy elhagyhassák. Végül a második nap alkonyatkor, elállt az eső. A lemenő nap sugarai narancsszínűvé színezték a felhőket. Megkönnyebbülten tárták ki az ajtókat és az ablakokat. Kurama felállt, és hangtalanul elhagyta a szobát. Hiei figyelmét nem kerülte el, és Mukuroét sem, aki a vihar miatt, a Ningenkaion ragadt. Kurama egy pillanatra belenézett mindkettejük szemébe, majd elment. Hiei elfordította a fejét, Mukuro viszont követte a tekintetével, amíg látni lehetett karcsú alakját. Senkinek sem tűnt fel, hogy elment. Hiei nem csodálkozott a dolgon. Kurama az utóbbi napokban már nem érintkezett velük. Bezárkózott a szobájába, és csak az étkezésekkor látták. Hieinek kétsége sem volt az oka felől. Felsóhajtott, és a kezébe temette az arcát. Tudta, hogy már nincs sok hátra. Agyában megindult valami furcsa visszaszámlálás. Nem tudta volna, mennyi idő telt el, mikor a levegő megremegett, és egy összehajtogatott papír jelent meg a semmiből, majd egyenesen Yusuke kezébe szállt. A fiú értetlenkedve bámult a papírosra, miközben széthajtogatta. Egy üzenet állt rajta.

- Mi az Urameshi? – hajolt oda Kuwabara. Yusuke nem válaszolt. Hiába is próbált volna megszólalni. Szemei újra és újra végigfutottak a kézzel írt sorokon, de az üzenet ugyanaz maradt. Egész testében megremegett és elsápadt. Minden erő kiszállt belőle. A levél kihullott a kezei közül.

- Yusuke, mi történt? – kérdezte Keyko aggódva. Kuwabara felvette a levelet és elkezdte hangosan felolvasni. És minél tovább olvasta, annál sápadtabb lett ő is, annál jobban csuklott el a hangja.

Kedves barátaim!

Joggal kérdezhetitek, hogy minek ez a levél, hisz személyesen is elmondhatnám azt, amit tartalmaz. Ez igaz. Csakhogy képtelen vagyok rá. Sajnálom. Nincs bátorságom rá, hogy a szemetekbe mondjam az igazságot. Lehet, hogy ez gyávaság, és talán a tettem is az. De évezredeken keresztül csak futottam. Itt az ideje, hogy megálljak, és megpihenjek végre. Tudjátok milyen a gyűlölet, mely mindent elemészt? Ha igen, akkor meg kell, hogy értsetek. Mert így gyűlöltem én a hatalmamat, ami miatt mindent elveszítettem. Tisztában voltam vele, hogy mit hoz számomra a jövő. De nem voltam elég erős, hogy szembenézzek vele. Nem akartam újra elveszíteni azt, ami fontos. Azt is mondhatnám, hogy akkor megátkoztam magam. Az utolsó jós megtanította nekem a halál igézetét, én pedig tovább fejlesztettem. Amikor a kristályba elzártam az erőmet, felhasználtam ezt a technikát. Abban a pillanatban, amikor újra használni kezdtem a valódi erőmet, a varázslat működésbe lépett. Vajon sejtitek már, hogy miről beszélek? Talán. Az, hogy ismertem a jövőt, felőrölt. A húgom megölése volt az utolsó csepp, egy színültig teli pohárban. Elég volt. Ez a búcsúm, barátaim. Már évezredekkel ezelőtt tudtam, hogy most nem leszek elég erős ahhoz, hogy tovább éljek. Ezért úgy döntöttem, hogy ha a hatalmam használatára kényszerülök, utána tíz napon belül meghalok. Kegyetlenül hangzik? Nem az. Nekem békét hoz. Kiutat az állandó körforgásból, ami újra és újra megfoszt mindentől, amit szeretek. Megoldást a döntésképtelenségemre. Már nem tudom, mi lenne helyes és mi nem. A jövő szörnyetegként tornyosul fölém, azzal fenyegetve, hogy elpusztít. Megelőztem. Elpusztítottam saját magamat. Mire ezt a levelet elolvassátok, én már megszűnök létezni. Sajnálom, hogy nem voltam elég bátor ahhoz, hogy a szemetekbe mondjam.

Ég veletek! Legyetek boldogok, amíg csak lehet!

Kurama

¯

Lassan lépdelt a homokos parton, majd egyszer csak megállt. Érezte a vég közeledtét. Felemelte a tekintetét, a lassan feltündöklő csillagokra, mintha tőlük várná a választ kimondatlan kérdésére. Tekintete hirtelen elhomályosult, és a földre roskadt. Hatalmas erők dolgoztak benne. Ajkai kinyíltak, és utolsó erejével elsuttogott még néhány szót, végső búcsúját.

- Ég veletek, barátaim! – A teste fényleni kezdett, míg már vakítóvá vált a ragyogása, aztán egy robbanásszerű villanással semmivé vált.

¯

Yusuke képtelen volt felfogni. Elméje tiltakozott a levélben leírtak ellen. Felpattant és kirohant, de Hiei útját állta.

- Nem lehet! – kiabálta Yusuke magán kívül. – Muszáj tennünk valamit! Engedj Hiei!

- Nem tehetem. – felelte Hiei halkan. – Nem tehetsz semmit, Yusuke. Ő már ezt régen eldöntötte magában. Régebben, minthogy a létezésednek gondolata, egyáltalán megfordult volna azoknak a fejében, akik a világegyetemet irányítják. De még nekik sincs hatalmuk arra, hogy megállítsák. Nincs az az isten vagy ördög, aki megállíthatná. Akkor mond, te mégis mit akarsz tenni? – Yusuke döbbenten bámult Hieire, ahogy mindenki más is.

- Te tudtad. – suttogta Yusuke döbbenten. Hiei bólintott. Yusuke megragadta a ruhájánál fogva. – Akkor miért nem csináltál semmit? Miért nem próbáltad megakadályozni? Hogy lehetsz ennyire érzéketlen?

- Érzéketlen? Milyen jogon vádolsz te engem érzéketlenséggel, Yusuke Urameshi? – Yusuke elengedte Hieit. Hitetlenkedve bámulta barátja könnyes tekintetét. – Van róla fogalmad, milyen érzés volt erre rájönni? Vagy neki milyen lehetett ez? Elolvastad azt a nyomorult levelet, és hallottad is, mi áll benne. Akkor miért nem vagy képes felfogni? Miért nem érti egyikőtök sem? Neki vége van. Mert azt akarja, hogy vége legyen. És soha többé nem látjuk viszont, még akkor sem, ha meghalunk. Mert a lelke is megsemmisül. – Yusuke térdre esett. A többiek döbbenten álltak az ajtóban. Keyko még küszködött a könnyeivel, Botan és Yukina viszont már zokogott. Shizuru csak állt az ajtónak támaszkodva, holtsápadt arccal. Hiei folytatta.

- Szörnyetegként említette a jövőt, de nem a saját, hanem a mi jövőnket.  Mert tudta, mi lesz velünk. Csak találgatni tudok, hogy miféle fájdalmakat kell majd elszenvednünk. Azért megy el, mert nem akarja végignézni. Mert túlélne mindannyiunkat, és azt nem bírná elviselni. Önző egy cselekedet, az már igaz. De mi is önzőek vagyunk, ha nem engedjük őt el. Megérdemli a békét, mégha ez az egyetlen módja is számára az elérésének. Mi már csak annyit tehetünk, hogy elengedjük és megsiratjuk. – fejezte be Hiei szinte szelíden. Yusukéből előtört a zokogás, és már Kuwabara sem tudta megállni. Hiei felnézett az égre. És ekkor valami az arcára hullott. Majd még egy. Eltátotta a száját. Egy virágszirom volt. Egy vérvörös rózsaszirom. Hitetlenkedve és gyönyörködve nézték a rózsasziromesőt.  Az esőt, ami mindhárom világban esett. Démonok, emberek és szellemek milliárdjai nézték meghitten a lassan aláhulló szirmokat. Volt, kinek reménnyel telt meg a szíve, volt, ki égi áldásnak tekintette, de volt olyan is, ki csak egy isten véres könnyeivel azonosította az égből hulló virágszirmokat. Hogy mi lehetett a valódi üzenet, senki sem tudta. Mindenki másként értelmezte a csodát. De a legtöbben mégis egy jelként, arra nézve, hogy a világ újra felépíthető, amíg van, ki hisz benne.

Epilógus

Másnap a tengerparton sétálva, egy rózsára bukkantak a homokban. A virág, dacolva a természet rendjével, mélyen gyökerezett a homokban, és virágzott, míg el nem jött a hervadásnak, és a romlásnak az ideje. A rózsa alá egy sírkő került, Kurama nevével. S ahogy múlottak a századok, egyre több sírkő került mellé, alattuk a barátainak hamvaival. Olyan hősök hamvaival, kiknek tetteit nem énekelte meg soha, senki sem.

The End

Hát sziasztok, fiúk-lányok! Befejeztem. Köszönöm, hogy elolvastátok. Próbáltam valami mélyértelműt és elgondolkodtatót összehozni, bár nem tudom, sikerült-e. Ha bármi kérdésetek, mondanivalótok lenne, ezen a címen megtaláltok: sae-chan@freemail.hu (és ha valaki hosszútávú kapcsolatot vágyik kialakítani szerény személyemmel- ez az MSN címem is) Még egyszer visszatérek majd egy másik ficel. Eternal Farewell lesz a címe. Na találjátok ki, miről fog szólni! J Azt meséli majd el, hogy azok a hamvak hogyan kerültek a sírokkal együtt a rózsa alá. Nem lesz ilyen hosszú, mint a Herceg, ami majdnem 100 oldalas lett. Szép szám. Esetleg más animéről szóló ficekre még számíthattok, már ha számítotok. Na pá!

Sae-chan