2. Fejezet

Kezdet

Hatalmas pelyhekben szakadt a hó ezen a különösen hideg reggelen. Kurama éppen kabátját vette fel, amikor különös érzés futott rajta át. Újra eluralkodott rajta az a különös érzés, ami nem hagyta aludni. Kezdte a dolog kissé bosszantani de, végül nyugalmat erőltetett magára felkapta táskáját és elindult az egyetem felé. Kinn rettentő hideg fogadta erre csak össze, húzta kabátját, és tovább folytatta útját. Az utcán minden embernek feltűnően sietős volt a dolga. Nem is csoda hisz ki szeret a mínuszokban sétálni? Nem sokan ugyan de azért vannak, akik igen. Mégis a többség ilyenkor igyekszik meleg helyre jutni mihamarabb. Ám Kuramát a legkevésbé se zavarta a hideg ráérősen baktatott tovább a szakadó hóesésben. Gondolataiban teljesen elmélyedve sétált. Lassan már nyomasztották, a történtétek és a kérdések, amikre még csak nem is sejti a választ. Az egyetemen az előadásokra se tudott igazán figyelni bár ez egyáltalán nem jellemző rá most mégis így van. Hiába próbált arra figyelni arra, amit a prof magyarázott gondolatai teljesen máshol jártak. Ez ment végig egész nap. Szeretett volna figyelni, de ez szinte már lehetetlennek bizonyult számára. Lehetett már 5 óra is, mire az utolsó előadásának is vége lett. A legtöbb hallgató már rég haza ment vagy hazafelé igyekezett. Érthető is mivel már jócskán csak sötét volt és egyre hidegebb lett. Kuramának viszont egyáltalán nem volt sietős. Lassan szedte össze holmiját majd kilépett az egyetem épületéből, ami már szinte teljesen üres volt. A hó továbbra is csak szakadt. A fiú továbbra se foglalkozott vele elindult hazafelé. A parkon ment keresztül, mint általában. Hirtelen megtorpant. Annyira rabul ejtették gondolatai, hogy csak most vette észre, hogy kabátja nélkül hagyta el az egyetemet. Sóhajtott egyet megfordult és már indult volna, visszafelé amikor valaki megszólította.

- Shuichi Minamino igaz? – erre a kérdésre a fiú megfordult. Egy sötét kabátos egyén állt vele szemben. Arcát nem látta, mert elég sötét volt.

- Attól függ, ki kérdezi? – erre a válaszra az egyén közelebb lépett pár lépést és a világosban már arca is láthatóvá vált.

- Nocsak-nocsak hát már meg sem ismersz? – kérdezte az ismeretlen különös vigyorral z arcán. Így a világosságban Kurama jobban szemügyre vehette majd kis gondolkodás után beugrott neki.

- Matsuo? – kérdezte kissé bizonytalanul.

- Eltaláltad rég láttuk egymás – válaszolt a fiú. Szőke már majdnem fehér haja zöld szemébe lógott és arcán továbbra is az a különös vigyorszerűség ült.

- Valóban. Na és mi járatban? – tette fel a kérdést Kurama. Kezdte kissé zavarni az a vigyor az arcán, ami nem is kevés gúnyt tartalmazott.

- Van valami, amit kell intéznem. Túl sokáig halogattam de, most végre eljött az ideje hogy megtegyem. El se tudod képzelni mennyire, vágyok már rá. – felelte és a vigyor még szélesebb lett arcán. Lassan már kezdett félelmetes lenni. Kurama akaratlanul is hátrált pár lépést. Maga se értette hogy miért, de ez valahogy reflexszerűen jött. Fura volt hisz elég régről ismeri a fiút, de már évek óta nem látta és a viszonyuk se volt felhőtlen. És most az a furcsa érzés szétáradt egész testében. Félt. Félt ettől az embertől. De miért? Újabb miért, amire megint csak nem tudja a választ. – Mi a baj Minamino? Látom rajtad, hogy valami nyugtalanít. Csak nem félsz tőlem? – Kurama egyre nyugtalanabb lett ettől de próbálta ez nem nagyon mutatni nem sok sikerrel.

- Á! Dehogy! Csak tudod, van egy kis dolgom és sietek. És persze téged se akarlak feltartani, mert biztos fontos dologról lehet szó. – a fiú gyorsan sarkon fordult és már el is indult. Ám alig tett néhány lépést Matsuonak ütközött. Hitetlenkedve nézett a fiúra aki talán fél fejjel volt tőle magasabb. Hisz az előbb még pár méterre állt tőle most meg neki ment? Hogy lehetséges ez? Matsuo széles gúnyos vigyorra húzta ajkait.

- Ugyan már! Látom rajtad, hogy félsz nem tudod letagadni. Másképp nem lenne hirtelene ennyire sietős. – erre Kurama ismét csak hátrált pár lépést – És nem kell aggódnod… nem tartasz föl, sőt ellenkezőleg!

- Hogy érted? – vonta fel a szemöldökét a fiú

- Nem érted igaz? Sebaj! Adok egy kis segítséget. Ha azt mondom, hogy most megfizetsz úgy megérted?! – a fiú arcán eszelős mosoly bontakozott ki.

- Te?! Te voltál?! – Kurama ledöbbenve nézte az előtte állót és fogalma se volt hogy mi köze lehet ehhez az egészhez pont ennek a srácnak.

- Eltaláltad! Milyen okos vagy. – mondta gúnyolódva – És most… megfizetsz! – utóbbi mondat mentes volt minden gúnytól véresen komoly fenyegetésnek hangzott. És valóban az is volt.

Kurama itt újabb lépéseket tett hátra de már ő is rájött, hogy amit a fiú mond nem üres fecsegés, hanem nagyon is komoly. Matsuo ezt egy újabb vigyorral nyugtázta. Majd még mielőtt Kurama bármit reagálhatott volna démoni gyorsasággal termett előtte. A következő amit érzett az szúró fájdalom volt a mellkasában. Mikor lepillantott meglátta a fájdalom okozóját. Egy kard méghozzá Matsuo kezében. A fiú nem habozott átszúrni Kuramán kardját. Az egész szinte csak egy pillanat volt majd nagy rántással távolította el fegyverét, és vigyorogva nézte a végeredményt. Kurama térdre rogyott kezeit mellkasára tapasztotta. Szájából feltört a vér és szép lassan fojt lefelé.

- Jó éjt! – hallotta még Matsuo gúnyos hangját. Ajkai válaszadásra nyíltak de hang már nem jött ki belőle. A világ lassan elsötétült előtte és teste tehetetlenült hullt a hóba.