3. Fejezet

Indíték

Csontig hatoló hideg. Ez volt az az érzés, amitől Kurama magához tért. Fázott. Hideg volt a padló melyen feküdt és mintha valami folyadék borította volna. Lassan nyitotta fel szemeit. Fogalma sem volt, arról hogy hol lehet sem arról mi történt. Az ismeretlen hely szabályosan forgott vele. Nehézkesen hátára fordult és mivel erősen szédült mellkasa pedig izzott a fájdalomtól kezeivel kezdett tapogatózni. Végül kitapintotta a falat ülőhelyzetbe, küzdötte magát és nekivetette a hátát. Egyik kezét mellkasán, levő sérülésén nyugtatta másikat a földre tette, úgy tartotta ülőhelyzetben magát. A fal meglehetősen hideg volt de már kezdte megszokni, hogy minden hideg. Majd hosszú percek múltán végre elmúlt szédülése és így jobban szemügyre vehette, azt hogy hol is van. A hely ahol felébredt olyan volt, mint egy várbörtön. A padló a falak kőből épültek fel. Szemben egy méretes vasajtó volt. A börtönszerűségben egyetlen ablak volt azt is vastag vasrács borította. Kinn a szél erősségéből és a hó mennyiségéből arra következtetett, hogy hóvihar. Minden fényforrást ez az ablak szolgáltatott így a börtönben félhomály honolt. Ameddig a börtönt vizsgálgatta arra is rájött, hogy a folyadék, ami a padlót borította saját vére volt. Rettenetesen hideg volt egész teste remegett. Ezen az se segített, hogy az ingje átázott a vértől, ami időközben rá is fagyott a ruhadarabra. Minden levegővételt szúró fájdalom követett, ami egy idő után köhögésbe fulladt. A hidegben lehelete is látszott. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy a kinti vihar az ablakon is bekavarja a havat méghozzá elég nagy mennyiségben, de ez érdekelte legkevésbé. Elsődleges célja az volt hogy minél hamarabb kijusson erről a helyről. Újra megszédült és vért köhögött fel. Sok fájdalom árán végül talpra állt. Vizsgálgatta a helyet, ami foglyul ejtette, hátha talál valami kiutat. Mindhiába. Nem talált semmit se. És tudatában volt annak is, hogy most erejével se menne sokra. Ha ki is jutna, azzal se menne sokra, hisz fogalma sincs arról hol is, van és előbb utóbb halálra, fagyna. És maradék erejét nem kellene elpazarolni főleg, hogy még valószínűleg szüksége lesz rá. Már tudatában volt, annak hogy azon a bizonyos éjjelen Matsuo osont be a lakásába. Az okokat viszont még mindig nem értette. Miért kell megfizetnie? Mit követett el, amiért így megsebesítette és bezárta ide? És az a hihetetlen gyorsaság, amivel megtámadta. Rendes ember nem képes ilyesmire szellemi erőt pedig nem érzett. És mégis mit akar tőle? Miért nem ölte meg akkor helyben, a parkban? Az alkalma meglett volna de mégse tette. Szíven is szúrhatta volna. Ilyen váratlanul azt se tudta volna kivédeni, mégse tette. Újabb talányok, és egyre kevésbé érti ezt az egészet. Gondolatai újabb véres köhögésbe fulladtak. Már alig áll a lábán egész teste reszket. Keze erőtlenül keres támaszt mindhiába. A hideg levegőt markolja csupán.

- Fázom – leheli bele a fagyos éjszakába… teste kezd kihűlni.

Tehetetlenül hull teste a hideg kőpadlóra. Minden erejét összeszedve a sarokba vonul és összehúzza magát. Próbál ébren maradni, hisz ha elalszik valószínűleg halálra fagy.

Pár perc múlva lépések zajára figyel fel. Valaki közeledik. A lépések zaja abba marad, amit kulcscsörgés vált fel. A vasajtó nyikorogva nyílik ki. Látogatója pedig nem volt más, mint Matsuo elégedett széles vigyorral az arcán. Kurama ettől valamennyivel élénkebb lett tudatában, annak hogy nem sok kell, ahhoz hogy véget érjen az élete.

- Látom, felébredtél. Legfőbb ideje volt! Három teljes napon keresztül feküdtél eszméletlenül. Már lassan azt hittem fel se kelsz többet. Kár lett volna, ha nem. Te is így gondolod? – kérdezte a fiú azzal az ismerős vigyorral.

- Talán jobb lenne. Mégis mi a francot akarsz tőlem? – kérdezte élesen Kurama.

- Hogy mit akarok? Ez egyszerű. Bosszút állni! Főleg rajtad! – válaszolta indulatosan a fiú.

- Akkor miért nem öltél meg? Alkalmad lett volna rá rengeteg! – vágott vissza Kurama.

- Ugyan már! Abban hol maradna az élvezet? Hisz te vagy az, akit a legjobban utállak még szép, hogy nem végzek veled azonnal! A bosszút ki kell élvezni! És te vagy az a személy, akin kitölthetem minden mérgemet. Sok embert megöltem már, és még többet fogok. De eddig ezt élvezem a legjobban. Más ilyenkor már rég beadta volna a kulcsot. De te más vagy. Különleges! És ezt ki is fogom használni, ettől nem kell tartanod! – hangja most mértéktelen dühöt és gyűlöletet árasztott. Azon kívül a vérszomj is meg volt benne méghozzá nem kis mértékben.

- Bosszú? Mégis miféle bosszú? Miért ölöd sorra az embereket? Mi értelme van, annak hogy tömegeket mészárolsz le? Mit lehet ebben, mégis élvezni? Miért csinálod ezt az egészet? – kérdezte Kurama nem leplezve kíváncsiságát.

- Nagyon is sok okom van rá! És el se tudod képzelni mennyire élvezetes ez az egész. Amint már mondtam te különleges vagy. Azon felül is, hogy tudom milyen erőd, van! Meglepő mi? Tudom hogy az! De te számomra akkor is különleges vagy! Mindenkinél jobban gyűlöllek! Ugyanakkor tetszik, hogy veled még el fogok tudni szórakozni. Ennek jeléül neked és csak neked elmondom, mit miért teszek! Bár nem valószínű, hogy valakinek is képes leszel tovább adni a drótot, na de sose lehet tudni! És most mivel gondolom mindennél, jobban érdekelnek az indítékaim, az hogy miért teszem mindezt miért pont téged, utállak mind közül a legjobban. Megkapod a választ! Mind része a bosszúmnak! Kérdezted már miféle bosszú, és hogy miért. Bevallom, hogy mindig is antipatikus voltál a számomra. Hogy miért? Igazán egyszerű! Mindig is jobb volt nálam! Ez, amíg igazi szüleim éltek nem is volt probléma, hogy csak másodhegedűs lehettem melletted. Ám ekkor jött az a bizonyos autóbaleset, amiről neked fogalmad sincs: Meghaltak! Meghalt az édes anyám és az édesapám is! Fel tudod ezt fogni? Nem hinném! Senki se tudja de, nem is akarja! Ezután nevelőszülőkhöz kerültem! Minden baj itt kezdődött! Nekik nem volt elég, az hogy csak második voltam ők azt akarták, hogy mindenben én legyek a legjobb! Hiába mondtam hogy ez lehetetlen őket nem érdekelte! Ezen kívül minden nap kemény fizikai munkákat kellett végeznem. Ha valami nem sikerült annak ára volt! El se tudod képzelni milyen az, ha az embert 7 évesen ostorral verik! Megsúgom, hogy az már embertelen számba megy! De ez senkit se érdekelt! Minden ki csak magával foglalkozott! Nem volt kedvem tovább élni többször is próbáltam véget vetni életemnek de sose sikerült. Hiába próbálkoztam, azzal hogy felvágom, az ereimet vagy felkötöm magamat valaki mindig jött! Még a suli tetejéről is le akartam ugrani de te visszatartottál. Ó hogy én akkor mennyire utáltalak! Bezzeg ilyenkor kaptam segítséget pedig nem lett volna rá szükségem! Próbáltam elszökni, de mindig megtaláltak és csak egy kiadós verés volt a jutalmam! Végül hosszú éveken át próbálkoztam mire sikerült elszöknöm és végül keresésemmel is, felhagytak! Azt hittem onnastól minden jobb lesz. Nagyot tévedtem, mert egyáltalán nem! Mindenféle munkát elvállaltam de sehol se kaptam érte fizetséget. Az elvégzett munkáért jutalmam megvetés megalázás és ismét csak verés volt! Még rosszabb volt, mint a nevelőknél ott legalább enni kaptam de, itt már éheztem! Ekkor már 16 éves voltam. Egy sötét sikátorban váltam, azt hogy végre eljöjjön értem az édes megváltó halál! Utáltam az embereket, amiért ezt tették velem! Nem volt senki, aki segített volna! Ekkor olyan történt, amire aztán végképp nem számítottam. Egy lebegő alak tűnt fel a semmiből. Azt hittem az éhség miatt a képzeletem játszik velem de nem az volt! Akkor hihetetlennek tűnt de nem volt az! Egy csuklyás fickónak tűnt valami fekete köpennyel. Furcsa volt pláne hogy átlátszó volt teste! Majd hozzám szólt. Tudta hogy mi történt velem miken mentem keresztül és ő megértette utálatomat az emberek iránt. Sőt alkut ajánlott! Azt mondta, segít elpusztítani az embereket de, van két feltétele. Az első az volt hogy fel kellett áldoznom a lelkemet. Gondolkodás nélkül eladtam, ha cserébe bosszút állhatok. A második pedig az volt hogy legyen elegendő gyűlöltem az emberek iránt. Hát volt! Hogy is ne lett volna, hisz rengeteget szenvedtem miközben végig, rettegtem. Ha elég sokáig félsz és rettegsz a félelem, és a fájdalom átcsap gyűlöletbe. És a gyűlölet megváltoztatja a világot! Mind a két feltétel megvolt. Lelkem azonnal elhagyta a testem és helyébe a sötét alak költözött. Sose bánom meg hogy alkut kötöttem vele! Teljesen eggyé olvadt a testemmel! Úgy is mondhatnánk, hogy lelkem helyébe lépett. Nagyszerű volt! Ezáltal hatalmam lett! Különleges képességeim lettek! Gyorsaságomat már tapasztalhattad de nem ez az egyetlen! Karddal támadtalak, meg emlékszel igaz? Egész jól bánok vele. Fura! Életemben nem volt a kezemben a kard és mégis! Vicces igaz? Ezen kívül akkora fizikai erőm lett, amiről még álmodni se mertem. Talán ezek a legfontosabbak. Ilyen képességek mellett gyerekjáték volt végezni a nevelőimmel! De ez nem volt elég! Megöltem mindenkit, aki valaha is ártott nekem! Micsoda remek szórakozás volt hallgatni a sikolyokat és a kétségbe esett kiáltásokat és környögéseket! De engem egyik sem hatott meg. Ők se, kegyelmeztek nekem hát én, se fogok. Szemet szemért! Téged utállak a legjobban! Még ha nem is tudtál róla, de miattad kellett annyit szenvednem. De nem kell, hogy bűntudatot legyen. Visszafizetem méghozzá kamatostul! Aztán pedig folytatom az emberek ritkítását! Úgy is túl sok van belőlük!

- Nem fogom hagyni, hogy tovább folytasd ez a mészárlást! Éppen elég ember öltél már meg! – csattant fel Kurama miközben talpra állt

- Nem? És mégis mit tervezel, mit fogsz tenni? Hisz még a lábadon is alig állsz! – vetette oda gúnyosan Matsuo.

- Nem érdekel, ezt akkor se hagyhatom! – vágta rá Kurama. Kezével nyakához nyúlt és egy szál vörös rózsát húzott elő, amiből pillanatok alatt ostort csinált.

- Hűha! Talán meg kéne ijednem tőled? Bocs most nincs hozzá hangulatom. Tetszik az elszántság az arcodon de, nem sokáig marad, ott azt garantálom! – mire mondata végére ért már Kurama előtt volt és szabályosan kikapta a fiú kezéből az ostort majd egy gyors mozdulattal másik kezét a fiú mellkasán lévő sérülésbe, helyezte, és kíméletlenül megforgatta és egy hirtelen rántással, távolította el. A terem Kurama hangos ordításától visszhangzott. Sérülése mélyebb volt, mint valaha és csak úgy dőlt belőle a vér. Térdre rogyott. Szájából jelentős mennyiségű vér tört fel, ami tovább nehezítette így is nehézkes légzését majd végül újra elterült a kőpadlón. Matsuo ezt vigyorogva nézte végig majd figyelmét a kezében levő ostorra, irányította.

- Szóval ez lenne az a híres rózsaostor? Nem is rossz. Sőt! Remek kis fegyver a tüskék borotva élesek. Bizonyára súlyos sebeket képes okozni. Ki is próbálom, hogy mennyire! Nem fogod ennyivel megúszni Minamino! – kiáltotta és a következő pillanatban már szabad kezével Kuramát tartotta a levegőben inge nyakánál tartva. A fiú még eszméleténél volt de szemeiből hatalmas fájdalom tükröződött. Ez csak újabb vigyort csalt Matsuo arcára. Majd teljes erejével vágta a kőfalhoz a sebesült fiút. Kurama a kinti hóviharban találta magát. Matsuo akkora erővel vágta a kőfalhoz hogy átrepült rajta. Háttal feküdt a hóban sebéből még mindig patakként folyt a vér. A szél olyan mértékben fújta a havat hogy alig látott tovább az orránál. Viszont a környezeti viszonyok ellenére is tisztán kivehető volt Matsuo közeledő alakja. Pillanatokkal később az már ott állt mellette kezében az ostorral. Arcáról a dühön és kíméletlenségen kívül más nem is volt kivehető. Egy elegáns rúgással átfordította a hasára a fiút. A sebesült fiúnak rettenetes fájdalmai voltak, amit a jeges és kíméletlen szél csak tovább rontott. Majd hírtelen fájdalma érzett a hátán. Érezte amint a bőrét hegyes pengék, szakítják fel. Azonnal felismerte a fegyvert. Ami nem volt más, mint saját fegyvere a rózsaostor. Matsuo eszeveszett ostorozásba kezdett.

 - Rajta Minamino üvölts! Érezd át a fájdalmat amit gyerekként kellett elviselnem! Rajta! Üvölts! – ordította a szenvedő fiúnak. Annak már ereje sem volt, ahhoz hogy üvöltsön. Halk nyöszörgés. Ez volt minden, ami tőle telt. Az ostorozás még hosszú óráknak tűnő percekig folytatódott mire Matsuo abbahagyta. Az ostort ledobta a földre és diadalittas vigyorral távozott. Kurama még eszméleténél volt. Egész testét átjárta a fájdalom. Egész háta vérben úszott. Az ostor olyan mértékben sértette fel a hátát, hogy ingje teljesen eltűnt a hátáról. Csupán mély és erősen vérző sebek voltak rajta. A vér patak szerűen folyt végig mindkét oldalán. A viharos szél továbbra is csak fújta a havat. Lassan beterítve vele a fiú egész testét. Minden egyes hideg hópehely mi hátához ért csupán fájdalomfokozó volt. Egész teste remeg. A viharos szél és a hó lassan kikezdi a testét. Szája sarkában vér szárad. Elgémberedett ujjait a hóba mélyeszti. Lassacskán már nem érzi a sajgó fájdalmat. Lehelete immáron piros árnyalatot ölt a hidegben. Már alig érzékeli a külvilágot. Csupán foltokat lát majd szép lassan minden, elsötétül.