6. Rész: Az árvák

Reggel mikor Kurama lement a konyhába, Miharu már ott ült a nappaliban és szétszakadt fekete felsőjét varrta. Mikor meglátta a közeledőt kedves mosoly terült szét az arcán.

- Jó reggelt.

- Jó reggelt. Látom már jobban vagy.

- Az éjszaka begyógyítottam a sebeimet, de még érzékenyek.

Kurama meglepetten pislogott, de örült hogy végre boldogabbnak láthatja a lányt. Miharu kissé tétovázott, de végül feltette a nagy kérdést.

- Áll még az ajánlatod hogy ide költözhetek?

Kurama elmosolyodott.

- Persze. Az a szoba, amiben eddig voltál a tied, ha neked is megfelel.

Miharu hálásan pislogott a fiúra és mosolya még nagyobb boldogságot árasztott.

- Nagyon köszönöm… ha nem baj ma elmegyek. Egy darabig itt éltem az emberek között és van egy csinos kis bankszámlám. Veszek magamnak néhány dolgot…

Miharu, ahogy ígérte 10 óra körül el is ment. Hiei csak pislogott, amikor látta őt kimenni az ajtón, majd kérdőn fordult oda barátjához.

- Nem mondod komolyan, hogy elengedted?

- Csak vásárolni megy. Ide fog költözni hozzánk.

Hiei azt hitte rosszul halotta.

- Hogy mit csinál?????????????

- Most mit vagy úgy meglepődve?

Hiei nem válaszolt csak lehuppant a kanapéba. Maga sem tudta miért bosszantotta fel ennyire ez a hír. Eszébe jutott a tegnap esti jelenet és különös érzés áradt szét benne…

Ez alatt Miharu vett magához némi pénzt és jól bevásárolt. Egy ruhatárra való ruhát vett meg egy pár női apróságot. A fiúk észre sem vették mikor hazaért. Szépen berendezkedett új szobájában. A lelke szárnyalt. Örült új barátainak és Kuramát Bátyjaként szerette. Az egyetlen ember, aki iránt nem tudta ő maga sem, hogy mit érez, az Hiei volt…

Délután a kis csapat sétálni indult és Miharu is velük tartott. Épp egy szökőkút mellett haladtak el, amikor a lány megáll egy kisfiútól kb. 2 méterre.

- Glinko?

A fiúcska Miharura nézett és hatalmas mosoly terült el az arcán, majd odarohant a lányhoz és átölelte. A többiek nem értették, hogy mi folyik itt, így csak pislogtak.

- Miharu, de jó hogy itt vagy! Úgy hiányoztál.

Miharu leguggolt a kicsihez és megsimogatta az arcát.

- Te is hiányoztál nekem, …de mit keresel te itt. Kaname és a többiek hol vannak?

- Ők is jönnek, csak Kaname kisasszony előre engedett, mert jó kisfiú voltam.

Alig telt bele egy percbe, hogy meglássák egy csapat gyerek közeledik égy nő kíséretében a szökőkút felé. A gyerekek, ahogy meglátták Miharut, rögtön megrohamozták. Yusukéék már végképp nem értettek semmit az egészből és Keyko rá is kérdezett.

- Miharu, ki ez a rengeteg gyerek?

- Ők az itteni árvaházban laknak…

- És Miharu kisasszony az ők jó tündérük… jó napot a nevem Kagome én vagyok a kicsik nevelője.

Miharu a lány felé fordult, majd megölelte.

- Rég nem találkoztunk.

- Elég rég nem látogattál meg minket.

Yusukének még mindig homályos volt ez a dolog, így nem bírta megállni, hogy bele ne kotyogjon.

- Te honnan ismered ezeket a gyerekeket?

- Amíg itt éltem gyakran bejártam őket meglátogatni.

Miharu itt elhallgatott és aggódva pillantott körbe.

- Kagome, Maya hol van?

A lány arcán egy szomorkás mosoly jelent meg és felsóhajtott.

- Ő egy kicsit lemaradt. Mióta elmentél, mindig egyedül akar lenni.

Ekkor egy 9 éves kislány tűnt fel egy kicsit távolabb. Miharu nem is tétovázott elindult felé. A kislány, ahogy meglátta őt a szemeibe könny szökött és elkezdett rohanni, majd a nyakába ugrott és hangtalanul zokogni kezdett.

E jelenet láttán Kuwabarán volt a sor, hogy értetlenül nézze őket.

- Ki ez a kislány?

- Ő Maya. Az egyetlen ember, akit valaha is közel engedett magához, az Miharu.

- Ahogy elnézem csendes kislány.

- Két évesen került hozzánk, azóta nem beszél.

 A lány kézen fogva a kicsit elindult Yusukéék felé.

- Kaname, nem maradhatna ma velem? Este visszaviszem őt az otthonba.

A lány kedvesen elmosolyodott, majd bólintott egyet.

- Rendben… Akkor mi megyünk is. Épp játszótérre készültünk.

A gyerekek és a Kaname el is mentek. Ahogy a sarkon befordultak Maya könnyes szemmel fordult oda Miharuhoz.

- Hol voltál ilyen sokáig. Azt ígérted hamar visszajössz? 3 év neked hamar van?

A kis csapat megdöbbent a csilingelő hang hallatán.

- Mi? De hát Kaname azt mondta, hogy néma…

- Maya csak velem beszél…

… Kérlek, ne haragudj, jöttem volna, de nem tehettem.

A kislány újra megölelte Miharut, majd kérdőn pillantott a kis csapat felé.

- Ők a barátaid?

A lány Yusukéékra nézett, de Keyko megelőzte a válaszadásban.

- Igen, a barátai vagyunk.

- Az jó. Akkor végre ott hagytad azt a Jaot?

Miharu kissé lehangoltan bólintott egyet.

- Azt hiszem igazad volt vele kapcsolatban.

- Ugye nem bántott.

- Becsapott…

- Én mondtam, hogy ne bízz benne, de mindegy. Ugye most már nem fogsz itt hagyni?

- Nem, soha többé nem hagylak magadra. De még várnod kell rám egy kicsit. Az életem rendbe kell hoznom, aztán, beváltom az ígéretem.

A kislány szeme újra könnyes lett, de ezek ellenére is sugárzott belőle az öröm

- Akkor végre lesz anyukám.

- anyukád???????????

Ez a szó volt a hab a tortán a mai napon Yusukééknek. Mindenre számítottak csak erre nem és mikor Miharu elmagyarázta a dolgot, csak ámuldoztak.

- Mayát örökbe fogom fogadni.

A kislány arcán sunyi mosoly jelent meg és ártatlan szemekkel nézett fel jövendőbeli anyukájára.

- Apukát találtál már?

Miharu felkacagott

- Nem még nem, de rajta vagyok, hidd el.

Sose látták még a lányt ilyen boldognak, hagyták is, hogy a kislánnyal kettesben legyen. Az egész napot együtt töltötték, majd fél 10 körül visszakísérte őt az otthonba.

Amikor hazaért Kuramát és Hiei-t a nappaliban találta. Kurama elégedetten nyugtázta, hogy arcáról csak úgy sugárzik a boldogság. Lehuppant Kurama mellé és nagyot sóhajtva hátradőlt.

- Aranyos kislány…ő is találkozott Jaoval?

- Igen. Mayát én vittem ebbe az otthonba, amikor 2 éves volt. Egy démon támadta meg a szüleit és őt, de mi épp arra jártunk, megmentettem és megígértem neki hogy egyszer örökbe fogadom. Egy párszor Jao is a közelben volt, amikor meglátogattam. Maya sose kedvelte őt.

- Hát igen a gyerekek olyat is látnak, amit a felnőttek nem.

Kurama és Miharu még sokáig beszélgettek, Hiei csak ült ott a fotelban és nézte a lányt…