Eternal Farewell

Mit tegyen, kit otthon csak egy rideg szoba vár?

 Mit tegyen, ki ha kilép, csak pusztulást és halált lát?

Mit tegyen, ki elvesztette értelmét, s az életét?

 Mit tegyen, ki nem lélegez be mást, csak az oszló test bűzét?

Mit tegyen, ki az élettől nem vár semmit, csak a megváltó halált?

 Mit tegyen, ki egyedül harcol, ki mellett nem áll barát?

Ne szenvedjen többé

Énekelje meg ÖRÖK BÚCSÚJÁT

Egy kicsiny szoba, benne egy asztallal. Az asztal fölé egy férfi görnyedt. Hosszú fekete haja az arcába lógott, de nem törődött vele. Írt. Lelkének utolsó morzsáit adta bele ezekbe a sorokba. Még néhány betű, és kész van. Befejezte. Letette a tollat. Meleg, barna szemeivel gyorsan átfutotta a sorokat. Majd fölállt, és elfújta a gyertyát. Kinyitotta szoba ajtaját, és jólesően nyújtózkodott egyet a lemenő nap fényében. Tekintetében fáradtság ült, ahogy körbetekintett a ház udvarában. Az épület valaha templom volt, és sokan lakták. Mára már csak ő maradt az egyetlen lakó. A lemenő nap arany színbe borította a templomot körülölelő erdő fáit. Kilépett a házból, majd az udvarból is. Elhagyta a templomot, és megindult lefelé egy hosszú lépcsőn. Éles hallásával már hallotta úti célja, a tenger lágy morajlását. A fák között suhanó szél, a lemenő nap, a partmenti sziklákat és homokot csapdosó tenger és néma madarak kísérték utolsó útjára: Egy rózsához a homokban, melyet sírok ölelnek.
c

Kedves barátaim!

Eljött a búcsú ideje. Tudtam, hogy nehezményeznétek döntésemet, ezért nem szóltam eddig róla. De ti is nagyon jól tudtátok, hogy, ahogy az emberek pusztították el a saját jövőjüket, úgy pusztított el engem a magány. Lassan és szinte láthatatlanul. Különös évforduló elé tekintek eme napon. Ma van ezer éve, hogy elütött az a bizonyos autó. Magam sem tudom, mióta tekintem e napot életem igazi kezdetének. Emlékeztek Kurama búcsúlevelére?
„… meghalok. Kegyetlenül hangzik? Nem az. Nekem békét hoz. Kiutat az állandó körforgásból, ami újra és újra megfoszt mindentől, amit szeretek...  Mire ezt a levelet elolvassátok, én már megszűnök létezni. Sajnálom, hogy nem voltam elég bátor ahhoz, hogy a szemetekbe mondjam.”

Akkor valóban kegyetlenségnek éreztem. Kegyetlenül ostoba dolognak. Ma már megértem az érzéseit. Hiszem, hogy a halál valóban elhozza a békét. Soha nem tapasztalt fáradtságot érzek. De nem tudok aludni, képtelen vagyok rá. Mert a szívem, a lelkem az, mi elfáradt és nem a testem, melynek a múló évek alatt egyre kevesebb pihenésre volt szüksége. Mazoku vagyok. Tudtam ezt, mikor elvettem Keykot feleségül. Tudtam, mikor megszületett a fiam. És a múló napok, nem engedték, hogy akár csak egy percre is elfelejtkezzem róla. Hiszen ők öregedtek és meghaltak, de én erős és fiatal maradtam. Shizuru volt az első, ki követte Kuramát. Tüdőrák. Annyi mindenen mentünk keresztül, és ő végig ott volt velünk. Sosem gondoltuk volna, hogy egy ilyen „kis semmiség” közbeszólhat. Kis semmiség. Igen. Harcoltunk démonnal, emberrel, szörnyekkel, a megtestesült gyűlölettel és mindközül a legveszélyesebbel: önmagunkkal is. Elfelejtkeztünk arról, mennyi minden jelent még ránk veszélyt, ebben az átkozott világban. Betegség, baleset? Nem léteztek számunkra. Amikor először Keyko, később pedig Kuwabara is meghalt, elpattant bennem valami. Már képtelen voltam úgy örülni az életnek, mint régen, és úgy még kevésbé, mint Kurama halála előtt. Volt, mikor nem hittem a holnapban. Volt, mikor nem hittem, hogy lehetek boldog, hogy lehetnek barátaim. És végül ők jelentették számomra az életet. Amikor Hiei megsérült, nem hittem volna, hogy halálos lehet. A seb elmérgesedett, és Hiei meghalt. Valaki az ő képességeivel, hogyan tudott meghalni? Először nem akartam bevallani magamnak az igazságot: Meg akart halni. Yukina nem sokkal Kuwabara halála után elment. Senki sem kérdezte, hogy hová megy. Hagytuk, had tegye, amit akar. Ma már tudom, hogy Hiei később megkereste. Csak a holttestét találta meg. Amikor Yukina nevével Hiei-é felállítottam egy sírkövet, néhányan kérdeztétek, hogy miért? Akkor csak annyit mondtam, hogy megérzés. De Hiei volt az, aki elárulta nekem a halála előtt az igazat. Mikor már azt hittem, nem érhet nagyobb csapás, a fiam is meghalt. Tudtam, hogy nehezen fogja megtalálni a helyét ebben a világban, hiszen félig démon volt. De reméltem, hogy sikerül neki. Sikerült. Egy démon mellett találta meg a boldogságot. Ma már nem tudom, hogy leszármazottaim démonok-e vagy emberek. Valahol mégis imádkozom azért, hogy az emberi vér több legyen ereikben, hogy ne kelljen még sokáig szenvedniük ezen a világon. Hogy ők már ne legyenek itt, mikor az élet feladja harcát. Az után a szörnyű harc után Minaho ellen, sokáig úgy látszott, hogy béke lesz a három világ között. Hiú ábránd volt. A két faj közötti különbséget nem lehetett semmivé tenni, sem az ebből fakadó problémákat.  A technika fejlődött, az emberek rohantak, de nem tudták legyőzni saját halandóságukat, sem gyengeségeiket. A konfliktus, az irigység, a gyűlölet elkerülhetetlen volt.  A világok pusztulnak, a levegő tele méreggel. Háború van készülőben. Csak remélem, hogy ti megtaláljátok a megoldást, amivel elkerülhetitek, vagy megúszhatjátok. A következményeket úgysem kerülhetitek el. Talán önzésnek tűnik, de én már nem tudok így élni. Elveszítettem mindenkit, aki számított. És ha még ti itt is vagytok még nekem, a hiányukat nem lehet pótolni. Nélkülük nem megy tovább. Egyek voltunk. Ők éltettek és értük éltem. Nincs más reményem már, csak az, hogy újra találkozhatom velük. Mindegy, hogy a mennyben, vagy a pokolban, csak ők legyenek ott!
Bocsánat, amiért ezt így, levélben mondom el. De akárcsak Kurama, személyesen én sem mertem.

Ég veletek!

Yusuke Urameshi

A homokos parton, a rózsasírok mellett találtak rá holttestére. Sosem jöttek rá, hogyan végzett magára. Volt, aki úgy gondolta, felhasználva hihetetlen erejét, egyszerűen megállította a saját szívét. Már sosem fog kiderülni.
Már másnap megrendezték a temetést. Koenma könnyes szemekkel nézett el az egybegyűltek fölött.
- Szerinted sejtette, hogy ennyien eljönnek majd? – kérdezte Botan, kitalálva főnöke gondolatait.
- Nem tudom. Remélem, hogy tudta… Hogy tudta, mennyire fontos másoknak, még akkor is, ha elvesztette azokat, akik az életet jelentették számára. Néha nem értem miért várta meg azt a napot? Miért várta meg az ezredik évfordulót?
- Nem tudom. Talán azért, mert úgy érezte, ez lenne az egyetlen méltó lezárása az életének. És micsoda életnek, Koenma-san! – Botan hangja megcsuklott, elsírta magát. Koenma szótlanul nézte. Tekintete újra a tömegekre vetült. Ekkor a tekintete megakadt egy lányon. Egy emberen. Nem lehetett több, tizenkét évesnél. Hosszú, fekete haját befonva viselte, meleg barna szemei voltak. Csodálkozva figyelte az emberek és démonok vegyes tömegét.
- Igen, Koenma. Az a kislány az, akinek gondolod.
- Mukuro! – fordult Koenma a mellélépő nő felé. – Ti kutattátok fel?
- Igen. Reiji, Hokushin fia volt az, aki elment megkeresni. Erősen kétlem, hogy a szülei tudnak róla, hogy eljött. – Ekkora a kislány észrevette már, hogy őt nézik. Bátortalanul lépdelt feléjük. Meghajolt.
- Yukiko Kenousuke vagyok. Anyuék megtiltották, hogy eljöjjek, de tudni akartam, hogy igaz-e. Igaz.-e, hogy egy démon leszármazottja vagyok, az öcsémmel együtt. Én nem tudom, hogy ő milyen volt, vagy hogy miket tett. De az hogy ilyen sokan itt vannak, ugye azt jelenti, hogy sokan szerették? – nézett félénken Mukurora. Miután a nő bólintott, folytatta. – Akkor jó. Csak ennyit akartam tudni. Jó érzés tudni, hogy valaki olyan vére folyik az ereimben, aki fontos volt egy csomó mindenkinek. – mosolyodott el Yukiko. – Most hazamegyek. Ég önökkel! – Koenma arcára mosolyt csalt a futkározó kislány látványa. Mosolyogva nézte, ahogy a lányka, egy pillanatra megáll a sírok előtt, elolvassa a neveket és a véseteket, majd elmond értük egy imát. Remélte, hogy a lány évek múlva is ugyanilyen vidám lesz, nem hagyja, hogy a világ, amelyben él, tönkretegye. Valóban nem volt jövő a számukra. És nem volt idejük sem. De még nem jött el a Végzet Ideje. Még nem jött el a nap, amikor végleg elveszik e remény és vele együtt minden más. Egy élet eltávozott, de egy másik még itt volt. És amíg vannak olyanok, akik élnek, bárhányan is adják fel végleg harcukat, van remény.
- Yusuke már nem talált reményt az életben, csak a halálban. A reményt, hogy kik oly fontosak számára, a síron túl várnak már rá. És valóban vártak rá. Kuramának is volt egy reménye halála előtt. Az, hogy a többiek boldogan élnek majd, amíg tudnak. Yusuke reménye a halál utáni újraegyesülés volt. Nem tudom, van e még remény a világ számára. Nem tudom, hogy hogyan fogjak átvészelni az elkövetkező időket, de tudod mit, Mukuro? Amíg van olyan lény-e világon, aki képes őszintén nevetni, hinni fogom, hogy megmenekülhetünk. És ha csak a halál által nyerhetünk megváltást, hát úgy legyen. De addig nem adhatom fel, fájjon bármennyire is.
- Nem tudom, Koenma. Én irigylem őt. Magamra maradtam, hiába vagytok még itt. Te is magad vagy, márcsak Botan tartja benned a lelket. Ha a lány reményt ad számodra, akkor remélj. Én már képtelen vagyok. Yusukének igaza volt. Eljött a búcsú ideje. Ezek az utolsó pillanatok, amíg még búcsút vehetünk mindentől, ami fontos. Hajnalban kitört a háború Koenma. S csakhogy tudd, nem fogok harcolni. Nem teszek majd mást, csak ülök a palotámban és várom a végítéletet. – ezzel hátatfordított a férfinak és elment.

Van, kiknek az élet ad reményt, és van, kiknek a halál.
Van, ki büszkén fogadja helyzetét, s van, ki elfut, s meg sem áll.
Van, mi rosszabb az életnél, s van mi rémisztőbb, mint a halál.
Van, ki a mennybe jut, de békét sosem talál.
Örök búcsú az életünk,
Ha valaki megáll, mi akkor is tovább megyünk.
Búcsúzunk a holnaptól, búcsúzunk a mától.
Búcsúzunk az élettől, s búcsúzunk a haláltól.

Ha egy napon majd elfogy a reményünk, meghalunk-e vagy tovább megyünk?

The End

Hali! Befejeztem egy újabb fanfictiont. Remélem tetszett. Azt hiszem, hogy a Yu Yu Hakusho-t befejeztem. Még fogok írni más témában is. Remélem elolvassátok majd.

Sae-chan