5. Fejezet

Remény

Nem tévedett. Nem a képzelete játszott vele. Valóban Hiei volt a közeledő. Miután rájött hol is van barátja, szinte kitépte az ablakot és úgy indult el a hegyek felé. Egy suhanó fekete árny. Normál ember csupán egy fekete villanásnak foghatta volna fel. Bár ez érdekelte akkor a legkevésbé. Minél hamarabb meg kell találnia barátját, különben túl késő lesz. Pár perc múlva már a hegyeknél volt. Sötét volt. És a hóvihar csak tovább nehezítette a látási körülményeket. De ez nem tartotta vissza. Kitartása eredményesnek bizonyult. Kis idő elteltével megtalálta Kuramát. Barátja eszméletlenül feküdt a hóban. Letérdelt mellé és a hátán lévő sebeket méregette. Nem tétovázott sokat levette kabátját és ráterítette Kuramára. Óvatosan a hátára fordította a sérültet és ügyelve, arra hogy ne érintsen sebet felkarolta a barátját és már rohant is egyenesen Yusuke lakása felé.

Hiei távozását követően:

- Ez meg hova tűnt? – vakargatta fejét Kuwabara

- Drága Kazu! Te tényleg ennyire idióta vagy, vagy csak megjátszod? – kérdezte Shizuru kissé idegesen

- Most miért? – háborgott az említett

- Barom! Már rég semmi nyoma Kuramának gondolhatod, hogy nem a sarki boltba ugrott le, hanem bizonyára megtalálta – vágta rá ingerülten Yusuke

- Jól van megértettem. De miért vagy ilyen idegbeteg? – Kuwabara idegesítő kérdései már mindenkit felbosszantottak

- Ostoba! Rajtad kívül mindeni azért aggódik, hogy mi lehet Kuramával és senki, se tesz fel ezekhez hasonló felesleges kérdéseket! – kiáltotta könnyeivel küszködve Botan.

Kuwabara kellő képen el is szégyellte magát. Rájött hogy ez nem a megfelelő alkalom, arra hogy kérdéseivel fárassza barátait így inkább csendben maradt. Közben Keiko Botant próbálta vigasztalni. A lány a kiborulás határain volt de végül összeszedte magát és megnyugodott. És ezzel egy időben, a szobában feszült csend és várakozás ütötte fel fejét. Senki nem szólt semmit csak mélyen magukba merülve reménykedtek, abban hogy ne legyen baj. A várakozás kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Minden egyes perc hosszú óráknak tűnt. És a percek múlásával kezdett bennük erősödni az a bizonyos rossz érzés. Reményeik meginogtak. És pár perc múlva semmivé váltak. Történetesen akkor, amikor tekintetük megakadt a Kuramát karjaiban tartó Hieien aki, minél óvatosabban próbálta lerakni barátját a kanapéra. A többiek pedig lassan mögé léptek és onnan figyeltek. Végül Botan törte meg a csendet.

- Te jó ég! – kiáltotta és letérdelt a kanapé mellé

- Az a seb súlyosnak látszik a mellkasán – állapította meg Yukina miközben közelebb lépett

- A háta sem különb – mondta csendesen Hiei aki már pár lépést hátrált helyet adva a lányoknak

- Ezt még is, hogy érted? – kérdezte Yusuke

- Vegyétek le róla a kabátomat… és vesétek be minden gyógyító tudományotokat – tette még hozzá. Botan remegő kezekkel átfordította a fiút a hasára, és óvatosan lehúzta róla a kabátot. Majd mikor láthatóvá váltak a rajta levő sebek felsikoltott.

- Ezt nem hiszem el! – szaladt ki Kuwabarából

- De hát… mégis hogy? – kérdezte Yusuke

- Így – suttogta Hiei miközben a padlóra, dobta a véres rózsaostort – ne kérdezzétek, hogy ki volt, mert fogalmam sincs. Amikor megtaláltam már nem volt eszméleténél. De annyi biztos, hogy nem szokványos ember volt és nem is démon. Sima ember sose lenne képes ilyen mértékben megsebezni. Démon pedig elméletileg nem jöhetne át. De ha át is jönne, akkor azt odaát tudnák. Mindenesetre ereje az van. Talán sok is. Képes volt, arra hogy ne lehessen még a Jagannal se látni, merre vannak. Viszont valószínűleg azt is tudja, hogy Kurama még él. És ha minden vágya, az hogy megölje akkor hamarosan hallunk felőle. A szerényebb értelmi képességekkel megáldott személyek kedvéért ez annyit takar, hogy vigyáznunk kell, és készen kell állni egy esetleges harcra – foglalta össze majd letelepedett az ablakban. Kuwabara még küldött neki egy szúrós pillantást az utalás miatt de végül tekintete újból Kuramán állapodott meg. Míg Hiei összefoglalta a dolgokat a lányok megpróbálták minél finomabban lehámozni a fiúról azt, ami még megmaradt felsőruházatából. Érintéseik bármennyire voltak finomak és óvatosak Kurama felől halk nyöszörgést lehetett hallani. Erőt vettek magukon és folytatták az ing maradványainak eltávolítását. Mikor végre az utolsó véres cafatot is eltávolították Yukina és Botan rögtön a sebek gyógyításába, kezdtek. Hosszú percekbe telt de végül sikerült elállítani a vérzést a fiú hátán. Óvatosan hátára fordították és a mellkasán éktelenkedő szúrt sebet is kezelésük alá, vették. Mikor már az se vérzett a Shizuru és Keiko által hozott kötszerrel bekötözték a fiú felsőtestét, és újra elfektették. Míg a lányok Kuramát ápolták a két fiú feszülten, követte az eseményeket. A szobában csend volt leszámítva azt, amikor Kurama halkan felnyöszörgött.

- Mondjátok már, hogy van! – bukott ki Yusukéból aki nem bírta már tovább a csöndet

- Sok vért vesztett de Hiei úrfi időben hozta ide így a sérülései, már nem fogják a halálát okozni. Pár napig még gyenge lesz de rendbe fog jönni. – válaszolt készségesen a hótündér

- Ezt jó hallani – sóhajtott megkönnyebbülten a volt detektív

- Akkor talán mi is pihenhetünk egy kicsit. Mert feltételezem egy darabig még nem fog magához térni – jött a javaslat Kuwabarától

- Nem valószínű – erősítette meg Yukina a szavait

- Ha így állunk akkor használjuk fel az öcsém egyetlen használható ötletét és menjünk aludni – mondta Shizuru egy ásítás közepén

- Na de nem lesz baja? – kérdezte kissé aggodalmasan Yusuke

- Aludni fog nem hinném, hogy baja lenne, amíg alszik. És amíg az, aki ezt tette vele újból meg nem támadja nem is, nagyon lehet – nyugtatgatta Keiko

- Meggyőztél, mehetünk aludni – nyújtózott egyet – na és te Hiei? Alszol az ablakban? – fordult az említett felé

- Én részemről körülnézek kinn – felelte erre a démon és távozott is az ablakon

- Menny csak – szólt még utána majd elindult fekhelye felé mikor megállt – Te Botan! Állandó lakhelyet építesz ki a kanapé mellett? Rád férne már az alvás

- Bunkó vagy Yusuke mint általában – felelte erre csendesen a lány – itt maradok mellette, hátha felébred vagy valami

- Te tudod csak egy javaslat volt – azzal eltűnt az ajtó mögött

Majd pár perc elteltével mindenki eltette magát másnapra. Csend honolt a szobában. Csak Kuwabara hangos horkolás szerű szuszogása törte meg néha a csendet, aki a matracon aludt. A szobát csupán az ablakon beszűrődő hold fénye világította meg. Botan még hosszasan figyelte a csendesen alvó Kurama kisé sápadt arcát, míg végül őt is elnyomta az álom.

ç

Mikor másnap reggel felébredt már közel járt az idő a délhez. Ennek ellenére elég sötét volt. Kinn majdnem fekete felhők takarták el az eget. Eztán megdörzsölte a szemét ekkor eszmélt rá, hogy míg aludt valaki feltette a kanapéra. Kuramának pedig hűlt helye. Megrémült. Felpattant és elindult megkeresni. Nem tartott sokáig. A konyhában volt a fiúk és Keiko társaságában látszólag semmi baja sem volt. Mikor Botan belépett a többiek köszöntötték de a lány nem válaszolt. De amin mindenki elcsodálkozott az az volt mikor a lány zokogva Kurama nyakába borult szorosan ölelve magához a fiút. Mindenki kérdőn nézett a másikra. Kurama se értette főleg, mert mellkasába nyilallt a fájdalom. Halk szisszenésére Botan felfigyelt és elengedte.

- Jaj kérlek, ne haragudj! Nem is értem hogyan felejthettem el, hogy sérült vagy – mentegetőzött a lány miközben próbálta elfojtani könnyeit

- Semmi baj Botan. De mond csak jól vagy? – kérdezte Kurama érdeklődve, figyelve a lányt

- Ne is törődj velem – szipogta – és bocsáss meg! – azzal sarkon fordult és lehajtott fejjel rohant az ajtó felé. Egészen addig, míg egyenesen neki nem rohant a most érkező Koenmának – Bocsánat! – motyogta és tovább rohant

- Hát ebbe meg mi ütött? – kérdezte a Koenma akinek, lövése se volt az elmúlt napok eseményeiről

- Megyek, beszélek vele – szólt Keiko és Botan után ment

- Mond csak Kurama – Koenma végig mérte a fiút – jelmezbálba készülsz talán? A múmia jelmezed kissé még hiányos – erre a megállapításra mindenki fején kis ”vonalkák” és ”cseppecskék” jelentek meg

- Nem látsz a szemedtől cumis? Azért van rajta kötés, mert sérült! – fakadt ki Yusuke

- Na ne mond! Viccnek szántam! – vágott vissza Koenma idegesen

- Az tényleg marha vicces hogy kis híján meghalt – jegyezte meg Hiei hidegen

- Mindig is tapintatlan volt! Kurama kérlek, folytasd, amit elkezdtél – kérte Yusuke

- Nos amint mondtam az, akit meg kell, hogy állítsunk egy Matsuo nevű srác. Még általánosból ismerem. Történt vele pár nem túl kellemes dolog ezért szövetséget kötött egy szellemmel. Annak a segítségével képes ilyesmikre. Eladta a saját lelkét és egy kegyetlen gyilkos vált belőle. Ti is bizonyára hallottatok már azokról a titokzatos gyilkosságokról, amikor hiányzik az áldozat feje. A tettes Matsuo. Legalábbis ami még maradt belőle. Feltett szándéka hogy kiirtsa az emberiséget. Így akar elégtételt venni mindazért a sok rosszért, ami vele történt. A listája élén pedig én állok. Tehát számíthatunk rá, hogy hamarosan hallunk róla. Hamarabb, is mint szeretnénk. – tájékoztatta a társaságot Kurama

- Remek! Még egy elmebajos. Kitalálhatnának valami újat is, kezdem unni ezt az „irtsuk ki az emberiséget” szöveget – mondta nem túl lelkesen Yusuke

- Könnyen beszélsz mikor te Mazoku vagy – háborgott Kuwabara

- Nem mintha számítana. Megöl mindenkit, aki az útjába kerül. Amúgy Kurama hogy érzed magad? – fejtegette tovább Hiei

- Elhiheted voltam már jobban is. De meg kell, hogy állítsuk – válaszolta Kurama