2. Fejezet

Harcok az átjáró két oldalán

– Az egész egy őszi reggelen kezdődött, mikor egy ember szagát követve rátaláltunk egy kisebb hadseregnyi démonra. Micsoda káosz volt! Azok a szörnyek azt se tudták ki kivel van, csak támadtak, mint a félőrült. Nem tudták miért halnak meg, pusztán követték a parancsokat. Ostobák. Nem vették észre, hogy az egész parádé csupán arra szolgált, hogy elterelje Enki figyelmét az átjáróról, amíg a többi bolond átér az emberek világába. Szerencsére engem sem vettek észre a nagy öldöklésben, így átvághattam közöttük. Ez volt az első hibám… –

Hieiben, miközben Yusuke és a SZEM vezetőjének párbeszédét hallgatta, felrémlett egy emlékkép. Mintha csak kívülállóként, vagy érzéketlen, külső szemlélőként nézné, leperegtek szeme előtt a múlt eseményei. Az Alvilág képe bukkant fel emlékezetének homályából.

~ Hiei cikázva rohant előre az egymással hadakozó démonok közt. Átvágott egy nyíllövésnyi erdős részen, és egy fákkal meg sziklafallal övezett tisztásra ért. Nem lépett ki a nyílt terepre, megbújt a növények közt, és figyelt. Hamarosan egy nő tűnt fel, aki a démonok tiszteletéből ítélve a társaság vezetője lehetett. Sötétlila farka és fülei a félhomályban majdnem feketét mutattak. Hieinek első ránézésre Youko jutott róla eszébe, de nem volt ideje eltöprengeni a hasonlóságon, mert a nő világító vörös szemei felé fordultak. Óvatosan lejjebb csúszott egy bokor rejtekében, miközben a nő démoni tekintete végigpásztázta a tisztást. Miután a rövid ellenőrzés alapján biztonságosnak ítélte a helyet, a démon intett alattvalóinak, akik arrébb gördítettek pár követ a sziklafal tövében. Ezzel láthatóvá vált az emberek világába vezető átjáró. Fénye kékes derengésbe vonta a tisztást. A kapu mellett feküdt az, aki idevonzotta Hieit. A szerencsétlen féri saját vérében ázva, üveges tekintettel meredt a semmibe, szája néma sikolyra nyílt. Halott volt.

Hiei eleget látott. Előugrott rejtekéből, és szabadjára engedte a Fekete Sárkányt. – Második hiba. – A meglepetés erejét kihasználva elpusztította a démonok harmadát, aztán megtorpant. Szembekerült a démoni nővel. Fölöttük mennydörögve kergették egymást, sötét viharfelhők. Villámok szaggatták az eget. Hiei és a nő óráknak tűnő másodpercekig csak méregették egymást, majd egyszerre rántottak kardot. A pengék szikrát vetve összecsaptak. A két démon szemnek szinte láthatatlan sebességgel ostromolta a másikat. Hiei lecsapott, és a nő kardja eltört. A csonka penge öt méterre tőlük ért földet. Hiei ellenfele azonban nem adta fel, ellenkezőleg. Még el sem dobta törött kardját, vértől vöröslő karmai máris célba vették Hieit. A fiú szúró fájdalmat érzett, ahogy az átkozott karmok felszakították mellkasát, de ezzel mit sem törődve újra lecsapott, s ezúttal talált is. Halálos sebet ejtett ellenfelén. A nő döbbenettől sápadt arccal zuhant a földre, démonjai máris dühödt üvöltéssel támadtak. Hiei viszont nem várta be őket. Néhány méternyi előnyét kihasználva fájdalomtól kábultan vetette magát az átjáróba remélve, hogy le tudja rázni üldözőit.

Félájultan zuhant ki az átjáróból a másik oldalon. Szerencséjére úgy tűnt, hogy egy erdőbe, vagy legalábbis erdős részre került. Gyorsan feltápászkodott, és igyekezett elkerülni a kaputól. Jobb ötlet híján felpattant egy fára, még épp időben. Hallotta, ahogy szörnyek nyomulnak át az átjárón, majd látta őket maga alatt, amint elvonultak. Látása elhomályosodott, de valamennyire megkönnyebbülten döntötte hátát a fa törzsének. A szűnni nem akaró fájdalom, s a méreg, melyet a nő karmai juttattak a testébe, végül felemésztették erejét, s Hiei elvesztette eszméletét. ~

– Ki tudja meddig feküdtem ott. Talán napokig nem keltem fel. Aztán mikor végre magamhoz tértem, azt kívántam bár halott lennék. –

– No de mégis, mi a bizonyíték?! – kiabált Yusuke. Az ordítás visszarángatta Hieit a jelenbe, s fájdalmasan ébredt rá, hogy őt gyakorlatilag elfogták üldözői.

- Talán a mi szavunk nem elég bizonyíték? – felelt kérdéssel a kérdésre a SZEM vezére.

- Nem. – Yusuke tovább pörlekedett. – Neked azt se hiszem el, amit kérdezel. Tehát? – a férfi hallgatott, talán mérlegelte mennyit mondjon el Yusukének. Végül úgy döntött nem tudat vele többet, mint amennyi feltétlenül szükséges, főleg, hogy a vád körül még voltak homályos foltok. Mentőötletként Hieihez fordult.

- Talán tagadod, hogy te voltál? – Hiei összerezzent a kérdésre, majd jól meggondolva a választ felelet:

- Nem. – Yusukének leesett az álla döbbenetében, és Hiei látta barátai szemében az értetlenséget.

- Remek. – a vezér láthatólag örült, hogy végre jutottak egyről a kettőre. A SZEM tagjai egy emberként emelték fel kezüket, s hamar kék energiakör fogta körbe Hieit. – Akkor hát az ítélet: halál!

Yusukének torkára forrott a szó a döbbenettől, Kuwabara ökölbe szorította kezét tehetetlen dühében. Hiei megpördült a tengelye körül, de nem tudott merre menekülni. A SZEM vezére már nyitotta száját, hogy kimondja a tűzparancsot.

- NE!!! – Kurama futva érkezett a helyszínre, utat tört magának Hiei mellé. A fiú elé állt, testével védve barátját, közben agya vadul zakatolt valami kiutat keresve. – Nem tehetitek ezt!

- Már hogyne tehetnénk, sőt, parancsunk van rá!

- De…legalább hadd beszéljek vele…négyszemközt. – Kurama háta mögött keresztbe tette ujjait

- Miért engednénk ezt meg?

- Mert különben kénytelenek leszünk erővel megvédeni a barátunkat! – kapcsolódott be Yusuke a beszélgetésbe. A vezér mérlegelte a dolgot. Yusuke Urameshi már önmagában elég fenyegetés volt, de Hieiel és Kuramával együtt biztos vereséget jelentett, és ha barátjuk életéről van szó, nem fogja őket visszariasztani az esetleges büntetés. Lassan leeresztette kezét. – Legyen. De nem tévesztjük szem elől, és ha meg meritek szöktetni, osztoztok a büntetésében. Mindannyian! – mondta Kuwabarára, Keikora és Yukinára is kiterjesztve pillantását.

Kurama bólintott, és karon fogta Hieit, kivezetve őt a körből. Hiei, miközben Kurama nyomában barátai felé haladt, igyekezett felkészülni a kérdésáradatra, ami várt rá. Azonban minden lépésnél egyre biztosabban, ugyanaz a gondolat visszahangzott a fejében.

– Nem akarom elmondani… –