4. Fejezet

Egy hónapnyi boldogság

Teltek a Kurama lakásán töltött napok, és Reiko minden reggel megjelent. Friss virágot hozott magával, a park melletti virágárustól. Mikor megkérdeztem minek az, csak annyit felelt:

- Hát nem szépek? Szeretem a virágokat. – féltő gonddal egy vázába helyezte új szerzeményeit – Különben is, igazi kincs ez ilyenkor. – valóban, bár odakint gyakran tombolt a vihar, elég volt csak ránézni az asztalon díszelgő virágokra, s olya érzésem lett tőle, mintha besütne a nap a szobába. Pedig ezekben a napokban ritkán lehetett napsugarat látni. Az eget sűrű, sötét felhők borították, kirekesztve a fényt.

Én minden nappal jobban lettem, bár sokkal lassabban gyógyultam, mint régen. Mikor senki nem volt a szobában, megpróbáltam használni az erőmet. Semmi. Még a Jagan is eltűnt a homlokomról. Először nagyon bosszantott az emberi lét, gyengének és törékenynek éreztem magam, bár ez eddig ismeretlen volt számomra. Azokban az időkben folyton azon járt az eszem, hogy kaphatnám vissza elveszett hatalmamat. De minél többet gondolkodtam rajta, annál kevesebb lehetőséget láttam rá. Az egyetlen esélyemnek az tűnt, ha a méreg hatása magától elmúlik. Így lassanként belenyugodtam, hogy egyelőre nincs mit tenni.

Közben Reiko jelenlétéhez is hozzászoktam. Hiába gúnyoltam, vagy viselkedtem vele a lehető legmogorvábban, ő mindig kedves maradt. A megértés, és a jóindulat, ami áradt belőle, különös érzést keltett bennem. Bár akkor még nem vettem észre, én is egyre rendesebb voltam vele. Mire eltelt egy hét, már a barátomnak tekintettem. Szerettem hallgatni a nevetését, olyan csilingelően kacagott, főleg ha Kuramát hecceltem valamivel. Sajnos a házigazda egyre kevesebbet volt itthon, hisz iskolába kellett járnia. Így egyre többször maradtam egyedül.

Két hét alatt teljesen felgyógyultam, s akkor újra kézbe vettem a kardot. Eljártam edzeni egy régi raktárépületbe. A régi gyorsaságom szinte eltűnt, s az erőm is jelentősen megcsappant. Sokkal nehezebben forgattam így a kardot, s ez eléggé felbosszantott. Emlékszem, mikor visszatértem olyan dühös voltam, hogy még Kuramát is leordítottam. Ezután jött egy másik emberi érzés: a bűntudat. Akkor már gyűlöltem az embereket, gyűlöltem Jorurit, amiért embert csinált belőlem, még önmagamat is gyűlöltem, mert nem tudtam változtatni. Kuramával nem beszéltünk.

Mikor másnap Reiko megjelent rögtön észrevette, hogy baj van. Sokáig faggatott, míg elmondtam neki mi történt. Akkor először azt mondta, kérjek bocsánatot Kuramától. Sejtettem, hogy ez lesz a válasz, így csak elfordítottam a fejem. De Reiko még nem fejezte be.

- Megtanítasz kardozni? – kérdezte. Ámulva néztem rá.

- Én?

- Ki más? Azt mondtad, mielőtt hazajöttél edzeni voltál, és ott lettél dühös. Tudod, mindig is szerettem volna megtanulni karddal harcolni. Ezért szépen kérlek, taníts meg! – nem jutottam szóhoz a döbbenettől. Még hogy én tanítsam?! Aztán annyit kérlelt, hogy kénytelen voltam beleegyezni.

Másnap elmentünk a raktárba. Mutattam neki pár fogást, aztán ott talált fadarabokkal elkezdtünk harcolni. Nagyon gyorsan tanult, és ember létére ügyes volt. Úgy két óráig voltunk ott, aztán hazamentünk. Reiko nagyon fel volt dobva, csak úgy csillogott a szeme, élvezte, hogy tanulhat. A lelkesedése rám is átragadt, és hosszú ideje először, jól éreztem magam. Most nem zavart, hogy nem vagyok olyan jó, mint régen, mert a kezdő lány mellett ügyesnek éreztem magam. Az úton visszafelé már viccelődtünk, és ő sokat nevetett. Különös, akkor olyan nyugodt volt minden. Csak sétáltam mellette, és hallgattam csengő kacagását. Még nem tudatosult bennem, de jól éreztem magam a jelenlétében. Mikor hazaértünk megkért, hogy rendezzem a dolgokat Kuramával. Némi kérlelés árán végül belementem, elvégre sokat köszönhettem Kuramának. Elköszöntünk, ő hazament, én pedig nagy levegőt vettem, és bementem. Kurama a konyhában volt, vacsorát készített. Nem szólt hozzám mikor bementem, de akkor már éreztem, hogy igaza van. Egy kisebb belső háborút vívtam, míg megszólaltam, de végül kinyögtem:

- Kurama …bocsi. – sose felejtem el azt a döbbenetet, amit akkor Kurama szemében láttam. De ez csak egy pillanat volt, aztán elmosolyodott, és így szólt:

- Ki vagy te, és mit tettél Hieiel? – megbocsátott. Aznap kellemes érzéssel bújtam ágyba, lassan már otthonomnak tekintettem azt a házat.

Attól kezdve minden nap eljártunk Reikoval a raktárba gyakorolni. Továbbra is fával küzdöttünk, néha már sikerült megütnie. Persze nem vettem komolyan, csak azt akartam, hogy sikerélménye is legyen. Teltek a napok, és azon kaptam magam, hogy már egy hónapja itt vagyok.

Egyszer az eső beszorított minket Reikoval a raktárba. Ültünk a dobozoknak dőlve és figyeltük az ablaknak csapódó esőcseppeket. Bár odakint mennydörgött és villámlott, bent teljes nyugalom volt. A vihar sötétedésig tombolt, mi pedig csak ültünk és beszélgettünk, míg ki nem fogytunk a témákból. Lassan tudatosodott bennem az a jóleső, meleg érzés, amit Reiko közelsége okozott. Kissé összezavarodtam, hisz még sosem éreztem senki iránt effajta ragaszkodást. Gondolataimba merülve néztem a lányt, közben ő a borús ég egy apró darabkáját fürkészte az egyik magas ablakon keresztül. Az eső végül elállt, és mi elindultunk vissza Kurama házába. A zivatar mindent felfrissített körülöttünk.

- Végül jó sokáig maradtunk. – szólalt meg Reiko

- Hála a viharnak. – feleltem – Nem mintha bánnám, úgyse volt jobb dolgom.

- Nekem se. Mára épp elég lila foltot szereztem be tőled.

- Nem is ütök olyan nagyot! – mondtam tetetett felháborodással

- A legutóbb is eltörtél egy fát. – a hangjában nem volt semmi szemrehányó

- Korhadt volt. – feleltem, mire elnevette magát. Megérkeztünk Kurama házához. – Hát akkor, szia.

- Szia. – intett, és ment tovább. Mielőtt még bementem volna megálltam, és figyeltem, ahogy Reiko távolodik. Közben elhatároztam, hogy megkérdezem Kuramától, milyen az, ha valaki szerelmes. Csak hogy biztos legyek benne, hogy én nem vagyok az. De amint beléptem az ajtón elvetettem az ötletet.