5. Fejezet

Cseberből vederbe

Különös szeszélyei vannak a Sorsnak. Mikor azt hittem mélyponton vagyok küldött egy fénysugarat, mely úgy emelt fel, hogy észre sem vettem. S mikor reménykedni kezdtem, hogy talán elérhetem az eget, egyetlen mozdulattal újra visszarántott.

Amint Hiei belépett az ajtón szó szerint megrohamozták barátai.

- Hiei, hol voltál? – kezdte idegesen Kuwabara

- Már mindenütt kerestünk! – nyavalygott Botan is.

- Kurama se tudta hol vagy eddig! – folytatta Yusuke. Hiei maga elé emelte kezét.

- Hé, nyugodjatok le, csak az eső miatt bent maradtunk a raktárban. Mitől lettetek ilyen idegesek? – az utolsó kérdésnél Kurama tört utat barátai közt

- Azt hiszem, ezt inkább beljebb beszéljük meg. – mondta. Yusuke bólintott, s követték Kuramát a nappaliba. Ott mindenki keresett magának egy ülőhelyet, s Yusuke máris belefogott, hogy elmesélje Hieinek a történteket.

- Nos, azért vagyunk ilyen idegesek, mert démonok járkálnak fel alá a környéken.

- Csak járkáltak. – kötött bele Kuwabara

- A lényeg az, - hagyta figyelmen kívül Yusuke a megjegyzést – hogy nemrég összefutottunk pár szörnnyel… Akik megjegyzem nem voltak túl jó állapotban.

- Ezt hogy érted? – Hiei gyorsan rájött, hogy ezek bizonyára azok a szörnyek, amik követték őt az átjárón át, egy hónappal ezelőtt.

- Úgy, – felelt Yusuke komoran – hogy gyakorlatilag alig éltek. – a döbbenet csendje nehezedett a szobára, s ezt kihasználva Yusuke folytatta – Sebek nem voltak rajtuk, csak égésnyomok. Persze egyből elkaptuk őket, hátha mondanak valami érdekeset arról, hogy mi a fenét keresnek az emberek közt. De azok az ostobák már szinte sokkos állapotban voltak, s folyton menekülni akartak. Csak az üldözőjük nevét sikerült kiszedni belőlük… Joruri. – a hatás nem maradt el. Kurama levert egy poharat, Hiei pedig a mellette álló asztalra csapott, de olyan erővel, hogy az felborult. Yusuke Kuwabara és Botan értetlenül összenéztek, de nem kellett megkérdezniük.

- Hogy lehet még mindig életben?! – dühöngött Hiei. Kurama közben nekifogott elmagyarázni a dolgokat Yusukééknek, s így barátja kapott egy kis időt, hogy feldolgozza a hallottakat. Ezt nem hiszem el. Hiei felállította az asztalt. Hiszen halálos sebet kapott. A francba, a saját kezemmel öltem meg, nem lehet itt! Nem élhette túl! Ehhez hasonló gondolatok kergették egymást a fejében, míg Kurama be nem fejezte a beszámolót.

- Miért nem szóltatok nekünk erről? – kérdezte rögtön Yusuke

- Vagy nekünk? – szólt bele Botan – Erről Koenmának tudnia kellett volna!

- Azt hittük halott. – védekezett Kurama – Először nagyobb bajunk is volt, mint vele foglalkozni, utána meg már elveszítette a jelentőségét. – rövid csend következett, végül Yusuke megértően bólintott.

- Most már nem érdemes ezen rágódni. – mondta – Az a fontos, hogy ez a Joruri él, és itt van az emberek világában. Meg kell találnunk, és adni a lila pofájának, mielőtt még valami nagyobb bajt csinál. – Hiei észrevétlenül felállt. Szeretett volna bosszút állni Jorurin, de tudta, hogy jelenleg semmi esélye nincs a démon ellen. Eleget hallott, sarkon fordult és kiment a szobából. Kuwabara harsány helyeslése kísérte míg kiosont, barátainak nem tűnt fel, hogy nincs ott. Egyenesen a szobájába ment, és magára zárta az ajtót, majd bedőlt az ágyba, s arcát a párnába fúrta.

Szeme előtt újra leperegtek annak a bizonyos csatának az eseményei. Ha egy ilyen halálos seb nem ölte meg, akkor nem tudom Yusuke hogy akarja elkapni. Már mikor először megláttam, éreztem benne a hihetetlen démoni erőt. De van más is. Miért pusztítja a saját szörnyeit? Hisz a segítségére lehetnének… Ennek így semmi értelme. Gondolatait az ajtó nyikorgása zavarta meg. Hiei nem akart senkivel sem beszélni, így nem mozdult, s remélte, hogy a hívatlan vendég magától elmegy. Ám ez hiú remény volt.

- Hiei, valamit el kell mondanom. – szólalt meg látogatója Kurama hangján. Hiei kelletlenül felült.

- Mit? – morogta. Aztán meglátta Kuramát, és legszívesebben visszaszívta volna a hangnemet, amiben az imént megszólalt. Kurama sápadt volt, s szeméből mérhetetlen szomorúság és fájdalom sugárzott. Nem nézett fel, maga elé meredve leült az ágy szélére, s belekezdett mondanivalójába, de szemmel láthatóan minden szóért a lelkében vívott meg egy-egy háborút.

- Emlékszel, mikor megkérdezted honnan ismerem Jorurit?

- Persze. – felelt Hiei immár kellemesebb hangon.

- Nos… nem mondtam el mindent… Igaz, hogy banditakoromból ismerem, és csak egyszer láthattam, de… Hiei – végre barátja szemébe nézett – Joruri a lányom. – Hiei úgy érezte, fordul egyet vele a világ. Döbbenten meredt Kuramára, de az a zöld szempár soha nem árult el többet, mint amennyit gazdája akart. Kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, aztán becsukta. Nem jött ki hang a torkán. Kurama azonban ebből is értett.

- Nem emlékszem sokra, és talán nincs is mire. Az anyjáról nem sok maradt meg, valószínűleg csak futó kapcsolat volt. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy egyszer megkerestem. Még kicsi volt, de már akkor is villámokkal játszott. – Kurama arcán mosoly árnyéka suhant át – Többet nem láttam, és mindaddig, míg nem meséltél róla, nem is emlékeztem rá…

Szinte megnémított a döbbenet. Felidéztem magamban a démon lila füleit, és rá kellett jönnöm: hasonlít az apjára. Én pedig, majdnem megöltem. Akkor úgy éreztem, végképp elvesztettem a fonalat. Eddig se volt sok ötletem a jövőt illetően, de most már végképp nem tudtam, mit tegyek. Odakint pedig Yusuke, Kuwabara és Botan mit sem sejtve tovább szőtték Joruri elpusztításának tervét…