6. Fejezet

Bűnbak

Felvirradt az új nap. Az ablakban ülve figyeltem, mint törnek utat maguknak a földre a hajnal első sugarai. Könnyű szellő sodort aranyszín leveleket végig az utcán, de az égen tornyosuló felhőréteget nem tudta elkergetni. Azok, akár egy óriás paplan, ráborultak a városra. Olyan békésen aludt minden… csak az én lelkem nem talált megnyugvást. Az éjszaka elmúltával sikerült feldolgoznom a történteket, de még mindig úgy éreztem magam, mint egy vak, aki elvesztette a vakvezető kutyáját. Fájdalmas volt tudni, hogy Joruri is látja ezt a napfelkeltét, s közben még több élet kioltását tervezi. Yusuke és a többiek úgy döntöttek haladéktalanul elindulnak Joruriért, egy elfogott démon vallomása alapján, mely szerint úrnője valahol a parkban rejtőzik. Kurama nem szólt nekik. Nem akart részt venni ebben, de még inkább nehezére esett volna elmondani a többieknek az igazat. Tudta, hogy Jorurit meg kell állítani, és azt is tudta, hogy lánya nem adja olcsón a bőrét. Csak én nem tudtam még mindig, hogy mit tegyek. Úgy éreztem, nem szabadna Yusukééknek tudatlanul indulni ebbe a csatába. Kurama pedig biztosan nem fog kezet emelni Jorurira, de nem akarja megnehezíteni Yusukéék dolgát… Nem, ő az én ellenfelem volt, nem az övék… ha meglett volna még a démoni erőm, nem haboztam volna… De így se soká gondolkodtam. Nem hagyhattam, hogy mások vívják meg az én harcomat. Még azon a hajnalon elindultam felkutatni Jorurit.

~ Hiei lehajtott fejjel várta, hogy Yusukéék magukhoz térjenek döbbenetükből.

- Hiei úrfi, kiről van szó? – kérdezte Yukina, de nem kapott választ

- Igen, Yusuke, kiről beszéltetek? – érdeklődött Keiko is. Yusuke tekintetével még azt a pontot figyelte, ahol Kurama eltűnt, úgy válaszolt:

- Ez hosszú történet lányok, Reiko egy ismerős. – aztán Hieihez fordult – Azt hiszem, itt lenne az ideje, hogy elregéld nekünk, hogy mi a fene folyik itt. – a fiú mit sem reagált Yusuke kemény tekintetére, makacsul hallgatott tovább. Ez viszont Yusukét már kezdte idegesíteni. – Mondd csak, te direkt arra játszol, hogy kinyuvasszanak?! – megint csak a csend válaszolt neki, s itt a fiúnál elpattant a cérna. Teljes erejéből behúzott Hieinek, aki mivel nem számított rá ezután öt métert repült, s nyekkenve landolt a betonon.

- Eszednél vagy, Urameshi?! – hüledezett Kuwabara

- Ne de Yusuke! – pirított rá Keiko is, de a detektív szinte meg sem hallotta. Lángoló dühvel indult Hiei felé.

- Állj fel! – mondta neki, mire Hiei némi habozás után feltápászkodott, s ekkor végre megszólalt:

- Ne engem hibáztass azért, hogy már megint nem tudod, mi történik! Talán ha jobban ismernéd az állítólagos barátaidat! – kiabálta Hiei gúnyos felhanggal.

- Ez esetben világosíts fel, ha te ennyire jól képben vagy! – dühöngött Yusuke is.

- Ezer örömmel, csak nehogy megártson! – Hiei minden dühével, és minden keserűségével Yusukéra támadt.

- Most meg mit csinálnak?! – Keiko aggodalmas tekintettel követte Yusuke és Hiei összecsapását – Elment az eszük? Miért ilyenkor verekednek?

- Mert kell nekik egy bűnbak.

- Kurama?! – Kurama ott állt mögöttük, kezében egy furcsa növénnyel, ami elfért a fiú tenyerében, és halványan pulzált. Leginkább egy régi cserépedényhez hasonlított, amit befont a szőlő, csak ez teljesen fehér volt.

- Hol voltál? – kérdezte Kuwabara teljes értetlenséggel – És miért rohantál úgy el? – Kurama mélyet sóhajtott, s csak utána válaszolt:

- Én talán nem engedhetem meg magamnak, hogy megdöbbenjek valamin?... Azért mentem el, mert nem akartam tovább hallgatni, hisz innentől már sejtem mi történhetett. Bár Hiei nem hiszem, hogy egyetértene, de segíteni akarok neki, és erre csak egy lehetőség van… ami nem biztos, hogy beválik.

- Útálom mikor a felét se értem annak, amit mondasz. – morogta Kuwabara, majd a csatázó felek felé fordult – Hajrá, Urameshi!

Yusuke és Hiei összecsaptak. Mindkettőt hajtotta a düh, de az könnyen elpárolog. Először puszta kézzel támadtak egymásra. Bár komoly ütés egyiküket sem érte, hisz ügyesen védték ki a másik csapásait, Hiei érezte, hogy egy seb felszakad karján. A vér melege kezén szörnyű emlékeket idézett fel, melyektől hiába próbált szabadulni. ~

- Hiei, hová mész? – alig léptem ki Kurama lakásának ajtaján, máris megállítottak. Reiko volt az, kezében a szokott virágok virítottak. Kellemes meleg érzés járta át a testem, ahogy megláttam. Jó volt tudni, hogy van, ami nem változik. Akármi történt is előző este, Reiko minden reggel eljött, ahogy a nap is örökké felkel.

- Van egy kis dolgom.

- Hol?

- … A parkban.

- Veled mehetek?

- Nem, semmiképp. Veszélyes helyre megyek, nem vállalhatom érted a felelősséget.

- Nem félek a veszélytől.

- De csak mert még nem láttad.

- Kérlek, ha nem engedsz úgyis követni foglak.

- Ne légy bolond, ez nem neked való!

- Talán neked igen? – már nyitottam a számat, hogy visszavágjak, de nem tudtam. Igaza volt: nekem sem kellett volna mennem. De hogyan mondhattam volna meg neki, hogy azért indulok, hogy megöljem a legjobb barátom lányát? - Na látod. – ahogy rám mosolygott tisztán éreztem, hogy nagy hibát követek el, de ismertem már ennyire a lányt. Ha a fejébe vesz valamit, nincs aki eltántorítsa. Átnyújtottam hát neki az egyik pótkardot, amit véletlenül hoztam magammal, s reméltem, hogy meggondolja magát.

- Tessék, erre szükséged lesz. – mondtam, és elindultunk. Különös, de valahol örültem neki, hogy velem tart. Talán még abba a hitbe is beleringattam magam, hogy majdnem annyi esélye van, mint nekem. Meg tanult a karddal bánni, nekem pedig, még mindig nem volt démoni erőm.