7. Fejezet

A Vég kezdete

A park. Soha nem tulajdonítottam jelentőséget neki, de ahogy a fák felé vezető járdát tapodtam, a felkelő nap fénye is mintha gyérebb volna. A hajnal sugarai kifakították az utcalámpák világát, mi pedig csak mentünk, saját gondolatainkba merülve. Láttam, hogy Reiko többször is aggódva rám pillant, de inkább nem feleltem. Nem akartam, hogy baja essen, de ahhoz, hogy megállítsam, el kellett volna mondanom neki mindent. Nem csak azt, hogy egy démon ellen indulunk csatába, vagy hogy Kurama lányát akarom megölni, de azt is, hogy ki vagyok én… Hogy én is csak egy démon vagyok, egy kegyetlen gyilkos az Alvilágból… Akkor még önmagamnak se vallottam be, de féltem… Féltem, hogy ha kiderül az igazság, elveszítem az egyetlen embert, akit valaha szeretni tudtam… Hibát követtem el, és nagyon jól tudtam, hogy hibázok… mégis szótlanul mentem tovább.

~~Yusuke és Hiei hihetetlen erővel támadták a másikat, csak úgy záporoztak ütéseik. A harc közönsége nem volt túl lelkes, ki ezért, ki azért aggódott. A SZEM tagjai, és a Kuwabaráék közötti hely szolgált csatatérül. Míg Yusuke csak ellenfele mozdulatait figyelte, Hiei igyekezett száműzni fejéből, előző csatája eseményeit.~~

Alig értünk be a fák közé, máris megéreztem Joruri jelenlétét. Olyan erős volt hatalma e hely felett, hogy azt még Reiko is érezte. De nem torpantunk meg, egyenesen a legsűrűbb részre mentünk. Nem kellett soká keresgélnünk, a démoni nő már várt ránk.

~ Joruri egy fákkal körülvett tisztás közepén állt. Ördögi mosollyal nézte ellenei közeledését.

- Tudtam, hogy eljössz, Hiei. – mondta. Hangja visszhangosan csengett, mintha egy barlangból szólna, s a fák vetette árnyékok sötétjét, csak vörös szemeinek izzása törte meg. – Csak azt nem tudom bátor, vagy épp botor vagy-e, hogy ilyen gyengén ki mersz állni ellenem. – Hiei még mielőtt a nyílt terepre értek volna megfogta Reiko kezét, és egy fa mögé húzta a lányt, elrejtve őt Joruri elől.

- Maradj itt. – suttogta, majd kilépett a fűre. Kemény tekintettel nézett fel Jorurira. – Nem azért jöttem, hogy beszélgessünk.

- Rossz válasz. – a nő felemelte kezeit, amikből villámok csaptak ki. Hiei nem tudott elég gyorsan menekülni, eltalálta a csapás. Mintha milliónyi tűt szúrtak volna testének egészébe, térdre rogyott az eszelős fájdalomtól. Aztán a támadás abbamaradt, s Joruri gúnyosan felkacagott. – Csak ennyire vagy képes? Nem hittem, hogy démoni erő nélkül ilyen szánalmas vagy.

Hiei morogva újra talpra állt, s igyekezett nem foglalkozni a nő gúnyos hangjával. Csak a csatára akart koncentrálni, kizárni minden mást. Felemelte kardját, és támadott. Joruri kacagva kerülte el a csapást. Hieinek végigfutott a hideg a hátán ettől a kegyetlen, érzéketlen kacajtól. Cseppet sem hasonlított Reiko csilingelő nevetéséhez. Még meg sem fordult, hogy újra támadjon, máris érezte a villám okozta, égető fájdalmat. Nem tudott mit tenni, ellenfele túl erős volt. Démoni erő, és megszokott gyorsasága nélkül, egy puszta karddal, nem volt esélye. Hiei felordított fájdalmában, Joruri pedig gúnyos kacajjal jutalmazta, aztán ismét megszüntette támadását. A fiú kábultan zuhant a földre.

- Gyenge vagy. – a démoni nő kegyetlen hangja ostorként csapott a levegőbe. – Nem pazarolom rád az időm, nem jelentesz kihívást többé. – gyilkolásra emelte kezeit, melyeken felizzott a villám fénye – Pusztulj! – nem volt menekvés, Hiei nem bírt elég gyorsan reagálni. De nem volt egyedül. Reiko rémült kiáltással a harcoló felek közé ugrott, felfogva így a villámot. Joruri azonnal abbahagyta a támadást, s legalább olyan döbbenten meredt a lányra, mint Hiei. Reiko közben térdre esett a villám okozta fájdalomtól.

- Ne… ne bántsd. – nyögte összeszorított fogai közt. Joruri értetlenül meredt rá.

- Ki vagy te? – kérdezte

- Én csak… Reiko.

- Reiko, tűnj el! – Hiei próbált ismét talpra állni, de a fizikai fájdalom nem engedte, bár az semmi volt rémületéhez képest. A lánynak megmozdulni sem volt ideje, s Joruri gúnyos félmosollyal ajkán Hiei mellé küldte, egy újabb villám segítségével.

- Milyen aranyos. – Joruri minden szava a gyűlölet egy újabb lángját lobbantotta fel Hieiben – Csak nem félted ezt a csitrit? … Nos, azt hiszem, mégsem öllek meg. Majd ő megteszi. – mutatott a lányra. Hiei és Reiko értetlenül összenéztek, de nem volt idejük megszólalni, mert Joruri újabb kegyetlen kacaj kíséretében kántálni kezdett:

Megtört szívek szenvedését,

Halottak hiú reményét,

Fájdalmat kezembe hívok,

S nem él többé akaratod!

Villámok hasogatták az eget, s a mennydörgések sora elnyomta Reiko sikítását. Hiei szívét a rémület jeges acélujjai markolászták, miközben karjába vette a lányt. Reiko megvonaglott a fiú kezei közt, s Joruri diadalmas kacagása töltötte be a levegőt.

- Reiko! Reiko, mi van veled? Reiko!!! – a lány teste elernyedt, szemében kihunyt a megszokott fény, sápadt arca immár semmilyen érzelmet nem tükrözött. Hiei szinte levegőt sem kapott a döbbenettől. – Mit tettél vele?! – kiáltott rá Jorurira, aki vigyorogva válaszolt:

- Csodálatos egy képesség, nem? Bár ritkán tudom használni, mert nagyon kimerítő, és egyszerre csak egy emberrel, de képes vagyok az uralmam alá vonni. Hiei, nem én leszek az ellenfeled… hanem ő! ~