8. Fejezet

„A lélek él…találkozunk”

Találkoztam kegyetlen démonokkal, harcoltam olyan helyen, ahol a fű nem látszott a kiontott vértől, végignéztem ártatlanok szükségtelen halálát… azt hittem, már mindent láttam… de ha a boldogság, és az öröm fájdalmát ismertem volna, soha nem hagyom el az Alvilágot.

A karjaimban tartottam Reikot, és mégsem érhettem el. Közel volt, s mégis oly távol. Arcán lefolytak könnyei, de szemei már nem mutatták fájdalmát. A lány, akit ismertem, akit talán szerettem is, megszűnt létezni.

~- Na, azért el ne sírd magad. – Joruri kaján élvezettel figyelte az eseményeket. Csettintett egyet, mire Reiko felállt, akár egy báb, s kezébe vette a kardot, amit Hiei adott neki. Ekkor Hiei megértette. Olyan súllyal zuhant rá a felismerés, hogy szinte összetörte. A döbbenet súlya földre sújtotta a démont, aki még akkor sem mozdult meg, mikor Reiko kardot szegezett a torkának. Azt akarja, hogy vele küzdjek. Hiei felnézett Jorurira.

- Nem… soha…

- De bizony, meg fogsz küzdeni vele. – a démon roppantul élvezte a helyzetet – Ha életben akarsz maradni.

- Nem, nem tudsz rávenni…

- Gondolod? …hm… Kíváncsi leszek apuci mit fog szólni, mikor beállítok hozzá újdonsült szolgámmal. – Hiei döbbenetből döbbenetbe esve meredt az előtte álló nőre.

- Te… tudod, hogy Kurama…?

- Igen, nagyon jól tudom, hogy Youko Kurama az apám. – Joruri elvigyorodott – Miután megnőttem, a falut ahol éltem lemészárolták. Persze én életben maradtam, éltetett az apám iránti gyűlölet. Gyűlöltem, amiért elhagyta anyámat, engem pedig ott hagyott, és soha nem keresett. Így hát a nyomába eredtem… és meg is találtam. Kurama, ahogy te hívod, biztos mesélte már miért kellett erre a gyászos világra menekülnie. Egy kitartó üldözője súlyosan megsebesítette… Találd ki, ki volt az. – Joruri arcán még szélesebbre húzódott az eszelős vigyor. Hiei nem hitt a fülének. Kuramát a saját lánya sebesítette volna meg olyan súlyosan? Egyre nőtt benne az utálat ez iránt a nő iránt. Felállt, s kirántotta kardját, hogy lesújtson vele, ám Reiko észnél volt, és egy mozdulattal megvédte Jorurit. Hiei keze megremegett, ahogy a penge karjába fúródott, s érezte a kiömlő vér melegét. Nem volt mit tenni. Le kellett győznie Reikot. Szembefordult hát a lánnyal, és megindította a támadást.~

- Vigyázz, Yusuke! – sikoltott fel Keiko, mikor Hiei az ökölpárbajt megelégelve előrántotta kardját. Yusuke hátralépett párat, s aggódva döbbent rá, hogy a csatájuk igenis véresen komoly. Hiei jeges tekintete követte minden lépését. Nem láttam más kiutat, mint a harcot. Reiko ellen volt esélyem, s reméltem, hogy őt még meg tudom menteni. Ez volt a legutolsó, és legsúlyosabb hibám. Efféle gondolatok jártak Hiei fejében, miközben biztosan tartva kardját Yusuke felé sétált. A detektív megrettenve hátrált pár lépést, s mikor Hiei rohanni kezdett elugrott… vagyis ugrott volna, de a járdaszegély másképp gondolta, és kigáncsolta Yusukét. A fiú nagyot káromkodva hanyatt esett, s már nem volt ideje többre, mert elérte Hiei támadása. Keiko rémülten felsikított, és csupán egy villanást látott.

Yusuke kinyitotta szemét. Hiei fölötte állt, kardja jó tíz centit belefúródott a betonba, épp Yusuke feje mellett. A detektív szeme elkerekedett: Hiei nem véletlenül hibázta el. A fiú egész testében reszketett, szemét elhomályosították könnyei, melyekről senki nem hitte, hogy valaha látni fogja. Hiei térdre esett Yusuke mellett, aki döbbenet és aggodalom sajátos elegyével az arcán felült. A mellette térdelő démon kezei ökölbe szorultak, de nem tudták levezetni gazdájuk iszonyú fájdalmát. Hiei nem tudta megtenni, nem tudott lesújtani Yusukéra. Már nem.

Abban a pillanatban, mikor Yusuke hátraesett, a múlt ismételte meg önmagát, s Hiei szinte látta Reikot, aki pár nappal ezelőtt ugyanígy botlott meg egy alattomos fatuskóban. Jobb voltam nála, és hátrálni kezdett. Egyikünk sem vette észre azt a letört ágat, ott mögötte. Amikor elesett, megtorpantam.

~ Joruri dühösen kiáltott látva, hogy Reiko elesik. De Hiei nem sújtott le rá, s ezt kihasználva a démon parancsot adott:

- Támadj! – Reiko könnyei megcsillantak a felkelő nap fényében, ahogy előredöfött kardjával. Hiei érezte az oldalába fúródó acél hidegét. Joruri diadalmasan felkiáltott. – Milyen érzés annak a keze által elpusztulni, akit szeretsz? – ám arcára fagyott a vigyor, mikor Hiei kardja megvillant a fényben. Reiko keze ernyedve hanyatlott a földre, Hiei pedig kirántotta a kardot oldalából. Mikor az imiko megfordult, kardja véres, arca pedig könnyes volt, s hangja olyan hideg, és kegyetlen, hogy Joruri megrettenve hátrált tőle.

- Ő már halott. – mondta – A te hibádból, de az én kezem által. – Hiei körül felizzott a démoni erőt jelző aura – Nem tudtad, mivel játszol. Az én érzéseim veszélyesek. Ezért fogsz most elpusztulni. – ahogy a fiú felemelte jobb karját, Joruri menekülőre fogta a dolgot, ám Hiei dühe elől, nem futhatott el. Előtört a Fekete Sárkány, s porrá égette a démont. Csupán a fülekben visszahangzó sikoltás maradt utána.

Hiei megfordult, és letérdelt Reiko mellé. Immár szaporán peregtek könnyei, bár ő észre sem vette. Csak a lányt látta, akinek miatta kellett meghalnia.

- Bocsáss meg. – suttogta, s magához szorította a lány élettelen testét. Mikor a nap első sugarai átbuktak a tisztást övező fák koronáján, már nem találták ott Hieit. Csupán a mérhetetlen fájdalom, és a csata nyomai árulkodtak az eseményekről… meg persze az a pár szál virág, melyet Reiko a kezében tartott.~

- Hiei… - Yusuke megszorította barátja vállát – Nyugodj meg. – Immár Kurama, Kuwabara, Keiko és Yukina is ott álltak Hiei mellett. A fiúnak még mindig peregtek a könnyei, de jelenleg ez a legkevésbé sem érdekelte.

- Sajnálom… - suttogta – Az én hibám volt… miattam halt meg… - A meneküléssel töltött három nap minden keserűsége, minden fájdalma kitört most belőle, s könnyeivel ökölbe szorított kezeire pergett. A SZEM vezetője viszont most előlépett, és keményen rájuk szólt.

- Eleget beszéltetek, bevallotta, hogy bűnös, menjetek az útból.

- Kérlek, - Hiei Yusukére nézett – hagyjátok, hogy megtegyék… nem érdemlem meg, hogy éljek.

- Sokan élnek, akik halált érdemelnének, és még többen meghalnak, akik élhetnének. – Kurama előlépett – Ki tudja ezt eldönteni? Ne vedd magadra fölöslegesen a halál terhét. – a SZEM vezéréhez fordult, letette a betonra a kezében tartott fehér növényt. Az keze nyomán felizzott, s fehér párát bocsátott a levegőbe.

- A Lélek virága! – mondta Kurama – Képes megidézni a halottak lelkét. Nincs okotok megölni Hieit, és ezt most be is bizonyítom! – a párában egy ismerős alak bukkant fel. Yusuke eltátotta a száját döbbenetében, Hiei pedig még sírni is elfelejtett, ahogy meglátta Reiko körvonalait. Pár pillanaton belül a lány ott állt előttük, átlátszón, mégis valóságosan. Kinyitotta különleges árnyalatú szemeit, és a vele szemben álló vezetőre nézett. Mikor megszólalt, hangja távolian csengett.

- Hiei ártatlan. – mondta – A gyilkosom egy Joruri nevű démon, aki már szintén halott. Hiei csupán megpróbált megvédeni, de egy méreg miatt nem volt ereje hozzá. Ne vádoljátok, Joruri az oka mindennek. – megfordult, és Hieire nézett. Elmosolyodott, ugyanúgy, ahogy a történtek előtt tette, s melegséget, és megértést árasztva jól ismert kedves hangján szólalt meg:

- Megbocsátok.

***

A SZEM morogva bár, de elfogadta Reiko vallomását, így felmentettek. Kuwabara és a többiek az óta se tudják az igazságot, de nem is faggatnak, ezért nem bánom. Kurama hamar megtudta mi lett a lányával, de nem haragudott érte, bár elszomorította, mikor megtudta, hogy annak idején Joruri sebezte meg. Mindenesetre szerinte helyesen cselekedtem. Hálás vagyok neki, amiért így támogat. Bár valószínűleg sosem fogom teljesen kiheverni Reiko elvesztését, már nem szomorkodom annyit. Elvégre, az élet megy tovább, és egyszer még, biztosan találkozunk…

THE END