2. fejezet

Kezdődnek a furcsa dolgok

-         HIEI? – kérdezték egyszerre mind hárman

-         Ho… Hogy kerülsz ide? – kérdezte egyszerűen Kurama, a többiek szólalni, se tudtak.

-         Egyszerűen csak itt vagyok, probléma? – kérdezte keserű hangon Hiei. Szeméből fájdalom áradt. A többiek amint bele néztek a szemébe meg dermedtek. – Sajnálom, de nekem mennem kell. – mondta nem éppen maga biztos hangon és már fordult is meg, hogy elmenjen, de…

-         Várj! – ordított utána Kurama. – Nem maradsz egy kicsit?

-         Igen, maradj. Rég láttuk egymást, nem? – mondta Yusuke mosolyogva, de ez csak erőltette mosoly volt. Hiei karmazsinszemeiből áradt a keserűség a fájdalom, a szenvedés. Épp, hogy csak tartani bírta vele a szem kontaktust. Kuwabara meg se szólalt. Mondani akarta, hogy Kertitörpe, de nem bírta amint bele nézet abba a karmazsinvörös szempárba. Kurama úgy szintén félt. Félt, hogy az ő hibája, hogy a szemébe ennyi keserűség, fájdalom és szenvedés van. Amíg velük (Yusukuéval, Kuwabarával és vele) volt addig, nem volt ennyi fájdalom a szemébe, sőt helyett kapott a nevetés és a bizalom, de most az elveszett.

-         Hát, őőő, talán maradhatok egy kicsit. – mondta ismét kevés magabiztossággal, mintha félt volna valamitől. 

-         Gyerünk, induljunk. – mondta Yusuke azzal az erőltetett mosollyal és elindultak befelé. Hieien látszott, hogy nem igazán akar velük menni, de csak azért ment, mert kedvesen fogadták és nem akarta őket megbántani. Ő csak hátul battyogott. Kurama lelassított és Hiei mellé ment.

-         Örülök, hogy látlak. – mondta mosolyogva

-         Én, is örülök. – mondta Hiei lehajtott fejjel.

-         Történt veled valami fontos? – kérdezte komolyan Kurama. Hangján lehetett érezni, hogy aggódik barátjáért.

-         Nem történt semmi. – mondta tovább Hiei keserű hangján a földet nézve. Kurama egy darabig nézte, majd visszafordította tekintetét az előttük levő Yusukéékre. Mikor beértek a házba a lányok rögtön kérdezősködni kezdtek.

-         Elintéztétek? – kérdezte Botan  

-         Nem, vére-értés volt, de nézzétek kitaláltunk. – mondta Yusuke és Kuwabara kilökte a hátul álló Hieit.

-         Héj. – morgott vissza dühösen barátjára

-         HIEI? – kérdezték egyhangúlag, a bent ülök. Hiei ettől visszazökkent a mérgéből és kérdő arccal keserű szemel nézet végig a társaságon. Yukina szemében örömöt lehetett látni, mindig is úgy tekintett Hieire, minta bátyára. Ha tudta volna az igazat.

-         Hogy-hogy itt vagy? – kérdezte Koenma kicsit ijedten, félt Hieitől. Botan arcáról le lehetett olvasni, hogy retteg Hieitől és, hogy nagyon „boldog”, hogy újra látja. Hiei nem válaszolt, nem ült le csak állt. Yukina kezdett megijedni tőle, mintha, egy háború készülődött volna Hieiben és ez egy háború előtti csend, mikor a két fél arra vár, hogy a másik lépjen. A mélylélegzet a lemerülés előtt. Eközben Kurama, Yusuke és Kuwabara leültek, és a többiekkel beszélgetek. Hiei nem csinált semmit zsebre tett kézzel állt a fal mellett. Kurama nem beszélgetett a többiekkel lesem vette a szemét Hieiről. Hiei egyszer elindult kicsit rémült volt a tekintette. Csönd lett, majd Yusuke érzett egy S osztályú szörnyet közeledni.

-         Egy S osztályú szörny tart erre. – mondta Yusuke, Hiei elbújt a Kurama háta mögött, ekkor Mukuro betörte az ajtót és dühösen kezdett ordítozni.

-         Hol vagy gyere elő, tudom hogy itt vagy.

-         Elnézést, de kit keresel? – kérdezte Yusuke meghökkenve.

-         Hiei 3 napja elszökött. – mondta tovább dühös hangon

-         Itt vagyok! – mondta Hiei kegyetlen hangon, szeméből eltűnt a fájdalom. Kurama látta, hogy Hiei hátra rejtette ezeket az érzelmeket. Aurájától mindenki hátrarepült. Fekete és sötét aura volt ez. Még Mukuro is meg rémült, de nem mutatta ki.

-         Legalábbis itt voltam. – mondta és ezzel együtt eltűnt. Aurája is feloszlott, mindenki megkönnyebbülten sóhajtott. Ekkor Mukuro lágy hangon megszólalt eltűnt a harag a hangjából és szeméből is.

-         Hiei.

-         Mi a fene volt ez? – kérdezte Yusuke és dühösen felpattant a földről.

-         Bár tudnám. – felelte Mukuro fejét lehajtva.

-         Miért szökött meg? – kérdezte Kurama komoly tekintettel.

-         Nem tudom, de mostanába elég furcsán viselgetett - mondta Mukuro és nagyot sóhajtott.

-         Nektek is feltűnt, hogy valami megváltozott benne? – kérdezte Kurama

-         Ami, azt illeti én nem mertem hozzá szólni. Volt valami fura a szemében, ami visszatartott. - Mondta Kuwabara komoly arccal. Ritka pillanatok egyike.

-         Valami történhetett vele. Csak az a kérdés, hogy mi? – mondta Genkai

-         Én meg kérdeztem tőle, de azt mondta semmi. – mondta Kurama

-         Akkor nyilván való, hogy hazudott. – mondta Koenma

-         Gyerünk, keressük meg és verjük ki belőle a választ. – mondta Yusuke

-         De hogy, találjuk, meg akárhova mehetett. – mondta Botan

-         Nekem, mindegy én megkeressem. – mondta Mukuro és elment. Csend következett, amit Kurama tört meg.

-         Szerintem eszeljünk ki valamit. Gondolkodjunk. – adta az ötletet Kurama

-         Rendben. – mondták a többiek. És mindenki leült.

-         Hát akkor gondolkodjunk. Gondolkodjunk. – törte a fejét Kuwabara

-         Ha lehet csöndben, Kuwabara. – szólt dühösen Kurama KuwiraJ

-         Oké. – mondta lemondóan Kuwi. Hieit nem is kellett volna keresni, mert csak fenn ült a templom tetején. Erejét jól álcázta. Eltelt egy óra az eső elállt, de az ég még mindig borult volt. 1 óra néma gondolkozás után Yusuke törte meg a csendet.

-         Jól van elegem, van. Mi nem értünk a gondolkodáshoz úgy, hogy inkább induljunk. – pattant föl Yusuke

-         Na jó. – sóhajtott lemondóan Kurama.

-         Várjunk egy kicsit Urameshi, mert megint elkezdett esni. – Mondta Kuwabara. Ebben a pillanatban Hiei csapódott be egy lyukat hagyva maga után a tetőn.

Hiei még mindig a tetőn feküdt. Karmazsinvörös szemeit a borult ég felé szegezte. Majd a homlokára hullott egy esőcsepp. Újra elkezdett esni. Hirtelen egy sötét alak termett előtte, azonnal felpattant. Dühös tűz táncolt a szemében.

-         Látom előre látó vagy, Hiei. Ezek szerint hamarabb megküzdünk, mint gondoltam. – mondta a sötét alak, ledobta köpenyét egy gúnyos vigyor kíséretében.

-          Kezdjük! – mondta Hiei és ő is, ledobta a köpenyét.(Ami nem tudom, hogy valahogy, mindig megvarródik.) Hiei előrántotta a kardját, ellenfele is így tette. Elkezdtek a tetőn csatázni. Olyan gyorsasággal, hogy csak kardvillanásokat lehetette látni. Hirtelen ötlettől vezérelve felugrottak a levegőbe és ott folytatták. Az ellenfél hirtelen Hiei fölé került és egy jobb egyenessel leütötte a tető felé. Hiei valahogy még sem a tetőn landolt, hanem a házban. Felnézett és látta Yusukéék döbbent arcát és a lyukat a tetőn melyet ő hagyott maga után.

-         Hiei? Mi történt? – kérdezte Kurama. Hiei nem felelt csak felállt.

-         HAHAHA! – hallatszott Hiei ellenfelének gúnyos nevetése, majd leugrott ő is a házba. A többiek meghökkenten álltak. – Hiei! Sosem lehetsz elég erős ahhoz, hogy legyőz engem, vagy bár melyikünket. Úgy is elkapunk téged és a kisbarátaidat. Akár mennyire véded őket. De most megfizetsz, amiért utamat álltad, hogy mindenkit, aki a közel áll hozzád megöljek. Kezdve a drága kis hugicáddal. Kár, hogy ennyire előrelátó vagy akkor könnyebb dolgom lenne, de így is megfelel. – mondta a démon

-         „Hiei úrfinak van húga? És itt van közöttünk, vajon ki lehet az?” – gondolkodott magában Yukina

-         „Ezek szerint Hiei húga itt van közöttünk, de vajon kilehet az? Lássuk csak. Botan nem lehet ő a szellemvilágból jött. Keiko sem lehet, mert ő meg ember. Genkai meg aztán tuti nem lehet. Akkor marad YUKINA?” – ordítozott magában Kuwabara iszonyat bamba képet vágva.