6. fejezet

Most már mindenki tudja

Esik az eső. Vér csöpög a fűre melyet az eső, mos le.

-         Ó, hát te is itt vagy. – mondta és kihúzta kardját Hieiből, aki rezzenéstelenül állt Yusuke előtt.

-         Most végzek veled! – mondta és leszedte a kötést a karjáról, és már hívta is a sárkányt. Shunnak nem volt ideje elmenekülni. A sárkány elérte és csak hamu maradt belőle. Hiei gyorsan visszatekerte a fáslit.

-         Minden rendben? – kérdezte Yusukéékat

-         Dehogy van rendben! MI FRANC FOLYIK ITT? KI VOLT EZ AZ ALAK? MIÉRT ÜLDÖZNEK TÉGED? ÉS MI AZ, HOGY LÁNGDÉMONOK? Ezernyi megválaszolatlan kérdés, amikre most felelni fogsz. – ordítozott Yusuke.

-         Sajnálom, Yusuke, de… - nem tudta befejezni elsötétült körülötte a világ, s eszméletét vesztve zuhant a vizes fűre.

Egy kis szobában ébredt. Egyedül volt. Meglepetten vette észre, hogy valaki ellátta a sebeit és bekötözte. Fel állt és az ablakhoz ment. Még mindig esett az eső. Éles halásának köszönhetően meghallotta annak a pár embernek a lépteit, akik ellátták a sebeit és most, valószínű azért jönnek is, hogy megnézzék, hogy ő jól van-e. Visszaült és várta, hogy beérjenek azok, akik éppen erre tartottak. Yusuke Kuwabara és Kurama lépett be az ajtón.

-         Nem Kuwabara, nem így volt. Hanem… – magyarázott valamit Yusuke Kuwabaráak, de mikor meglátta, hogy Hiei ébren van elhallgatott.

-         Na, felébredt a mi kis csipkejózsikánk. - vigyorgott Kuwabara, de valahogy Hieit nem nagyon izgatta Kuwabara beszólása.

-         Jó reggelt Hiei! – köszönt Yusuke és Kurama szinte egyszerre.

-         Mennyit aludtam? – kérdezte Hiei

-         Egy egész napot átaludtál. – vigyorgott Kurama, de Hiei egy cseppet sem örült neki, késlekedett talán már azt is tudják, hogy megsérült és, hogy Shun halott.

-         Nem igaz! – halkan lehelte ki a szavakat, Yusukéék mégis tisztán hallották és érezték a belőle áradó fájdalmat és keserűséget mely, lassan kezdi felemészteni.

-         Bátyám! – kiáltozott Yukina és berohant a szobába, majd Hiei nyakába ugrott.

-         Úgy örülök, hogy jól vagy. – mondta miközben majdnem elsírta magát.

-         Igen, mi is így vagyunk vele – lépett be a szobába Koenma, Genkai mester társaságában, Yukina közben elengedte Hieit és tekintettét kíváncsian, szegezte Koenmára – de áruld el, hogy mi történt, mert apám fülébe jutott a dolog, és mivel fogalmunk sincs, hogy mi folyik, itt ezért jelenleg nem tudunk tenni semmit.

-         Ha tudnátok, mi folyik, itt akkor sem tehetnétek semmit. – mondta Hiei lesütött szemmel.

-         Jó, de legalább tudjuk meg, hogy kik voltak ezek és hátha tehetünk valamit. – mondta Yusuke egy kis vigasztalás képen, néhányan megkönnyebbültek egy kicsit, de Hiei és Kurama nem tudott, mert mivel Hiei tudta az igazat, míg Kurama csak sejthette, de arra rájött, hogy nem tud tenni semmit.

-         Yusuke a helyzet bonyolultabb, mint azt eltudnád, képzelni. Sajnos Hieinek igaza, van, mi nem tehetünk semmit. – lehelte ki a szavakat, oly halkan, de mégis oly tisztán, hogy könnyedén lehetett érteni.

-         Jó, de legalább azt áruljátok el, hogy miért? – csattant fel Yusuke. Kurama Hieire nézett, aki bólintott, hogy elárulja az igazságot. Hiei töviről hegyire, mindent elmondott, a többiek árgus szemekkel figyelték, amit a démon mesél. Néha egyszerűbben is el kellett magyarázni néhány dolgot, mert Kuwabara nem értette, de nagyjából a lényeget felfogta.

-         Tehát azért nem tehetünk, semmit, mert ezeket a láng fickókat csak fekete tűzzel lehet elintézni? – értette meg végre Kuwabara, mi után századszorra is megpróbálták elmagyarázni neki.

-         Na végre felfogta – könnyebbült meg Yusuke – Mivel csak fekete tűzzel lehet ezért, mi is meg tanuljuk használni, és akkor elintézzük azokat az alávaló démonokat. – csattant fel Yusuke

Az alvilág egy sötét zugában, gonosz tervet szövöget a gonosz.

-         Nagy uram érdekes dolgot találtam. – jelent meg Hikosaburo, Maresuke előtt.

-         Ajánlom, hogy valami nagyon fontos legyen. – mondta fenyegetően Maresuke, mert Hikosaburo egy nagyon fontos beszélgetést szakított félbe.

-         Nem tűr halasztást. – jelentette ki Hikosaburo. Maresuke kíváncsian tekintett az előtte állóra.  

-         Ez Hiei, nem másnak a fia. – itt nyelt egy nagyot, de tovább folytatta – mint a nagy Sanatomonak. – Maresuke arcára félelem ült ki, hirtelen zuhant a földre az a pohár, amely eddig Maresuke kezében pihent s ezernyi darabra tört.

-         Ez lehetetlen. – lehelt ki a szavakat rémülten. Lehunyta a szemét próbált megnyugodni és összeszedni a gondolatait. Végül tetetett nyugodtsággal megszólalt – Akkor nem csoda, hogy nem bírtunk el, vele. Óvatosabbnak kell lenünk, már így is csak hárman maradtunk, te én és Kiminobu. A sereg már így is kezdi elveszíteni a bizalmát. – fejezte volna be, de ekkor még egy kérdés jutott eszébe – És ő tudd róla?

-         Természetesen nem.

-         Remek. – mondta Maresuke és mindkettejük arcára gonosz és kegyetlen mosoly ült ki.