Elkezdődött

-Kurama, miről beszélsz? Kelj fel! Hallod?!,-Yusuke rángatja Kuramat,pofozza,de semmi haszna.Kurama egy szót sem szól. Arca sápadt, teste élettelen, nem mozdul. Yusukét nem érdekli, és tovább pofozza Kuramát.

-Urameshi! Állj le! Nem hallod?- Kuwabara Yusuke mögött terem, lefogja és elrángatja.

-Evvel nem mész semmire! Agyon akarod verni? –kiabálja.

-Igazad van, ennek semmi értelme. –mindketten Kuramara néznek, akinek az arcát kék-zöld foltok borítják.

-Értesíteni kéne Genkait!-valaki az ablak irányából szólt.

-Hiei! –a fiúk egyszerre kapják oda a fejüket. Hiei beugrik a szobába, majd a fekvő barátjához lép. Jól megnézi majd Yusukéhez fordul.

-Ki hozta ide?

-Én azt hittem ő jött ide! –csodálkozó fejjel néz Kuwabara.

-Idióta –Hiei behúz egyet Kuwabarának, aki a falhoz vágódik.

-Akarsz valamit kertitörpe? –Kuwabara létrehozza a szellemkardját és megtámadja Hieit, de valaki gyorsabb volt és lefegyverezte.

-Idióták!!! Evvel most nem megyünk semmire! Ha ki akarjátok nyírni egymást, mennyetek ki és csak rajta.- Genkai anyó jelent meg a semmiből, Kuwabarát ártalmatlanná téve.

-Chhhh… Ostoba halandó…- Hiei mordult fel Kuwabarának címezve.

-Anyó te meg?- kérdezi Yusuke.

-Előlem semmit se lehet eltitkolni.- önelégült mosoly.- De ez most nem fontos. Sokkal nagyobb baj van, mint hinnétek!

-Mi ennél nagyobb? –pattan fel Kuwabara – Miről beszélsz anyó?

-Nem csak Kuramával történt meg ez, hanem Yomival is.

-Mi?- egyszerre kiáltják hárman.

-Így van- Genkai a falhoz, támaszkodik.

-És tudod, már mi folyik itt?- türelmetlenkedik Yusuke.

-Sajnos nem.-sóhajt és Kuramához lép.- Sietnünk nincs sok időnk…

Kurama egyre sápadtabb már inkább fehér. Arcán verejtékcseppek csordulnak le. Vajon mi történik vele?…

-Mi hol vagyok?- Kurama egy elhagyatott, rozzant, pókhálóval borított odúban találja magát. A falak telis-tele repedésekkel. A padlón sötét lyukak tátongnak. A sarokban pár döglött patkány fekszik, és iszonyatos bűz terjeng. Ablakok nincsenek a házon. Azt a kis fény, ami megvilágítja a házat, a repedéseken át beszűrődő fény adja. Kurama óvatosan lép egyet, de beszakad alatta a padló és elnyeli a sötétség.

-Áh- Kurama a pincébe zuhant. A hátára esett. Lelöki magáról a padló maradványait, majd feláll. Tiszta por az arca, a ruhája meg piszkos.

-Fenébe… Most már semmit se értek…- körülnéz. Egy kis lámpa világít a plafonon, nem sok fényt adva, de Kuramanak ez a kis fény elég volt ahhoz, hogy belássa a pincét. A falon láncok lógnak, rozsdától marva. A pince inkább kínzó helységre hasonlított, még a vér szaga is érezhető. Egy kis szekrény állt a sarokban tele mérgekkel. A szekrény fiókjai zárva! Vajon mi rejlik bennük? Kurama közelebb lép a láncokhoz, hogy megnézze őket közelebbről.

-Mintha most is használták volna őket, még friss a vér rajta…- Kurama megérinti a láncot. Éles sikoly hasít a fejébe. Egy lány arca, akit kínoznak, egy ismerős arc, aki egy csecsemőt tart a kezében és kacag. De ki ő?

-Áááá… Elég legyen…-kiált fel Kurama miközben a fejét, fogja. Szeme a félelemben ég. Kiveri a víz az egész testét. Majd elülnek a képek és a sikoly. Minden csendes. Kurama térdre esik és belemarkol a pince agyagos földjébe. Kétségbeesett. Körbenéz, hogy hol lehet egy kijárat. Egy ajtót se lát. Felnéz a mennyezetre és meglát egy lelógó kallantyút.

-Lehet, hogy egy ajtó? –feláll, odasétál lassan, és óvatosan meghúzza. Ekkor egy vérben forgó szemű, megkínzott, vérbe fagyott emberi alak esik ki a mennyezetről, a nyakánál fellógatva. És éles kacaj hallatszik…

Folyt. Köv.