Egy hideg szoba, egy láncra vert nő, két férfi, és egy síró csecsemő. Szép emlékek...az átkozott gyermeknek ezek a legszebb emlékei.a nő síkít,és a gyermekéért kiált, de a férfit nem hatja meg esdeklő szavai. Száját mosolyra húzza, majd a síró asszonyhoz lép. Letörli a könnyeit, majd a kezét végighúzza az arcán, de a nő nyakánál a keze megdermed. Átfogja kezével a nő nyakát, és mielőtt az asszony védekezhetett volna, a férfi eltörte kecses nyakát.. Nem érzett se fájdalmat, de együttérzést a szánalmas halandó iránt..A fiatalasszonynak szemei nyitvamaradtak,az utolsó könnycseppek csorogtak le arcán,a porlepte földre.A csecsemő felsírt a porlepte földön, anyját akarta.Ordított,majd négykézláb az asszony felé indult.A kisgyermek sírt. A férfi csak állt, és nevetett a gyermek szenvedésén. A gyermek elérte anyját, és megfogta nadrágját, szárát és azt mondta: anya. Ez volt az első és utolsó szava az elátkozott gyermeknek.A férfi felkapta a gyermeket, majd a porba hajította. A föld megnyílt, és elnyelte a gyermeket, nem maradta utána semmi csak a síró hangja...A pincét a csend fogta körül, míg az árnyékból egy démon nem lépett elő.A nőre nézett, majd lehorgasztotta a fejét. Az előtte álló férfi, csak kacagott, majd elhallgatott és azt mondta.

-Kegyetlen az élet. Igaz Kurama?

xxxxx

Sötétség, forróság, kegyetlenség, szenvedés. Az alvilági pokol. Csikorgás, üvöltés. Ez a pokol szimfóniája. Itt még a szörnyek is játékszerek a pokol urának, a kegyetlen Destiny-nek. Év ezredek után is félelemben tartja a szörnyeket. Kezei alatt világok pusztultak el, és támadtak fel. Hatalma van idő, és élet felett. De a Végzet felett is lejár az idő, hatalma fogyatkozik, tudása elenyészik. Utód kell neki, de eddig egy szörny se volt rá méltő, hogy helyébe lépjen. A pokolbéli szörnyek mind hitványak voltak az ő szemében. Mind ismerte már a gyilkolás és a kegyetlenség gyönyörűségét. Neki egy tiszta lélek kellett, aki ártatlan és tiszta szívű. Ő belőle lesz a tökéletes utód, akiről a prófécia szól. Maga is ismerte a próféciát, nem csak a töredékét, hanem a teljes jóslatot. Ezer éve porosodott a pokol könyvtárának polcain, míg egy napon egy boszorkány nem állt a Végzet elé, egy új jóslattal.

„Egy gyermek jelenik meg a pokol kapujánál, ki méltó lesz a Végzet nevére. Ő lesz a kiről a prófécia, szól, és aki elhozza pusztulást, majd az új világot a földre.” Lassan 100 éve vár a Végzet a gyermekre, de hiába. Lemondott a gyermekről…
A kisgyermek a sötétség mélyébe zuhant. Sötét volt, és hideg. Dögszag árasztotta el a vermet. Fogcsikorgatás, morgás zaja járta át a vermet. A gyermek reszketett és felsírt. A sírásra nyüszítés volt a válasz a sötétből. A gyermek elhallgatott. Az árnyékból egy farkas lépett ki, mégis volt benne valami emberi. Hatalmas volt. Szürke bundáját vérfoltok borították. Hatalmas fehér fogai pengeként ültek szájában. A gyermek megdermedt a félelemtől, de szemeit nem tudta levenni a büszke állatról. A farkas lassú léptekkel közelített a gyermekhez. A gyermek lassan felült, a farkas felé nyújtott kis kezét. A farkas megáll, beleszagol a levegőbe, és vonyítva eltűnik az árnyékban. A gyermek magára maradt a sötét veremben, a farkasok vermében… úgy látszott egyedül van, de a sötétség nem így mutatta… Ki tudja hol vár rád a Végzet?!..

xxxxx

A fákról lehulltak a tavasz virágai. A szél egy sötét ablakhoz fújta a hófehér szirmokat. A párkányra hulltak a virágok ,és befedték.A sötét ablak mögött egy poros kis szoba rejtőzött. A szoba sötét volt,és fagyos. Egy magányos ágy hevert a sarokban. Az ágy mellett egy vastagon porlepte,rozoga asztal áltt. Az asztal nem volt üres,egy koszos tányér és egy koszos pohár állt a szélén. Lakott itt valaki. A szoba fekete ajtaja nyikorogva kinyílt.Az ajtó előtt egy lány állt. Egy gyönyörű lány. Aranyszínű szemein megcsillant az a pár röpke fénysugár,ami beszűrődött a sötét ablakon.Bőre hófehér volt,akár egy angyalé. Hosszú fekete haja vállára hult.Vérvörös ajkai megremegtették az ember szívét. Törékeny,vékony termetére rásimult a hosszú fekete ruhája. Kecsesen lépett be a szobába,nem is lépett hanem repült. Egy tündér volt. A lány a szoba közepén álló ablakfelé néző hintaszékre ült. Ragyogó szemeit az ablakra meresztette,hosszú percegig csak nézte az ablakot,majd lehunyta szemeit,lábaival ellökte a széket,és hintázott.Szemei sarkából egy-egy könnycsepp hullott a földre.Dúdolt egy dallamot,egy altatót.A hintaszék előre-hátra libbent.A lány mindkét kezével erősen megmarkolta a karfát. Arcvonásai megfeszültek,fogait összeszorította,testét átjárta a kínzó fájdalom.Üvölteni akart,de nem tette. Erősnek kell maradnia,erősnek kell lennie örökké. Lelkében tombolt a fájdalom,és a kínkeserves láz. A hintaszék hátraborult, a lánnyal együtt.A lányt ez látszólag nem érdekelte. Kezeivel a hajába turt,majd erősen szorította a fejét.Felüvöltött. A rozoga ház,a lány üvöltésével telt meg. A fákon pihenő madarak,rémülten repültek a messzeségbe.A lány hátrabukfencett vetett,hogy kiszabaduljon a székből,a falnak csapódott.Szemei még mindig csukva voltak,pedig zokogott.Egyik kezével lassan elengedte a fejét,és a földre tette.Körmeivel a padlót karmolta,és üvöltött.Szemeiből fekete könnyek hultak a padlóra.Lábaival kapálozott,és kiabálta elég legyen. De szenvedése nem maradt abba,nyakában logó fekete kristály lassan a plafon felé emelkedett,megemelve vele a lány felsőtestét.Átfonta mellkasát mind a két kezével,majd előrebukott,összegörnyedt. Száján fekete vér csordult le...A kristály nem mozgott,visszesett a helyére. A lány szaporán vette a levegőt,azt hitte vége van. A kristály megremegett,és fekete nyalábok tekeregtek a törékeny testre,és a felemelték. Megszorították,megroppantak a bordák. A lány ismét üvöltött,de senki se hallotta. Kinyitotta a szemeit,feketék voltak akár sötétség.Nem tudott szabadulni börtönéből. Mégjobban összetört a kis test. A lány felsíkított,majd fekete fény,és füst lepte el a szobát.Nem lehetett látni semmit. A füst lassan elült,a fény lassan eltünt. A szoba közepén egy köpenybe burkolódzott ismeretlen állt. Fekete tincsei arcába hultak,eltakarva szemeit. Hófehér bőre koszos volt a fekete vértől. Sebek borították kezeit,és arcát..Lassan felemelte a hintaszéket,majd beleült. Lehunyta szemeit,és egy ördögi dallamot dúdolt,amit eddig senki sem hallott.

xxxxxx

Hiei, Mukuro irodájában feküdt az asztalon,a plafont bámulva.Karmazsinvörös szemei üresen meredtek fölfelé.

-Lassan 1 hónapja-motyogja majd átfordul az oldalára.-Kurama miért csinálod ezt?-öklével az asztalra csapott.

-Örülnék,ha nem vernéd szét az irodamát,-szólalt meg egy szigorú női hang az ajtóból.Hieitől erre csak egy morgás volt a felelet.Lassan az ajtó írányába fordította szomorú és tehetetlen tekintetét.Dühös volt magára.Legjobb barátja még mindig komában feküdt a halandók világában,és ő semmit sem tehetett.Csak tehetetlenül várt.Várta a válaszokat,de senkitől sem kapott.Mukoro lassan az asztalához sétált,és helyet foglalt székében.Tudta jól mi bántja Hieit,de biztatót nem tudott mondani,csak ült és várt.Rohanó léptek zaja törte meg a csendet,valaki sietősen távozni akart a palotából.Hiei Mukorora nézett kérdő tekintettel,a nő csak bólintott.A folyosó kihalt volt és rideg,csak pár fáklya világított a folyosó ajtajai felett. A személy szaporábbra fogta lépteit,már lassacskán elérte a bejáratot,mikor kénytelen volt megtorpanni.A sötétségben két karmazsin szem tünt fel az ajtó írányából és lassan közeledett felé.
-Nem szokás köszönet nélkül távozni-vetette oda a démon,kirántotta a semmiből a katanáját és a lány torkához szegezte.A lány testét átfutotta a félelem,nem tudott megmozdulni.A fiú tekintetét fürkészte szemeivel,hátha ki tudja olvasni mire készül a démon,de a fiú tekintete semmit sem árult el,üres volt,akár egy szeretet nélküli szív.

-Lódulj -morogta a lánynak,és katanájával mutatta az utat.A lány pár másodpercig még tétovázott,majd lassan elindult Mukuro irodája felé,Hiei szorosan a nyomában lépdelt,kardját a lány hátának szegezve.A szoba ajtaja bezárult mögöttük,ahogy átlépték a küszöböt. Hiei elrakta kardját,és a földre taszította a lányt.A lány kérdően,és rémülten nézett a fiúra,nem értette mit követett amiért ezt érdemelné.Mukuro lassan felállt székéből és az asztal elé sétált,nekidőlt majd a lányra szegezte tekintetét.

-Ki vagy te?-ez volt az első kérdése a halandóhoz,de nem az utolsó. A lány remegő térdekkel lassan felállt és halkan válaszólt.

-Fuyiwora..-Mukuro egy ideg halgatott,majd folytatta.

-Mi vagy te? Talán halandó?Semmi démoni energiát nem érzekelek benned,de mégis van benned valami ami szokatlan..Miért van sírföld szagod?Messziről is érezni lehetett.-a lány halgatott. Igazat mondja-e vagy hazudjon. Hazudni lehetlen,az igazság meg hihetetlen.Pár percig tétovázott,majd halkan felelt.

-Halandó vagyok..-vett egy mély levegőt és folytatta-egy élő halott.Hosszú évtizedeken át pihentem magányos síromban,míg egy baleset következtében lelkem visszatért elhagyatott testemben,és újra életre nem keltem.-szavait csönd követte..Mukuro csak állt és folytatásra késztette a lányt.Hiei felmordult a különös válaszra,de nem szólt semmit.
-Nincs mit mondanom nektek..-felelte nyersen a lány-és most engedjetek..Nem tartozom nektek magyarázattal..Előbb utóbb úgy is fényderül az igazságra,de nem most..-távozni készült a lány..sietős léptekkel az ajtó felé sétált..Megragadta az ajtó démonfej formájú kilincsét,hogy kinyissa az ajtót.De az ajtó nem nyilt.Rángatta,de tovább is zárva maradt.

-Ostoba halandó..chh-vigyorogta a fiú-azt hittem ennél több eszed van,de tévedtem..Nem gondolod,hogy hagyni fogunk elmenni,mikor talán értékes információk lehetnek a birtokodban..azt ajánlom takarodj vissza helyedre mielőtt átszabom azt a szép kis pofidat.-ridegen vetette a rémült lány felé,ki közben az ajtónak támaszkodva állt..Szemeim össze vissza néztek,hátha kiutat talál a szobából,de mindig hiába. Az egyetlen kiút mögötte volt. Sóhajtott egyet nagyot,tekintetét a plafon felé szegezte és így szólt.

-Nem mondhatok olyat,ami nincs megengedve..senki se mondhat..Nincs jogom átjátszani a élet irányítóját..nincs jogom beszélni..nincs jogom semmihez..csupán csak egy báb vagyok..egy játék..a sors játéka..az hogy visszakaptam szánalmas életem,és hogy most itt állok előtetek ,az is csak a sors keserű játéka..-szeme könnyekkel telt meg,és lassan könnyei lefolytak arcán,majd a földre hullottak-beszélni oly nehéz..főleg ,hogy nyakunkon a végzet és háta mögött mestere a sors..lassan eljön az óra mikor az alvilág sötétségbe borul..démonok ezrei fájdalmas kiáltásai csengnek majd fülünkbe..majd minden elhalkul és nem marad más csak az örök sötétség...

********

Kurama megmenekült üldözői elől,de majdnem az életébe került. Teste elgyengült,sebei fájtak és égtek. Nem sok ereje maradt már,érezte emberi teste lassan megtörik,és a porba hullik. Érezte ,hogy vmi hívja,hívja a halál.Teste megremegett,tett pár lépést előre,de térdei összecsuklottak ,és a földre esett.A hideg szürke földre..Egyik kezével megtámasztotta magát a földön,de felállni nem tudott már.Testén hatalmas sebek tátongtak,a vér lassan elhagyta ereit,és a földet öntöze vele.Talán eljött a vég hősünk számára..de nem..mert még korátnsem sincs vége történetünknek..Kurama tudta jól ezt,nem lehet még vége,nem lehet vége amíg ki nem deríti az igazságot,és választ nem nyer eddig elnyomott kérdéseire.Nem volt más választása,vissza kellett térnie a múlthoz.Fel kell törni az elnyomott önmaga sírját.Újra fel kell öltenie régi önmagát.A sors is ezt kívánta. Szemeit lehunyta..Teste ezüstösen csillogott..Fehér füst borította el környezetét..Minden démoni energiánál ridegebb erő szabadult ki testéből..A füst lassan körbefonta testét..A füst lassan szertefoszlott..A fiatal Suichin Minamino eltünt a füstben,a helyén térdelt minden démon egyik legkegyetlenebbike..A démoni Youko Kurama...