7. Fejezet

Találkozás

Halál. Mindenki meghalt. Az épületek romosak. A füst már a felhőket nyalogatja. Az ki nem tudja mi történt azt hihetné bomba robbant. De nem, ez nem bomba volt. Nehéz elhinni ugyan mégis így van. Ezért a tömegirtásért nem pokolgép a felelős. Egy ember volt kinek lelkét felemésztette a gonosz. Egy emberé ki bosszúra szomjas. Hiába a rengeteg vér a sok halott ez nem enyhíti szomját. Ez még nem elég ennél sokkal többet akar. De vajon lesz olyan ki gátat, vethet ennek a mészárlásnak? Lesz olyan kinek, van elég bátorsága? Létezik e olyan aki ellenfele lehetne és nem csak egy újabb jelentéktelen áldozat? Négyen vannak. Négy ifjú ballag egymás mellett csendben.  A nap már lemenőben van. Az égen dögevő madarak keringenek. Ők már rég megérezték a vér és a friss hús illatát. Feltámad a szél. Egyenesen a fiúk arcába vág. És a szél magával hozza a vér és a halál illatát. Még pár lépés. Egy utcasarok. És a látvány mi vár nem szívmelengető. Az égbe nyúló épületek roskatagon meredeznek felfelé. Romjaikon vörös vér szárad. A földön holtak hevernek. Lehetnek akár több százan. Négy ifjú lépked a holtak vérében. Holtakéban kik üveges szemeikkel fürkészik az erre haladókat. Nincs szerencsés túlélő nincs vesztes nincs győztes. Senki nem kapott kegyelmet. Legyen az gyermek felnőtt vagy épp öreg. Gyilkosukat nem érdekelték efféle jelentéktelen dolgok. Könyöröghettek bárhogy. Nem ért semmit. Gyilkosuk agyában a könyörület gondolata se fordult meg. Hiába voltak a kétségbe esett kiáltások könyörgő szavak. Jutalmuk halál volt. Szerencsésebbeké gyors és fájdalom mentes. De akadt ki szörnyű kínok közt lehelte ki lelkét. Csend volt. Halk léptek zaja törte meg ezeket csupán. És mégis. Ki erre járt fülében halotta halottak legvégső nyögéseit. Kétségbe esett kiáltásokat a menekülőktől. Fájdalmas ordításokat sérültektől. Utolsó nyögéseket kik haláltusájukat vívták. De ők már nem szenvednek többé. Halottak. S arcukra fagyott utolsó kiáltásuk. Utolsó kiáltás mi elhagyta ajkukat mikor a félelem jeges keze szívüket markolta. Ahogy a négy ifjú haladt a vér szintje egyre csak emelkedett. A vér tengerében feküdtek halottak. Vérben hevertek testüktől elvált végtagok és belsőből kiforduló éltető szervek. A fiúk nem szóltak. Némán meneteltek egymás mellett. Lesújtó látvány volt ez mindegyiküknek. Egy alig pár hetes gyermek. Végtagok nélkül sebekkel testén. Mellette fekszik valószínűleg édesanyja. Testével próbálta védeni gyermekét. Jutalma halál volt. Derekánál kettévágták a testén. Üveges szemeiben könnyek csillogtak még.

- Ez egyszerűen borzasztó – suttogta maga elé Kuwabara. A többiek nem szóltak semmit. Tovább mentek és a csendet halk csobogás törte meg. Még pár lépés és a nyitott csatornanyílás láthatóvá vált. A vér, pedig csak rendíthetetlenül ömlött. Mikor közelebb értek rothadó hús szaga csapta meg őket.

- Akkor hát mennyünk – sóhajtotta Yusuke

- Csak utánad – hadarta gyorsan Kuwabara

Hiei csak megrázta fejét és beugrott. Őt Kurama követte majd Yusuke és végül Kuwabara. A fenti látvány szörnyű volt, ami viszont itt volt az már iszonyatos volt. A bűz szinte elviselhetetlen volt. Csótányok mászkáltak a falon és legyek lepték be a dögöket. Dögöket, amik hónapokkal ezelőtt még emberek voltak. A lent, lévőket elfogta a hányinger. A csatorna falát itt is vér borította. Viszont itt már a mennyezetről is az csepegett. Szennyel kevert vér, ami az egészet még undorítóbbá tette.

- Mennyünk még mielőtt a hatóságok valami erősebbel próbálkoznak – mondta higgadtan Kurama.

- És mégis merre? – tette fel a logikus kérdést Yusuke – Hisz kapásból öt felé, mehetünk.

- E miatt ne fájjon a fejed Yusuke – szólt csendesen Hiei – Nem szeretné, ha eltévednénk – bökött fejével jobb oldalra. Nem volt szép látvány. Holtak fejei egy halomban. Iránymutatás céljából egy nyilat formáltak belőlük. És a falon lángolt az üzenet „MENJETEK A FEJETEK UTÁN!”

- Ez egyszerűen embertelen – bukott ki Kuwabara – Ez a fickó… - lelkesedése lelohadt. Kereste de nem találta a megfelelő szavakat így inkább csak hallgatott.

- Menjünk és állítsuk meg örökre – szólt eltökélten Yusuke. Szemeiben fájdalom és düh csillogott. Bár nem valószínű, hogy bárki is látta. Majdnem vaksötét volt. Az egyetlen fényforrást az égő üzenet és a csatornanyíláson beszűrődő halvány fény adta. Kurama zsebébe nyúlt és elszórta a világító növény magjait. Így követték tovább a morbid jelölést. Ahogy tovább haladtak egyre több volt a holttest és a járatok is egyre szűkösebbek voltak. És a homály lassan oszlani kezdett. Vakító fényesség áradt az alagút végéből. A fiúk hunyorogva egymás után másztak ki az alagútból. Az intenzív fényáradatot egy erős reflektor okozta. Egy tágasabb teremszerűségben voltak. A Falon újabb üzenet lángolt „AZT HITTÉTEK VÉGE? MENJETEK TOVÁBB!”

- Ez most szórakozik velünk?! – tört ki Hieiből az indulat

- Játszadozik, és fel akar bosszantani – felelte a rókadémon – menjünk tovább – sóhajtotta és fejével a már jól megszokott nyíl felé bökött. Tovább haladtak. Fél óra néma menetelés után újabb fény az alagút végén. Egy-egy fáklya az alagút két oldalán. És az alagút vége egyben a kijárat. Kinn már vak sötét volt. Egy kihalt erdőbe vezetett újuk. Előttük egy ösvény, ami vérrel volt végigöntve. A fiúk lassan elindultak. Az ösvény pár száz méter után véget ért. Egy kopár mező fogadta őket. Középen Matsuo és körülötte élők s holtak. A mező mögött elterülő területen karóba húzott fejek sorakoztak. A rothadó hús illata itt is megmaradt. Sötét volt. A fényt égő fáklyák adták. A hó közben nagy pelyhekben kezdett esni. Hatalmas fehér pelyhek melyek vörössé változtak amint a vértől tocsogó talajhoz értek. Matsuo legújabb áldozata nyakát szorította. Szegény pára a levegőben lógott és eszeveszetten kapkodott levegőért. Fogva tartója szemiben elégedettség csillogott, ahogy végigmérte a szenvedő arcot. Ahogy ajkai követelelőzően nyílnak levegő után de mégsem kapnak. Fogva tartója szeme felcsillan. Egy hirtelen mozdulat. Éles fájdalom. Matsuo szabad karját áldozata mellkasába fúrta. Áldozata szájából vér tör a felszínre. Egy újabb gonosz vigyor és egy hirtelen rántás. A férfi halott. Gyilkosa kezében van bordakosara. Ujjait lefejti a halott nyakáról és annak teste tehetetlenül földre, hull. A fiú a testre dobja annak bordakosarát majd felemeli fejét és egyenesen a fiúkra, néz.

- Látom megérkeztetek – mosolyogta sejtelmesen. Lehajolt és újabb áldozata nyakát szorongatva felegyenesedett.

- Engedd el te szemét! – kiáltott rá Kuwabara

- Mert ha nem? Mi lesz? – kérdezte gúnyosan – csak nem meg akarsz támadni? – közben a fiatal lányt maga elé húzta, mint élő pajzsot – Ha így van előbb vele, kell végezned.

- Miért nem állsz ki velünk szemtől szemben te gyáva féreg? – szegezte neki a kérdést Yusuke.

- Ó! Én gyáva? Ha jól számolok ti négyen, vagytok én, pedig egyedül. Akkor ki is a gyáva? – húzta össze szemöldökét Matsuo

- Szemtől szembeni harcot akarsz? Megkaphatod! – sziszegte a tűzdémon és karjára tette a kezét.

- Ne ért félre kérlek! – mosolyogta közben a lány arcát, simogatta. Fiatal lány arcára írva fagyos rémület. Homlokán mély seb húzódik, és vére csak ömlik. Elkeseredettségében sír és rimánkodik. Kérlelő szavakat melyek süket fülekre találnak, mint eddig mindig. Szemébe csorgó vére elvakítja, s látómezejét vörösre festi. Fél. Retteg. Nem akar meghalni. – Ha négyen támadnátok, akkor se jelentenétek kihívást. Csak nem szeretem, ha gyávának titulálnak! – magyarázta s közben éles karmai a lány nyakán fel, és alá járnak.

- Ereszd el a lányt – sziszegte Kuwabara

- Ugyan miért tenném? – kérdezte gúnyosan. Gyűlölködő pillantásokat kapott cserébe

- Nem ártott neked! Ő csupán egy ártatlan lány! – kiáltotta a fiú ökölbe szorított kézzel

- Nem ártott és már nem is fog. Se, nekem se másnak Ártatlan? Ugyan már! Nem ismered honnan is tudhatnád! Nincsenek már rég ártatlanok. Bűnösök vannak és gyilkosok.

- Kinek hiszed magad, hogy csak így ítélkezz emberek élete fölött? – sziszegte a srác

- Szerintem a nevemet már rég tudjátok. Egy gyilkos vagyok. Ez szintén nyilván való. Jogom talán nincs, hogy embereket mészároljak. De megtehetem! És nem adtak okot, arra hogy ne tegyem meg! Sőt! Csak indítékot adtak! Hát eljött a bosszúm! Megölöm! És nem csak őt hanem mindenki mást is! – vágta rá indulatokkal telített hangon.

- Engedd el! – szólt fagyosan Kurama

- Miért? Mert te azt mondtad kedves Minamino? Vagy szólítsalak inkább Kuramának? – mondta meglehetősen indulatosan

- Ha velem van bajod, most elintézhetjük – jött a nyugodt válasz

- Veled csak több mint mással – nevette – remélem élvezni, fogod a halálodat – hajol áldozata füléhez

- Nem teheted! – kiáltott rá Kuwabara

- Nem? Ó de! Nagyon is megtehetem! – nevette, és karmait megmerítette a lány mellkasában. Egy halk nyögés a lány részéről. Szemei kitágultak. Ajakiról vér ömlött a földre. Matsuo kirántotta a kezét és ezzel a lendülettel, ellökte magától a lányt ki nem kel fel többé onnan. Matsuo maga elé nyújtotta karját. Vér csöpögött róla. S tenyerében ott dobogott még a lány szíve – Na látod! Csak meg tettem! – nevette, s megszorította a szívet. A szerv nem dobban többé. – Mennyire gyenge is az emberi test. Remélem veletek, jobban szórakozok majd – s a fiúk lába elé dobta a szétroncsolódott szervet. – Na ki jön először? – kérdezte s felvonta szemöldökét.

- Most meghalsz te szemét! – kiáltotta Kuwabara. Előhívta szellem karját és már rohant is a fiú felé. Hiba volt. Nagy hiba