8. Fejezet

Összecsapás

Kuwabara agyát elöntötte a düh. Ez a sok értelmetlen öldöklés. Ártatlanok halnak meg. Nem nézhette ezt tovább tétlenül. Képtelen volt hideg fejjel gondolkodni így egyenesen Matsuonak rontott. Hiba volt ilyen meggondolatlanul cselekedni. Nagy hiba. Szellemkardját döfésre készen tartotta és szélsebesen rohant a vértől lucskos földön. Matsuo karba tett kezekkel állt és várt. Még pár lépés. Kuwabara már majdnem ott van de ő még meg se moccant. Viszont mikor a fiú elég közel került hozzá könnyedén hárította annak csapását majd a következő pillanatban már a fiú mögött volt. Kuwabara nem értette. Túl gyors volt ez neki. Nem tudta mi történt. De valamiért furán érezte magát. Kezében eddig szellem kardját tartotta. De az mostanra eltűnt mintha sosem lett volna. Megpördült a tengelye körül és Matsuora nézett.

- Mi tettél a kardommal?

- Idióta! – felelte szánakozva a fiú. És mint egy végszóra Kuwabara csuklójába belehasított a fájdalom. Mindkét csuklóján kirajzolódott egy hajszál vékony vágás. Lassan megtelt vérrel és mire Kuwabara észbekapott mindkét csuklójából ömlött a vér. A fiú fájdalomtól eltorzult arccal nézett arra ki megsebezte.

- Hogyan? – suttogta majd térdre rogyott

- KUWABARA! – ordította Yusuke majd barátja felé rohant őt, követte Kurama és Hiei.

- Hálás lehetsz! Le is vághattam volna a két kezed, ha akarom. De az úgy túl könnyű lenne. Viszont reméltem hogy nagyobb kihívást fogsz jelenteni. De most hogy minden eret és izmot átvágtam a csuklódban legfeljebb lábbal, támadhatnál. De ennyi vérveszteség után csodálnám, ha lábra bírnál állni! – öltötte fel szokásos gúnnyal átitatott arcát – remélem a ti kivégzésetek sokkal több örömöt, tartogat. Mert őszintén szólva ez így nagyon unalmas.

- Izgalmat akarsz? Hát tőlem megkaphatod! – sziszegte Yusuke aki már Matsuora szegezte mutató ujját.

- Meg akarsz halni?

- Te fogsz megdögleni! – és minden további gondolkodás nélkül elsütötte a Reigunt. A támadás egyenesen a gúnyolódó fiú felé szállt. Az csak felemelte jobbját és maga elé tartotta. A Reigun már centire tenyerétől állt meg. A fiú előre nyújtotta mutató ujját.

- Bumm! – suttogta és a Reigun eltűnt – Ennyit erről. Valaki esetleg valami komolyabb támadást? – gúnyolódott tovább viszont ez hamar arcára fagyott. Nem számított, arra hogy Hiei ilyen váratlanul támad rá kardjával. Épp csak hogy ki tudta kerülni a tűzdémon támadásait. Szemmel láthatóan tehetetlen volt Hieiel szemben. Mikor támadója a kegyelemdöfésre készült előrántotta a kardját, és azzal szabályosan átvágta az imiko kardját. Kihasználva annak megdöbbenését egy erős hasba rúgással részesítve visszarepítette a többiekhez.

- Na ez szép volt – felelte elismerőleg – Tudtam én, hogy ti majd fogtok tudni mutatni egy kis ellenállást. Szívesen elszórakozok még veletek. De! Van egy rendezetlen számlám a vörös hajúval – hangja undorral volt telített – Megvárod, míg megölöm egy barátod, vagy harcolsz végre te is Minamino!?

Kurama aki sikeresen meggátolta, azt hogy Kuwabara elvérezzen lassan felállt és farkas szemet nézett a fiúval.

- Velem akarsz megküzdeni? – kérdezte fagyos nyugalommal

- Ó! Nem is tudod mennyire! – sziszegte a srác – Meg foglak ölni!

- Azt majd meglátjuk ki öl meg kit! – azzal lassan elindult Matsuo felé

A másik fiú gyűlölködve nézte, hogyan közelít felé régi riválisa. De Kurama állta a pillantását. A feszültség szinte tapintható volt. Mindkét fiú kizárta a világot és minden egyes idegszálukkal csak ellenfelükre koncentráltak. Mintha csak lelassult volna az idő. Minden egyes másodperc csigalassúsággal telt. A többiek, pedig már azt várták mikor esnek egymásnak. Végül Matsuo leguggolt tenyerét a földre rakta. Egy energialökést lehetett érezni a fiú felől majd egy kékes fény burok vette körül őt és Kuramát. Kizárva ezzel a másik három fiút. Yusuke közelebb lépett a falhoz majd lassan hozzá nyomta egyik ujját, de szinte rögtön el is kapta. Úgy érezte, mintha tűket szúrtak volna ujja minden pontjába.

- Hát ez meg mi a franc? – kérdezte miközben a kéken megcsillanó erőfalat, méregette

- Valami, ami távol tart titeket, attól hogy bele avatkozzatok a csatánkba. Fájdalmas élményeket lehet szerezni, ha hozzá értek, ahogy azt ő már tapasztalta. Viszont ha valaki közületek, szeretne összebarátkozni a villámcsapás érzésével, simogassa csak nyugodtan. Pár érintés után halálos. Ja! És támadni se ajánlatos. A támadás erejének sokszorosát veri rátok vissza. Csak hogy ne mondjátok, hogy nem szóltam előre. – fintorogta

- Csak nem félsz attól, hogyha együtt támadunk, nem bírsz el velünk? – gúnyolódott Kuwabara

- Még ha így is lenne te aztán végképp, nem jelentesz számomra veszélyt! – vágott vissza

- Szemét! – sziszegte Kuwabara inkább csak magának, mint Matsuonak mert tudta hogy ő jelen helyzetben tényleg nem tehet semmit.

- Minamino! – szólt Matsuo Kuramának aki időközben pár méterre megállt tőle

- Mit akarsz?

- Változz át! – parancsolta

- Igen! Abban a formádban akarlak megölni! Úgy én is jobban fogok szórakozni! – s arcán újra megjelent szokásos gyilkos vigyora

- Csak aztán meg ne bánd! – s becsukta szemeit. Lassan fehér füst takarta el testét, ami körül villámok cikáztak. Majd a füstből elé lépett Youko Kurama. – remélem elégedett vagy! – felelte gúnyosan

- Ó! Kedves tőled hogy legjobb formádat adod, ahhoz hogy végezhessek veled! Akkor talán kezdjük is el – s szemeiben elszántság csillogott

- Én már rég elkezdtem. Az már másodlagos hogy te azt nem vetted észre! – jött a hűvös felelet.

- Mi van? – kérdezte értetlenül, de ekkor lába alatt a talaj megremegett a talaj. Mire észbe kapott nem volt ideje menekülni. A talajból előtörő vaskos tüskés indák teste köré fonódtak. Egyre több és több. Szorításuk, pedig erősödött. A penge éles tüskék, pedig mélyen a húsba képesek fúródni mély vérző sebet hagyva maguk után. A vaskos indák, pedig könnyen zúzzák porrá a csontot. Matsuo egész testét körbe fonta már az indák hada. Semmi mozgás. Csend volt. Csak a fényadást szolgáló tűz ropogott. Majd az indák közül fény szűrődött ki. Egy hatalmas robbanás. Matsuo kitört az indák fogságából. Kirobbantotta magát. Minden felé a növény indáinak maradványai repültek. Volt mi a falnak csapódott. Szénné égve s füstölögve hullott porba. Matsuo testét vérző sebek borították. Sok volt belőle ugyan de őt nem érdekelte egyik sem.

- Ennyit erről a gazról! – söpörte le válláról a növény egy maradványát – Csak ennyit tudsz? – kérdezte gúnyosan

- Ugyan! Csak felmérem milyen támadásokkal, rendelkezel még! – jött erre a talán még gúnyosabb válasz

- Támadást akarsz? Megkaphatod! – sziszegte, majd előrántotta kardját és támadott. Youko nyakához nyúlt s elővett egy fehér rózsát. Megpöccintette mire az átváltozott ostorrá. Ám ez nem a szokásos rózsa ostor volt. Az ostor három részre szakadt. Vastagabb volt, mint a szokásos rózsaostor és a tüskék is nagyobbak és élesebbek voltak.

- Ezzel a gazzal nem fogsz tudni megállítani! – kiáltotta Matsuo és kardjával egyenesen Youko felé csapott. Hangos csattanás. Ez jelezte, azt hogy a rózsa ostor kibírta a kard csapását. Youko kezéről vér csöpögött a talajról. Ahhoz hogy megvédje magát a kard éles pengéjétől ostora végét kezére kellett tekernie. Így annak tüskéi karjába fúródtak. De nem zavarta. Gyűlölködve néztek farkas szemet Matsuoval.

- Nos úgy néz ki, mégis csak kivédtem! – mosolyogta Youko

- Csakugyan! – ismerte be majd hátra ugrott és így néztek farkas szemet. Majd Matsuo újra nekitámadott a démonnak újra és újra. De a rózsa ostor kitartott. Akárcsak Kurama karja.

- Nem unod még? – kérdezte gúnyosan Kurama mikor egy újabb sikeres védekezés után megint csak farkasszemet, néztek egymással.

- Ne légy ostoba! Egészen másra játszottam! – nevette majd megint csak hátra ugrott – Máris vérzel! Érzem a szagát! És nem a karod vérzik! Tudom jól hogy sérült vagy! Hisz én szántottam végig a hátadat! Ne hidd, hogy poénból támadtalak csak így! Arra játszottam, hogy felszakadjanak a sebeid! És már érzem véred kellemes illatát! Mikor megfeszülnek hátadon izmaid, ahogy szétnyílnak be nem gyógyult sebeid, és felszínre tör éltető vörös véred! Ezért! Csakis kizárólag ezért támadtalak – s nevetésébe a gúny ismét bele szövődött

- Ennyire gyenge lennél hogy csak akkor vagy képes legyőzni, ha sérült vagyok? – jött a fagyos visszavágás – Ne hidd, hogy nem tudtam de ezek a sebek már rég felszakadtak.

- Ne hidd magadról, hogy mindent tudsz! És nincs szükségem, arra hogy sérült légy! Legyőzlek, ha sérült vagy! Legyőzlek, ha nem vagy az! Ez csak a dolgom könnyíti meg! – hangzott el az agresszív visszavágás.

- Akkor talán folytassuk és meglátjuk, azt hogy képes vagy e rá!

- Ahogy akarod! – maga elé emelte tenyerét, amiben kis kék gömbök jelentek meg – Ha már kérted akkor élvezd! – sziszegte és Kurama felé, dobta őket. De a mini bombák céljukat el nem érhették! A földből magasba törő vastag levelű növény elnyelte őket! Elnyelte s egyben be is végezte mikor a bombák felrobbantak.

- Már megint ezek az átkozott gazok! – csóválta fejét Matsuo – Pedig mennyivel szívesebben nézném, meg ahogy a te tested robban darabokra – nevette

- Azt el tudom képzelni de, akkor mutatok neked valami mást! – azzal elővett egy kis sárga magot, amit, mutatót és hüvelykujja között fogott és a fiú felé tartotta.

- Hűha! Egy mag! Újabb rusnya dudvát alkot belőle vagy magokkal, fogsz dobálni? Nagyon halálos – gúnyolódott

- Nem is tudod mennyire halálos – suttogta aztán a magot Matsuo felé, dobta, ami a fiú lába előtt landolt. S amint a talajra érkezett felrobbant és sűrű és fullasztó füstöt árasztott magából, ami beborította a fiú egész lényét. A füsttől köhögő roham lett rajta úrrá és a füstön kívül mást nem igen látott.

- Na mi van Minamino? – köhögte – Félsz nyíltan támadni és inkább füstbe burkolózol, és lesből támadsz? – de hiába a kérdés nem kapott választ.

A füst lassan már kevésbé volt fojtogató. Majd szép lassan semmivé lett. De nem történt semmi. Se, egy újabb növény se egy váratlan támadás. Kurama ugyan ott állt, ahogy eddig.

- Nem szokásom lesből támadni – adta Matsuo tudatára

- Pedig most alkalmad is lett volna rá. Nem értem mire volt jó ez az egész. Köhögtem egy sort! Nagy kaland! – flegmázott a fiú

- Nem is tudod hogy mekkora – jegyezte meg csendesen a rókadémon

- Hát jó! Ha te nem támadsz rendesen akkor majd én, megteszem! – azzal újabb kis gömböket küldött a Kurama felé. De ezek is csak úgy jártak, mint az előző gömbök. Egy vaskos belsejű növény és a gömbök nincsenek már többé.

- Na mi az támadásból áttértél védekezésre? – kérdezte gúnyolódva

- És te más támadást már nem tudsz használni? – jött a visszavágás

- Akkor ehhez mit szólsz? – kinyújtotta karját majd kezében egy fehér gömb jelent meg. A fiú összeszorította a kezét és a gömbbel együtt. Majd vállához emelte ökölbe szorított kezét és hirtelen csapott kezével a föld felé. S kezében ekkor már egy ezüstös színű ostor jelent meg. Kékes villámszerűségek cikáztak rajta végig.

- Ostorpárbaj? – kérdezte Kurama

- Eltaláltad! – azzal elindult Kurama felé. Közben a rókadémon is elővette saját ostorát. Egyszerre támadták a másikat ostoraik szinte egymásba, gabalyodtak. Hatalmas rátással váltak csak szét ostoraik. Alig lehetett követni gyors és hihetetlen erejű csapásokat, amiket egymás testét célozták. Mindketten szereztek sérüléseket szép számmal. Matsuo testén tovább sokasodtak a mély vérző sebek, amiket a rózsa ostor tövisei okoztak. Kurama testén az égési sérülések gyarapodtak. Matsuo ostora erős áramütésben részesítette akárhányszor testéhez ért. Támadástámadást követett, míg végül az ostorok újra egymásba gabalyodtak és Matsuo rántása bizonyult most erősebbnek. Kirántotta ellenfele kezéből ostorát. Így a rókadémon védtelen maradt.

- Lám-lám! A történelem megismétli önmagát – nevette Matsuo és ostorát a magasba emelte. Ám ahelyett hogy lecsapott volna ostorát, kiejtette a kezéből, és mellkasára szorította kezét és térdre rogyott.

- Nem leszel már képes azt megismételni soha többé – közölte fagyosan Kurama

- Miket beszélsz? – hörögte a fiú és egy tüdő szaggató köhögő roham tört rá minek eredménye egy újabb adag vér lett a talajon, ami Matsuo ajkain távozott. – Vér? Ez meg hogy lehet?

- Füst!

- Mi?

- Elfelejtetted volna? Kis sárga mag, mi ha felrobban füstöt, áraszt magából. Dereng már valami? Elárulom neked, hogy az a füst nem egy félre sikerült támadás volt! Aki belélegzi a füstöt annak tüdejét fél órán belül, szétmarja. Ezért nem mentem a közeledbe! Nem támadok lesből se! És én is erre a sorsra jutottam volna, ha belélegzem! Meg fogsz halni! 5 percen belül – hangzott a kegyetlen és lesújtó magyarázat Kuramától.

- Ó hogy én mennyire tudlak utálni téged! – köhögte Matsuo egy nagy adag vér és gyűlölködő pillantások közepette.

- Az érzés kölcsönös! De nem hagylak szenvedni! Megadom a kegyelemdöfést. Gyors és fájdalom mentes! – azzal maga elé emelte karját. Azt pillanatok alatt indák fogták közre és egy éles pengéjű karddá, formálódtak. Kurama megindult hogy végezzen Matsuoval. Lassú léptekkel indult meg felé. Közben a fiú talpra küzdötte magát. Baljával görcsösen markolta ruháját de kínlódó tüdejét el nem érhette. Közben, pedig gyűlölködő tekintettel méregette a közelgő fiút. Kurama gyorsított léptein. Már csak pár lépés. Karját a magasba emeli, és lesújtani készül. Eléri célját és megindítja végső támadását. De a támadás utolsó pillanatban abba marad. Matsuo nyakától pár centire áll csak meg a kard pengéje. Kurama ereiben megfagyott a vér attól mit látott. Matsuo mögött az erőmezőn belül Botan állt. Arcára fagyva fagyos rémület attól mit lát. De Kuramát az rémészti meg mi e lányt körbe veszi. Bár a lány nem látja a fehér kis gömbök testét körbe, veszik.

- Ezt szeretem benned! – kezét Kurama mellkasa elé emeli – Tudtam, hogy nem mersz így támadni! Túlságosan elérzékenyültél, és ez okozza veszted!

Egy kicsi de jól hallható robbanás és egy fájdalomtól eltorzul arc és egy utolsó halk nyögés.