9. Fejezet

Túlélők

Matsuo kezét lassan Kurama mellkasához emeli. Ajkai szavakat formálnak ő még sem hallja őket. Csak a lányt nézi. Aggódik. Egy halk robbanás. És kínzó fájdalom. Ez az, ami visszazökkenti. De már túl késő. Ereje semmivé foszlik. Ezüstös haja most újra vörösen csillog. Zöld szemeit átjárja a fájdalom. S ez a fájdalmas tekintet egy rémült női arcot fürkész. Teste már nem engedelmeskedik neki többé. Tehetetlenül dől Matsuo testére. Annak arcán gúnyos mosoly ül. Kurama ajkai egy nevet formálnak. De hang már nem társul mellé. Szemeit már alig bírja nyitva tartani. Fáj mindene. A külvilágot lassan már nem érzékeli. A fájdalom tompul látása egy homályosabb. De még küzd. Küzd, azért hogy élhessen. És még mindig a rémült lányt nézte. Nem tudta róla levenni a tekintetét De nincs már több ereje. Szemei nem engedelmeskednek, ahogy teste sem. Az egész világ sötétbe borul. Teste tehetetlenül dől el jobbra. Egy halk puffanás, ahogy a teste találkozik a talajjal. Arccal előre esett földre. Nem mozdul. Semmi jele, annak hogy élne. Mellkasa alól lassan folyik ki vére. Karmazsin vörös csillogó vér mi egyre nagyobb területen árad szét. Rendületlenül folyik egyenesen a lány felé. A fiúk nem értették mi történt. Arcukra fagyott már a rémület. Egy rossz érzés kerítette őket hatalmukba. Botan pár pillanatig csak állt. Patakként törtek szeméből elő könnyei. Kezét arcához emelte. Nem akarta elhinni azt, amit látott. Megcsóválta a fejét. Nem ez nem lehet igaz! Ez csak egy rossz álom. De nem. Ez a kegyetlen valóság. És nem jő el a megváltó ébredés. Kegyetlen volt ez a beismerés. Ajaki remegtek. Lassan kezébe temette az arcát. Nem bírt ezt tovább. Térdre rogyott és összehúzta magát. Ott zokogott tovább a vérrel átitatott talajon. Szívből jövő fájdalmas könnyek törtek fel szeméből. De legyen bármennyire is fájdalmas ez néma zokogás volt csupán. Egy valaki volt csak ki elégedett arcot vágott. Elégedettségébe a gúny keveredett.

 -Milyen ironikus – nevette – Végül megöltük egymást. – szemeivel Kurama élettelen testét fürkészte – Sejtettem hogy nem kockáztatod a lány életét. Milyen kár hogy nem volt veszélyben – elégedetten nevetett – Ostoba vagy! Azok nem bombák voltak, hanem ártalmatlan kis fény gömbök! Lényegében a semmiért haltál meg! A lánynak nem esett volna bántódása. Ha nem habozol még most is, élhetnél. Fel s tűnt hogy bomba van a testedben? Nem véletlenül fúrtam kezem mellkasodba. Az a bomba mit akkor helyeztem testedbe afféle végső biztosíték volt. Csak annyit kellett tennem, hogy átengedem az energia falon a lányt. Tudtam hogy jobban félted majd őt, mint saját magad. Hiba volt. Ez a lány okozta a veszted.  –gúnnyal átitatott kacagásának tüdejéből előtörő vörös borzadály vetett csak véget. Tüdeje szörnyen fájt. Szinte égetette minden egyes levegő vétel. Érezte és tudta is nagyon jól. Közel a vég. De nem bánta. Bosszúját beteljesítette. Most újra csak ruháját markolja. Tüdeje szinte könyörög a levegőért. – Sosem gondoltam volna, hogy pont így végzem. – suttogta és lassú léptekkel elindult. Elindult a szirt szél felé. Elhaladt a síró lány mellett. Mosolyogva nézett végig a lányon – Gyilkos! – suttogta jól érthetően. Majd folytatta útját a szirt felé. Lassan elérte célját. Körül nézett. Gyönyörködött mester művében. – Azért szép népirtást rendeztem – mosolyogta keserédesen, ahogy szemét végig futatta az alatta elterülő tájon. Mindenhol éles tüskék meredeztek az ég felé. És a tüskék többségén emberfejek foglaltak helyet. Rengeteg halott kiket elválasztottak testükről. Legtöbbjük szeme nyitva. Üvegesen tükrözi vissza életének utolsó pillanatait. A távolban dögevő madarak falatoztak a halottakról. Matsuo büszke volt erre a művére. Egyre nehezebben kapott levegőt. Szédeleg és csak a vért, köhögi. A fagyos levegőtől már csak szuszog. Torkát végig hasítja a fájdalom. Mindjárt vége. Már nem tart soká. Tudja ő, hisz érzi. Szólni már nem tud többé. Ajkai követelőzően nyílnak levegőért egyik kezét az ég felé nyújtja. Hiába könyörög nincs már kiút. Lassan minden csendesedik. És kezd sötét lenni. Lábai már nem bírják tartani. Térdre esik. Kezével támaszkodik. Egészen a szirt szélén van. Kedve támad levetni magát onnan. De nem teheti. Nincs már több ereje. Köhög. De csak újabb sötét undorító nedv hagyja el száját. Ez az utolsó. Nincs már tovább. Egy utolsó görcsös rángás. Ahogy haldokló teste levegő után kapkod. Majd nyugodtan elernyed… végleg. S ezzel egy időben teste előre dől s ő, lezuhan. Testét kíméletlenül fúrják át a kiálló tüskék. De ő ezt már nem érzi. Nem érez már többé semmit. Halott. E kíméletlen gyilkos élete így ért véget. S ahogy élete véget ért úgy tűnt el az erőmező is. Nem volt többé akadály. A fiúk lehajtott fejjel sétáltak a zokogó lányhoz. Az ő szemükben is könnyek ültek. Yusuke a lány mellé guggolt és kezét a lány vállára tette. A lány félve emelte fel tekintetét. De kissé megnyugodott mikor Yusuke barnai szemeivel találkozott. A fiú lassan felsegítette a lányt a földről és megtámasztotta. A fiúk szomorúan nézték barátjuk élettelen testét. A lány egész teste remegett. Rázta a zokogás és a szívét égető fájdalom. Tekintetét nem bírta levenni a halott fiúról. Nem bírta tovább. Tett egy bizonytalan lépést de Yusuke meggátolta a tovább haladásban. Vállára tette a kezét és visszahúzta. De ez kevésnek bizonyult. Botan szabályosan kitépte magát a fiú kezei közül és egyenesen hozzá rohant.

- Ne! – sikoltotta, miközben megszaporázta lépteit. Yusuke csak némán állt, ahogy a többi fiú is. – Kurama! – sírta miközben a halott testére borult.

- El kell tűnnünk innen. – szólt nyugodtan Hiei. Yusuke kérdőn nézett rá.

- Miért?

- Ha itt maradunk mind meghalunk.

- Miket beszélsz Hiei? – hüledezett Kuwabara

- Ti nem hallottátok, mert másra figyeltetek. Ez a féreg még mielőtt meghalt volna, elköpte hogy mi a helyzet!

- Mondd már! – türelmetlenkedett Urameshi

- Nem akar nyomokat hagyni! Az egész környéket a levegőbe repíti 10 perc múlva.

- De hiszen halott! – akadt ki Yusuke

- Időzített bombáról még nem hallottál?

- Én hallottam szóval tűnjünk innen! – vágta rá Kuwabara

Yusuke bólintott majd lassú léptekkel elindult a zokogó Botan felé. Átkarolta a lány derekát majd felhúzta. Azt meglepetésként érte a dolog. Nem figyelt a fiúk előbbi szóváltására. Görcsösen kapaszkodott Kurama ruhájába.

- NEEE! – kiáltotta fájdalmasan – Kurama! – bár Yusukénak fájt hogy ezt kel tennie mégis felállította a lányt. Az egyik kezével még mindig a halott ruhájába kapaszkodott. De ahogy a fiú távolodó léptekkel húzta magával őt is lassan kicsúszott kezéből és már csak utána kapni tudott. – Ne! – zokogta – Eressz el!

- Botan… - suttogta Yusuke

- Kurama! – a lány könnyes szemekkel csak tovább hajtogatta halott szerelmének a nevét. Yusuke nem engedett a szorításából. Egyre távolabb húzta a lányt, aki hiába ellenkezett nem tehetett semmit. Hiei lassan barátja mellé sétált és átfordította a hátára. S ekkor láthatóvá vált a fiú halálát okozó sérülés. Mellkasa egésze vérben úszott és teljesen szét volt roncsolódva. A bomba mellkasa belsejéből vitte véghez a pusztítást. Belső szervei csúnyán sérültek. Ezt a sérülést lehetetlenség volt túlélni. Hieinek muszáj volt erősnek maradnia. Bár az ő szívét is bánat marta megkeményítette szívét és visszatartotta könnyeit. Tenyerét lassan barátja arcára helyezte és becsukta annak félig nyitott szemeit. Lassan felemelte a földről a halott testet.

- Induljunk! – Kuwabara és Yusuke csak bólintottak. Utóbbi ölbe kapta a síró lányt majd Kuwabarával az élen elindultak. Lépteiket egyre csak gyorsították. Nem lassítottak hisz minél messzebb kell kerülniük ettől a helytől. A visszatalálásukat megkönnyítették Kurama világító növényei. Pár perc múlva csak egy hatalmas robbanást lehetett hallani, ami megrázta a csatorna falait. A bomba felrobbant elpusztítva ezzel azt a tragikus helyszínt…

Másnap:

Egy gyönyörű zöld szempár. Oly sok minden csillog benne. Hosszú vörös haj. Egy sejtelmes kis mosoly. Ezt mind egy fénykép őrzi magában. Egy fénykép mi most fekete gyászkeretet kapott. Shuichi Minamino. Meghalt. A fénykép alatt gyertyák égtek. Egy fekete koporsó. Ebben aludta örök álmát. Rengeteg ember fordult, meg itt hogy lerója végső tiszteletét. Botan a fekete koporsóra borulva hullatta könnyeit. Nem tudta elfogadni, azt hogy a fiú már nincs többé. Egyre csak a lebegett a szeme előtt mikor utoljára látta. Tekintetéből sugárzott a fájdalom. Végül összeesett és nem kelt fel többé. Élete utolsó percében végig őt nézte. Bűntudata volt. Minek is kellett neki odamenni? Miért nem hallgatott Koenmára? Ha nem megy, akkor oda Kurama még most is élne.

 - Én… - suttogta – Én… öltelek meg. Sajnálom!  - sírta – Nem tehettem semmit se érted! Csak végig néztem az egészet! Nem egy ilyen helyen kellet, volna meghalnod… - könnyei rendíthetetlenül folytak végig arcán – Már sosem mondhatom el azt neked, hogy mennyire szerettelek. Nem tehettem semmit! Bocsáss meg! – és keserves zokogásban tört ki. A többieket is mélyen megrázta az, ami barátjukkal történt. Bár meghalt emléke örökkön fenn marad. Egyikőjük se fogja elfeledni soha.

Vége