Megjegyzés: Ezt a ficet igazán senkinek sem ajánlom. Fogalmam sincs, hogy minek írtam meg egyáltalán és azt se értem minek a hatására. Egyszerűen csak kikívánkozott és ez lett belőle.

Szívek temetése

Borongós őszi délután volt. Az égen sötét viharfelhők gyülekeztek. A hegyvidéki tájra lassan sűrű köd ereszkedett. A levegő lehűlt és meglehetősen hideg volt. Egy kanyargós hegyi út. Az ember az gondolná elhagyatott, de mégsem az. Valaki még ilyen időben is az utat rója. Egész pontosan az út szélét. Fiatal srác ki éppen a napi edzését végzi. Izmos testén melegítő feszül. Néhány rakoncátlan fekete hajtincs arcába lóg de, őt nem zavarja. Talpa alatt lehullott száraz falevelek zörögnek. A köd sűrű és ő alig lát. De jól ismer itt minden utat eltévedés veszélye, nem fenyegeti. Mivel a tájban most nem gyönyörködhet be, kell érni cipője nézegetésével. Útját, mint mindig most is zene kíséri. Már csak pár 1-2 km és vége van a napi szokásos futásnak. Ezekkel a gondolatokkal biztatja magát. Ajkain meleg pára távozik. Teljesen bele feledkezett már a zenébe számára a külvilág most nem létezik. Viszont ez az út mégsem volt olyan elhagyatott. Még valaki volt rajta. Pontosabban valaki autójával. Egy fiatal férfi, aki ritmusosan dobol a kormányon ujjaival így élvezve a zenét, ami a rádió szolgáltat. Mindkét szemét az úton tartja. Viszont hamar kényszerül, arra hogy figyelmét más felé fordítsa. Kutyája épp táskájában matat s nem sokára szájába, akad gazdája szendvicse. Az állat gazdája fejét a zaj irányába fordítja, és egy kézzel elengedi a kormányt remélve, hogy sikerül vissza szereznie szendvicsét.

- Boby köpöd ki az ebédem! – közben fél kézzel, ölebével hadakozik. – Köpd már ki! – Viszont most kénytelen két kézzel kormányozni, mert letért az útról. Kisebb korrigálás és a jármű ismét az úton halad. Majd újra visszafordul az kutyához és kisebb erőfeszítések árán visszaszerzi a szendvicsét és egy biztonságosabb helyre teszi. Észre se vette hogy közben már megint letért az útról. Kutyája viszont mereven bámul előre, és hangosan ugat

- Hallgass már! – szidja gazdája. Majd újra két kézzel markolja a kormányt és újra az útra, koncentrál. Viszont nem számolt az előtte felbukkanó fiúval. Időközben ugyanis már a szembe sáv szélén haladt. A sofőr szemei kikerekedtek a döbbenettől. A furgon elcsapta a fiút. Szegény pára felkenődött a kocsi szélvédőjére majd mikor a sofőr a fékre taposott szabályosan lerepült róla. A sofőr a volán mögül riadtan figyelte a berepedezett szélvédőjét. Lassan hátra felé kezdett tolatni. Félelme tisztán tükröződött az arcán. Lehet hogy épp most vált gyilkossá. Sok minden kavargott a fejében. Ha most elhajt senki, nem fogja megtudni. De talán nem is halt, meg És ha igen? Biztos nem szép látvány. Talán hívni kéne a mentőket. Vagy csak hajtson tovább? Végül is mi baj lehet, ha megnézi? Talán nem is halt meg. Lehet hogy semmi baja. Na jó az azért erős túlzás. De abból nem lehet baj, ha megnézi. Nyelt egy nagyot majd remegő kézzel kinyitotta a kocsi ajtaját és lassú léptekkel elindult a fiú felé. Mikor meglátta a fiút, összeszorította fogait és összehúzta szemöldökét. Az elgázolt fiúnak súlyos fejsérülése volt és felsője vérével volt átitatva. Mindkét bokája elég érdekesen állt valószínűleg eltört. A fiú ajkai félig nyitva pupillái kitágulva. Kék szeme ide-oda járt.

- Ááááá! – a sofőr ennyit tudott kipréselni magából

- Hé öregem segíts már!  - e szavak szegény vérben fekvő fiúhoz tartoztak. Bár a vétkes sofőr nem hallhatta hisz ezek a szavak a fiú elméjében voltak jelen.

- Jézusom! – a vétkes sofőr feje tetejére teszi mindkét kezét, majd lassan leveszi

- Azt hiszem, nem vettél észre, és csúnyán elkaszáltál! – közben a sofőr még közelebb merészkedik – Na rajta haver hívd a mentőket!

- Óóó! Basszus! Sajnálom! – szabadkozott – Haver! Tényleg nagyon sajnálom! – Lassan a fiú felé hajolt és jobban szemügyre vette.

- Ne süketelj, már inkább segíts! Azt hiszem rondán kificamodott a bokám és a hátam is, fáj! Ó istenem tényleg elütöttél?

- É-é-é-én ezt mo-most ne-nem tudom fel felvállalni haver! Érted? Már így sok büntető pont van a jogsimon, és a kesztyűtartóban egy kis fű pihen! – dadogta majd leguggolt a csúnyán járt fiú mellé kezeit térdére tette

- Mi a francról karattyolsz?! Segíts! – kezdett komolyan kétségbe esni

- Nem a legfrankóbb cucc vagy valami de mégis csak fű. – lassan felegyenesedett és háta mögé tekintett ellenőrizve nem közeledik e valami jármű. Megkönnyebbülten fordult vissza a fiúhoz, mert nem látott senkit. – Különben is biztos mindjárt jön errefelé valaki!

- Miről beszélsz? Minden csontom eltörött! Segíts te baromállat!

- Hiszen járnak erre felé! – lassan tett pár lépést hátra felé – Igaz? Valaki úgyis jön majd! Egyszer csak… Sajnálom! – lassan megfordul és elindul de, még vissz vissza, néz -Sajnálom, hogy elütöttelek! Sajnálom tényleg – nagy léptekkel indul vissza a jármű felé majd hirtelen, megfordul – Egyébként meg mi a szarnak kellett az út közepén futnod? - kérdezte ingerülten miközben visszasétált és egész közel hajolt szegény fiúhoz – He?! – erre csak egy fájdalmas nyögés és szemforgatás volt a válasz – Áh! – a sofőr legyintett egyet majd újra megfordult és meg se állt most már a furgonig. Idegesen tépte fel az ajtaját majd beszállt. Elfordította a kulcsot és egyszerűen elhajtott sorsára hagyva a szerencsétlen fiút. A fiú elkeseredve bámulta az eget. Az egyetlen személy, aki segítséget hívhatna, épp most hagyta sorsára. Szívébe mart a félelem. Hisz ezen az úton alig járnak. Ő meg se bír moccanni. Tiszta vér fáj mindene. Ráadásul hideg is van. Kezdet megbarátkozni a gondolattal, hogy meg fog halni. De nem, nem adhatja fel küzdenie, kell. Lassan oldalra fordítja a szemeit.

- Tudom mozgatni a… - és karját próbálja mozdítani minden eredmény nélkül. Elkeseríti az eredmény -… nem.

Ahogy így fekszik az avarban károgás, üti meg a fülét. Valószínűleg egy varjú ülhet az egyik fa ágán. Egy fekete tollú madár, aki fentről szemlélte az eseményeket. Egészen mostanáig. Lassan lejjebb ereszkedett és a fiú mellkasán landolt.

- Szállj le rólam! – ez volt a fiú első gondolata

- Ízletes falatnak ígérkezel! – forgatja fejét a madár

- Takarodj el innen! – a fiú félelmei tovább fokozódnak

- Azt hiszem a szemeiddel, kezdem! – károgta a madár és megemelte szárnyait. Szegény fiúval a képzelete csúfos kis játékot űzött. Majd a közeli bokrok meg zörrentek. A madár ara fordította a fejét majd leugrott a fiú mellkasáról. Lépett párat a levelek közt majd csőrével piszkálgatni kezdett valamit. Lassan széttárta szárnyait és csőrében egy fényes kis tárgyal elrepült. Halk morgás és léptek zaja. Valami közeleg. A fiú a hang forrása felé tekintget de hiába nem lát semmit. Egy elég nagy állat sötétbarna néhol feketés árnyalat bundával közeleg. Éles karmai a betonon kopognak. Még pár lépés és közelről szemlélheti a tehetetlen halandót és a halandó is a különleges állatot. Az állat megszimatolta

- Tűnj el innen! – erre az állat egy hangos ordítással felel. Szájában hatalmas borotva éles fogak ülnek melyek tűhegyesen, meredeznek. A hófehér fogakon nyál csillog. A furcsa állatnak hosszúkás pofája és nagy fekete orra volt. A sérült srác sosem látott még ehhez hasonlót. A fiú gondolatai azon járnak, hogy fogja széttépni az állat. Majd hirtelen arcán érzi az állat érdes nyelvét és meleg nyálat miközben az végig nyalt rajta.

- Kérlek, ne bánts! – a fiú szemei könyörgően tekintettek az állatra

- Nagy bajban vagy barátom! Csúnyán összetörted magad! – az állat sötét szemeiben valami különös csillan meg. Mintha szánakozva nézne rajta végig. Fejét enyhén oldalra billenti

- Kérlek! – kétségbe esetten forgatja szemeit

- Azt tanácsolom, takarékoskodj az erőddel! Szükséged lesz rá! – közben végig szimatolta a testét. A fiú kicsit megkönnyebbült hogy az állat nem bántotta. Még. De rettegett a gondolattól hogy bármikor végezhet vele. Bár ha nem jön erre valaki hamarosan úgyis meg fog halni. Nem voltak túl biztató kilátások. Lassan becsukta a szemét. Kinyitni már sokkal nehezebb volt. Fáradtnak érezte magát halálosan fáradtnak. Mozogni nem tudott. Tehetetlen volt. Ereje is a végét járta. Egyre nehezebben bírta nyitva tartani a szemét. Laposakat pislogott, míg végül szemei csukva maradtak. Azzal a tudattal hunyta le szemeit, hogy számára most kezdetét veszi az a bizonyos álom, amiből többé már nincs ébredés. Majd nem marad más, mint a sötétség.

Hosszú órák teltek el mikor az eszméletét vesztett fiú lassan éledezni kezdett. Ugyan nem önszántából, hanem egy idegesítő tényező közreműködésével. Egy nedves csepp. Majd egy újabb és egyre több. A fiú nehézkesen felnyitotta kék szemeit. Ekkor vált számára világossá, hogy az a nedves valami eső. Ami kezdetben csak csepergett most szakadt mintha dézsából öntenék. Teste így is át volt fagyva ez hiányzott neki a legkevésbé. De legalább nagyjából lemosta az arcára száradt vért. Ám az esőn kívül felfigyelt még valamire. Mintha valaki állt volna felette. Mivel az eső egyenesen szemébe hullott rendesen elmosta látását, ami megnehezítette, hogy jobban szemügyre vegye az alakot. Kellett hozzá egy kis idő, míg szeme megszokta ezt az állapotot. Egy fekete ruhás fekete hajú alacsony srác állt mellette. Karmazsinvörös szemei őt fürkészték. De a sérült srác viszont igazán furcsának a harmadik szemét találta. De ha furcsa, hanem egy próbát megér.

- Segítsen! – a srác nem válaszolt csak sérüléseit szemlélte – Lebénultam tudna… - de mondatát félbe hagyta és valamin erősen elgondolkodott -… valójában nem beszélek ugye? Az nem túl jó. – jött a keserű beismerés – Ez így nagyon nem jó! – nehezére esett ismét csak ébren maradni majd hirtelen minden sötét lett.

ﻯ

Hangok. Ez volt a következő, ami felkeltette figyelmét. Mintha valaki beszélne. Bár nem értette hogy mit. Nem hallotta elég jól. Gondolatban összeszedte magát és felnyitotta a szemét. Meglepetésére nem a szabadban volt. Egy fehér szobában volt, ami hangulatosan volt berendezve. Ő egy puha melegágyban kapott helyet és a sebeit is ellátta valaki. A következő, ami feltűnt neki az az volt, hogy nincs egyedül. Egy lány ült az ágyon. Karmazsin szemeiben aggodalom csillogott. Hosszú türkizes haja volt és kedves mosolya.

- Végre felébredtél – mosolyogta – hogy érzed magad?

- Öm, köszönöm egész jól de meg mondanád hol vagyok, és hogy kerültem ide? – megkönnyebbülten nyugtázta magában, hogy ez már valós beszéd volt és a lány is hallja őket.

- Nos Hiei talált meg az út szélén – mutatott az ablakban ücsörgő fiúra – és ő hozott el ebbe a templomba.

- Értem. Az az igazság hogy nem sok mindenre emlékszem. – közben jobban szemügyre vette az ablakban ülő fiút. ’Ő az! Ez egész biztos! Ő az, aki segített. De nem látom a harmadik szemét. Á! Mekkora hülyeség! Biztos csak a fejpántját néztem szemnek. És különben is olyan állatok nem léteznek! És az állatok nem is beszélnek! Össze vissza hallucináltam!’ Vonta le a végső következtetését gondolatban.

- Ez ilyen esetben nem meglepő. A nevedet meg tudnád mondani?

- A nevem… A nevem… - ráncolta homlokát - Nem tudom! Nem emlékszem! – kezébe temette az arcát. A lány nyugtatólag vállára tette a kezét.

- Semmi baj. Majd eszedbe jut. Az én nevem Yukina – a fiú megkönnyebbülten felsóhajtott. Megnyugtatta a lány érintése majd kezeit maga mellé tette.

- Miért nem emlékszem semmire a baleseten kívül? Mi van velem? Mi történt? – kérdezte kétségbe esetten. A lány biztatólag megszorította a srác kezét

- Az ütés következtében a fejed csúnyán megsérült ennek tudható az amnéziád. De ne félj! Pár nap és elmúlik. Mindkét bokád és lábszárad eltört és a medencéd is megrepedt. Ezek már teljes mértékben rendbe jöttek. És ne aggódj! Nem szenvedtél maradandó sérülést és járni is képes, leszel majd.

- Lehet, hogy most hülyének nézel de, ahhoz hogy ezek meggyógyuljanak bőven, kell idő nem?

- Nos igen! A helyi kórházban ápoltak eddig majd áthelyeztek ide! A családodat nem tudtuk értesíteni, mert nem találtak nálad iratokat. – füllentette a lány

- És mennyi ideje történt a baleset?

- Nem tudom. – a fiú felsóhajtott

- És nem zavarok itt? – kissé kellemetlenül érezte magát

- Nem egyáltalán nem emiatt ne aggódj. De most pihenj! Rád fér! – a fiú csak egy bólintással jelezte hogy egyet ért. Becsukta a szemét és szinte azonnal elaludt.

A lány lassan felállt és kisétált őt pedig Hiei követte.

- Szép rögtönzés volt – mosolyogta

- Azt mégsem mondhattam, hogy gyógyító erőm van – mosolygott vissza – De mondd csak Hiei úrfi te mi járatban vagy erre felé? Én úgy tudtam az alvilágban, maradsz. – a tűzdémon arcára pillanatok alatt ráfagyott előző mosolya.

- Hát csak azt a feladatot kaptam, nézzek körbe erre felé. – hazudta a démon. Végül is azt mégse mondhatta ’Drága húgom jöttem megnézni, hogy megy sorod’. Még a gondolattól is kiverte a víz.

- Hiei úrfi jól érzed magad? Olyan sápadt vagy. – majd kezét az imiko homlokára tette. Ezzel, pedig kellően zavarba hozta

- Nem jól vagyok csak melegem, van – vágta rá, ami elsőre eszébe jutott – megyek, járok egyet! – azzal már el is tűnt a hótündér csak meglepetten pislogott maga elé majd ő is követte a fiú példáját

ﻯ

Lassan teltek a napok. Yukina minden egyes napot a fiú mellett töltött. A napok múlásával egyre jobban megismerték egymást, és közelebb kerültek egymáshoz. Bár a fiú nem emlékezett a múltjára remekül elbeszélgettek és közös témát is találtak. Az idő előre haladtával a fiú sérülései gyorsan gyógyultak de amnéziája megmaradt. Bár a járás még nehézkesen ment Yukina támogatásával minden nap sétáltak. És ez alól a mai sem volt kivétel. Kellemes idő volt a nap melegen sütött. Épp most tértek vissza és a templom bejárata előtt ácsorogtak. Mélyen egymás szemébe néztek. Napok múlásával fel sem tűnt nekik hogy mennyire megkedvelték egymást.

- Megölöm azt a szemetet! – sziszegte majd elindult

- Hé Kuwabara! Ne csinálj hülyeséget! – szólt rá Yusuke

- Te csak fogd be a pofádat Urameshi! Bezúzom annak a mocsoknak a képét és el fog menni a kedve a hasonló akcióktól! Hogy tehet vele ilyet! – és dühtől feltüzelve indult volna, ha Yusuke vissza nem tartja

- De hogy zúzod te be a képét! – állította meg barátját

- Igen is bezúzom, még ha előbb veled is kell, kezdjem! – azzal hirtelen megfordult és behúzott egyet barátjának. Urameshi erre nem volt felkészülve így kivédeni se tudta. Földre huppant és sajgó arcát dörzsölgette.

- És most kibelezem azt a mocskot! – azzal megfordult és indult volna, ha most valaki más nem állja el útját -H-Hiei? – nyögte döbbenten. A démon szemei csak megvillantak és gyomorszájon vágta a meglepett fiút majd egy fához nyomta. Majd torkának szegezte a kardját. – Megvesztél?! – kiáltott rá Kuwabara

- Ezt akár én is kérdezhetném! – sziszegte az imiko szemeiben izzott a düh

- Most mit kell idegbajt kapni? Csak kinyírom azt a szemetet, aki rámászott Yukina kisasszonyra! – vágta rá ingerülten

- Fejetlenül kötve hiszem! – sziszegte – Ha nem tűnt volna fel Yukina egy pillanatig se ellenkezett

- De hát… – vágott közbe

Nem fogom hagyni, hogy tönkre tedd a húgom boldogságát! – szemeiben harag lángolt alátámasztva ezzel, azt hogy nem viccel. Kuwabarát sokkolta ez a válasz

- A húgod? - nyögte

- Ahogy mondod balfácán! Melegen ajánlom, hogy ne mondd el neki! Meglehetősen megnövelné az élettartamodat! – sziszegte – És ha igazán szereted… Akkor hagyod, hogy boldog legyen azzal, akivel akar. És nem teszed tönkre a boldogságát – mondta ezt már higgadtabban, majd elengedte a fiút. – Rettegem a gondolatot, hogy mi lesz, ha újra emlékezni fog. Talán még nagy baj lesz, abból hogy így egymásba gabalyodtak – suttogta a srác inkább csak magának. Majd megrázta a fejét felugrott és eltűnt. Kuwabara elkerekedett szemekkel gubbasztott a fa tövében. Túl sok volt ez neki egyszerre. Alig bírta elhinni mindazt, amit hallott. Lassan Yusuke hozzá sétált és kezét barátja felé nyújtotta, hogy felsegítse. Az kezével félre söpörte a segítő kezet és felállt.

- Kuwabara- kezdte Yusuke

- Nem kell a rizsa Yusuke! Nem kérek a sajnálatodból! Te végig tudtad ne is, tagadd! És nekem mégse szóltál, pedig tudod hogy… mindegy! – suttogta maga elé majd bánatosan elkullogott. Yusuke csak felsóhajtott majd a templom felé vette az irányt. Jobbnak látta békén hagyni most barátját.

ﻯ

Újabb napok teltek el az incidens óta. Yusuke haza ment viszont Kuwabarának esze ágában se volt távozni. Meg akart arról bizonyosodni, hogy az ismeretlen nem csak kihasználja élete szerelmét. Keserű felismerés volt számára hogy tényleg szeretik egymást és ennek hátterében semmi hátsó szándék nem lapul. Ez a tudat mélyen szívébe mart. Mégsem mutatta mennyire, fáj neki mással látni azt a nőt, akit teljes szívéből szeret. Fájdalmát csak az a gondolat enyhítette hogy legalább boldog. Az eget sötét fellegek borították el. A levegőben volt valami megmagyarázhatatlan. Valami furcsa. Valami rossz. Yukina és a fiú kéz a kézben sétáltak a templom felé.

- Olyan rossz előérzetem van – mondta félve a lány

- Ne aggódj! Óvatosak leszünk! – mondta a fiú és biztatóan elmosolyodott. Ez a lány arcára is egy halvány mosolyt csalt

- Szeretlek! – mosolyogta. A fiú szólásra nyitotta száját de, hatalmába kerítette egy rossz érzés. Megfordult. És ekkor behasított a fájdalom. Teste lassan kezdett el hátra felé dőlni. Yukina még idejében kapta el. Arcára kiült a félelem, amikor látta a fiú fájdalomtól eltorzul arcát. Majd felsikoltott, amikor látta, hogy fehér ingén hogy árad szét a vére.

- Hupsz! A lányt akartam de azért így se olyan rossz! – nevetett egy sötét alak a közeli fa ágáról majd leugrott. – Végül is a célomat így is végre hajtottam! – vonogatta vállát majd megfordult és lehúzta fejéről a csuklyát. Arcán csúnya hegek foglaltak helyet. Szemeiben gonoszság és a gyilkolás öröme csillogott. Távozni készült Azzal viszont nem számolt, hogy valakibe beleütközik. A fiú szemeiben düh és fájdalom csillant.

- Miért? – csak ennyit kérdezett

- Mert teljes rohadó szívemből utálom a hótündéreket! És imádok nekik fájdalmat okozni! Nincs is annál szebb látvány mikor egy hótündér néz rád kétségbe esetten szenvedő arccal! És még jobban szeretem őket megölni! Amikor már nem könyörög, azért se hogy öljem meg! Akkor válnak unalmassá és végzek velük!- magyarázta a démon és hangjából csak úgy fröcsögött a düh és az undor.

A fiú szíve összeszorult a hallottaktól. Szellem kardjával kíméletlenül ketté szelte a démont. Annak esélye sem volt a menekülésre olyan váratlanul érte a támadás! Hangosan felordított majd kettészelt teste a földre zuhant. Nem szenvedett sokáig. Mire teste földre került halott volt. Teste körül szétáradt a vére. A fiú egy ideig csak nézte a démont. Szemeiben könnyek csillogtak. Majd tekintetét a zokogó lány felé fordította. A hótündér ölébe hajtotta a fiú fejét egyik kezét, pedig a mellkasán lévő sebre szorította. Kétségbe esetten próbálta megmenteni az életét. Minden gyógyító erejét bevetette. De segíteni már nem tudott. Túl késő volt már. Ennek ellenére kétségbe esetten próbálkozott. A fiú egész mellkasa vértől volt lucskos. Szája szélén vér folyt végig. Yukina fehér kimonóján a fiú vörös vére száradt. A fiú arcán halvány kis mosoly jelent meg. Szemeiből mégis csak fájdalom tükröződött.

- Ne aggódj! Nem volt hiába való a halálom! – suttogta

- Ne mondj ilyet! Nem fogsz meghalni! Nem hagyhatsz itt! - a lány hangja könyörgően csengett. A fiú összeszorította a szemét. Furán érezte magát. Mikor újra felnyitotta megfáradt szemeit keserédesen elmosolyodott.

- A nevem Rekka! És menyasszonyom van… illetve most már csak volt – suttogta a fiú. Amnéziája már a múlté. – Azért… örülök hogy… megismerhettelek… - lehelte utolsó szavait. És azok a gyönyörű tenger kék szemek, amibe ha az ember belenézett megfeledkezett a világról is. És ezek a gyönyörű szemek most csukódtak le örökre. Hiába a gyógyító erő hiába minden igyekezet a fiú sebe halálos volt. Yukina vérző szívvel szorította magához a halottat. Könnyei szaporán folytak végig arcán és földre érve gyöngyként koppantak. De nem csak az igaz gyöngyök kopogtak ekkor a földön, hanem már az eső is. A lépcsőre folyó vért lassacskán felmosta, mosta. És a véres sáros lé tovafolyt a lépcsőkön. Hihetetlen erejű fájdalom. A lány szíve majd megszakadt a fiúért. Szerette. Mégsem tudott segíteni. Ha egy kicsit gyorsabban reagál, akkor félre lökhette volna a fiút és a penge az ő testén, megy keresztül. Egy penge, ami most egy fa törzsébe fúródott. Sötét bordó vér csöpögött róla a fa törzsén vörös folyamot képezve, ahogy az eső lemosta. És ami még jobban fájt neki az az volt, hogy valahol a világban egy lány ugyanúgy siratja a fiút, mint most ő. Ha akkor egy kicsit is gyorsabb, akkor most ő lenne halott. És ha ez így lenne a fiú még így is, megtalálhatná a boldogságát. De meghalt. És hiába a szó hiába könny. Nem ér semmit. Meghalt és nem hozza vissza többé már semmi.

Kuwabara csak lehajtott fejjel állt. Bűnösnek érezte magát. Hisz ez csak egy nyomorult D osztályú szörny volt! És még érezte is, hogy a közelben ólálkodik mégse tett korábban semmit ellene. Gyűlölte magát ezért. Ha a fiú nem fordul, meg akkor talán szeretett Yukinája heverne most holtan a földön. És így most talán ő szenved a legjobban! És mindez miért? Mert féltékeny volt a fiúra. Mert a srácnak sikerült az, ami neki nem. Mert Yukina őt szerette! Ő, pedig nem más Yukina számára, mint egy barát. Nem érzett iránta soha semmi többet. És már nem is fog ezek után. Szemeiből könnyek folytak, amit az eső szétmosott az arcán. Mindkettejük szíve majd megszakadt a fájdalomtól. A lányé, azért mert szerelme életét vesztette a fiúé, azért mert így kell látnia azt, akit a világon mindennél jobban szeret. Mindkettejük szívébe éles tőrként hasított a tudat hogy már sosem lehetnek azzal, akit oly annyira szeretnek, hogy gondolkodás nélkül áldoznák érte akár az életüket is. Vérző szívük mély gyászban égett. Gyászolták a holtat és a boldogságot, ami már sosem lehet az övék.

Számukra ez már nem létezik. Halálra ítélt szerelem jutott nekik, ami szívük végét jelentette.

Vége