3. Fejezet

Kihalt volt minden. Halvány ködfátyol ereszkedett le. Az égen nem voltak csillagok csupán a hold nézte sápadtan ezt a romlott világot. A temetőben nyugalom volt örök nyugalom. Mindenfelé sírok, ahogy ezt már megszokhattuk a temetőktől. Halottak alusszák örök álmukat. Nekik már többet nem fáj semmi. Mégis tele van e hely keserűséggel. Gyászolók fájdalma leng körbe mindent. Egy hely, ami arra emlékeztet, hogy elvesztettünk egy számunkra fontos személyt. Sírkövek őrzik szeretteink nevét. A hold fénye lassan végigkúszik az egyik márványtömbön megvilágítva vele azt. Egy név: Shiori Minamino. A mellette levő sírban férje pihent. Férje mellett, pedig annak fia. A sírokra egy árnyék kúszik lassacskán. Mégsem kihalt teljesen a környék. Egy fiatal fiú érkezett meg édes anyja sírjához. Zöld szemeiben könnyek csillogtak. Felsóhajtott. Ajkát meleg pára hagyta el. Összébb húzta a kabátját. Ma van pontosan egy éve. Ez volt az a tragikus nap.

Bár eltelt egy teljes év nem felejtett el semmit. Emlékeiben még most is tisztán él. A szíve összeszorult, amikor arra a bizonyos telefonhívásra gondolt. A rendőrség volt az. Ők közölték hogy édes anyja mostoha apja és mostoha öccse is gyilkosság áldozatává váltak. Először fel se fogta a hallottakat. Remélte hogy az egész csak egy nagyon rossz tréfa. De minden reménye darabokra tört, amikor berendelték a hullaházba. A hideg valóság szinte sokkolóan hatott rá. Ahogy szembesült édesanyja élettelen testével. Egy világ dőlt benne össze. Ezután útja Koenmához vezetett. Tudta hogy Koenma felfedheti előtte azokat a részleteket, amit a rendőrök talán sosem fognak vele közölni. Őszinte részvétem a családjáért. Ennyit mondtak csupán. És részükről lezártnak tekintették az ügyet. A nyomozás még folyt és még be nem fejeződik, nem tudhatott volna meg semmit. De Koenmánál volt egy felvétel. Egy kazetta, ami a gyilkosság minden mozdulatát megörökítette. Kurama kérése az volt had nézze végig egyedül. Koenmának nem volt ellene kifogása majd távozott magára hagyva ezzel a fiút. Remegő kézzel tette be a kazettát a lejátszóba majd elindította.

Édesanyja nyugodtan sétált a város utcáin. Arcán a megszokott szívmelengető mosoly ült. Mit sem sejtve sétált egy sötét sikátor felé. Honnan is tudhatta volna milyen borzalmakat, rejt ez számára. Hisz nap, mint nap tette meg ugyanezt az utat és nem volt baj soha. Egészen mostanáig. Lassan elérte a sikátort. A sikátorban támadója a falnak lapulva várt. Ajkai mozogtak. Számolta a lépéseket. Majd a megfelelő pillanatban előugrott rejtekéből és elkapta a gyanútlan asszonyt. Kezét az asszony ajkára szorította, még mielőtt sikíthatott volna, majd berántotta a rejteket adó sikátorba. Ott a falhoz nyomta a rémült asszonyt és torkának nyomott egy kést.

- Legyél szófogadó és talán akkor életben, hagylak! – vigyorgott rá a rémült asszonyra, akinek már a könnyei folytak de szólni nem tudott vagy inkább nem, mert – Add át szépen minden pénzed! – az asszony remegve nyújtotta át a táskáját amit a férfi szabályosan kitépett a kezéből és figyelmét már az kötötte le hogy feltúrja annak tartalmát. Nem is foglalkozott már az asszonnyal. Az élt a lehetőséggel és oldalazva lassan elindult. Remélte hogy a férfi nem veszi észre. Nem volt szerencséje. A férfi egy gyors mozdulattal megragadta a nőt és magához húzta. Az asszony ajkait egy fájdalmas nyögés hagyta el. A férfi a kés pengéjét a nő húsába vájta majd szép lassan kihúzta. A késen végigfolyt a nő meleg vére. A férfi újra a falhoz nyomta.

- Kellett neked heveskedned! Mond, csak van családod? – a nő ajkán csupán vér távozott – Nem felelsz? Nem gond! Már tudom, hol laksz – mosolyogta - Ha már nem hordasz magadnál pénzt, csak van a házadban valami értékes! Ja! És ne aggódj, ha a házadban találok valakit azt a legnagyobb örömmel, fogom a halálba küldeni! Csak hogy ne légy magányos! – vigyorogta. A kegyelem még csak meg sem fordult a fejében. Egyszerűen átvágta a nő torkát. Szerencsétlen elkeseredve kapkodott levegő után mind hiába. A fal mentén lassan lecsúszó teste vastag vérnyomot hagyott. Üveges szemeiben még könnyek csillogtak. A férfi elégedett vigyorra húzta a száját majd kisétált a sikátorból.

Ekkor a kép elsötétült. Pár pillanat múlva már egy másik helyszínen történő eseményeket lehetett követni. Ez a helyszín egy ház volt. Shiori Minamino egykori lakhelye. Későre járt már az idő. Az utcán nem járt senki. A házakban nem égtek fények. A bokorban viszont valaki lapult. Valaki, aki csak a megfelelő pillanatra várt. Ami számára most jött el. Lassan eljött rejtekéből. Mély lélegzetet vett. Shiori gyilkosa tartotta magát a szavához és éjjel valóban ellátogatott az asszony házába. Lassan elsétált a bejárati ajtóhoz. Még mielőtt bement volna gyorsan körbe pillantott. Miután meggyőződött hogy rajta kívül egy teremtett lélek sincs kin zsebébe nyúlt. Nem kellett zárfeltöréssel bajlódnia. Elég volt használnia a kulcsot, ami Shiori táskájában volt. A kulcsot lassan a zárba tette majd elfordította. Lenyomta a kilincset. Az ajtó halk kattanással nyílt ki ő, pedig besurrant és becsukta az ajtót.

 - Eddig minden simán ment – nyugtázta majd körül nézett. A földön két pár cipő foglalt helyet. Gonosz mosolyra húzta a száját – Szóval mindketten itthon vagytok. Lassan beljebb sétált a házban. Gondosan átvizsgálta az egész földszintet de senkit sem talált. A lépcsőnél állt meg. – Tehát fenn vagytok – lassú léptekkel indult meg felfelé. Tartott tőle hogy a lépcsők nyikorogni fognak és lebuktatják Aggodalma alaptalan volt. Felérve az emeletre körbenézett. A folyosón két ajtó volt. – Na lássuk csak melyikkel, kezdjem? Jobb vagy bal? Jobb vagy bal? – suttogta maga elé. Végül a jobb oldali ajtó felé indult el. Kezét lassan a kilincsre tette lenyomta. Lassan kinyitotta az ajtót. A szobában levő férfi az ajtó nyitódására azonnal felkapta a fejét és elindult az ajtó felé.

- Hát megjöttél drágám! – hangja megkönnyebbültséget árasztott. Viszont az ajtóban nem az állt, akire számított – Maga ki a franc? – kérdezte idegesen. Az idegen férfi nem felelt. A férfira szegezte fegyverét, majd meghúzta a ravaszt.

- Elfelejtettél drágám? – vigyorogta. Shiori férjét a fején találta el a lövés. Azonnal meghalt. Teste tehetetlenül dőlt és hangos puffanással ért földet. A holt test feje alatt hamarosan egy vértócsa kezdett el növekedni. A gyilkos mosolyogva fordult meg. Nem számított, viszont arra hogy az előbb lelőtt férfi fia ott áll vele szemben. Szemeiben félelem tükröződött. Látta apját meghalni. Földbe gyökerezett lábakkal állt és csak maga elé nézett. A gyilkos viszont nem tétovázott. Meghúzta a ravaszt újra és újra. Mindhárom lövedék a fiú mellkasát találta el. De nem halt meg. Teste eldőlt szájából vér csorgott mellkasából szabályosan ömlött a vér. Szemiben könnyek csillantak meg. A fájdalom a látottak a tudat hogy mindjárt meghal könnyekre, fakasztották. A gyilkos lassan mellé sétált.

- Fáj? Tudom, hogy fáj! Most azonnal megölhetnélek! De az úgy nem vicces! Szenvedj meg a halálért! – vigyorogta majd elsétált. Most hogy a házban levőkkel végzett neki látott a ház kifosztásához. Szegény fiú hosszú perceken keresztül vívta haláltusáját majd szép lassan elvérzett.

És a felvétel itt véget ért. Eltelt egy év de az érzés az óta nem változott semmit. Az emlékek élénken élnek benne és az érzés is ugyanaz. Azóta nem találja helyét a világban. Bűntudata van. Nem tud tőle szabadulni. Miért ő? Miért csak ő maradt életben? Miért azon a napon kellett elutaznia? Ha ott lehetet, volna talán minden másképp történt, volna. Talán nem halt volna meg senki. Vagy ha ott lett volna ő is meghalt, volna. Mennyivel könnyebb lenne. Felelősnek érezte magát a történtekért. Bár dühös volt önmagára az elkövetőt teljes szívéből gyűlölte. Sőt! A halálát kívánta. De tehetetlen volt. Az elkövető mindkét gyilkosságnál maszkot viselt. Így nem láthatta arcát. Nem tudhatja ki is ez az ember. És így nem is állhat bosszút. Elkeseredetten rogyott térdre és könnyei végig folytak arcán. Gyűlölte az elkövetőt és önmagát is tehetetlensége miatt. Képtelen volt beletörődni abba a tudatba, hogy a családját lemészárolták, és ő nem tehetett értük az égvilágon semmit. És azért se tehet semmit, hogy a gyilkos hasonló tetteket vigyen véghez. Ekkor valaki a vállára tette a kezét. Lassan felemelte a fejét. Hiei állt mellette.

- Hiei? - suttogta

- Megértem a fájdalmadat. Én sem tehettem semmit, azért hogy megmentsem anyámat.

- De én még azt sem tudom ki végzett vele

- Ha tudnád is, az nem változtatna semmin.

- Bosszút állatnék…

- Bosszút? Na ne nevetess – fintorogta – hiába ölnéd, meg az nem hozná vissza édes anyádat

- Tudom – sóhajtotta – de a tudat hogy több családot nem tehet tönkre…

- Megnyugtatna? Talán! De ki tudja, hogy meddig tartana. Az emberek világában rengeteg ilyen ember van. Mindet csak nem ölheted meg.

- Mindet nem.

- Remélem nem áll szándékodban az, se hogy jelentősen megritkítod őket.

- Ki tudja – állt fel

- Értelmetlennek tartom. Visszaszorítanád az ehhez hasonló eseteket de, nem törölheted el őket. De én nem szólok bele! Azt csinálsz, amit akarsz! Csak gondoltam szólok hogy én visszamentem az alvilágba. Hidegen hagy az ügy, amit Koenma rátok sózott. Ne vedd túl komolyan. Még akkor, se ha szimpatizálsz azzal amit az elkövetők csinálnak.

- Nem fogok csatlakozni hozzájuk. Ahogy a példájukat se fogom követni. Tudom jól, hogy anyám se szeretné. És igazából nem oldok meg vele semmit. Csupán a fájdalmamat enyhíthetném vele.

- Kezdesz hasonlítani régi önmagadra – mosolyogta a démon majd lassan köddé vált a sötét éjszakában.