5. Fejezet

Vak sötét van. Nem látni semmit. És mégis. Kitartóan rohan. Nem tudja, min lépked, nem tudja hová tart. Mégis szalad. Arcára kiült a félelem. Nem is rohan valójában, hanem lázasan menekül. Néha hátra tekint de, nem lát semmit. Régóta lohol már. Szaporán kapkodja a levegőt. Zöld szemeivel a veszélyforrásokat fürkészi. Bár nem látja, érzi, hogy nincs egyedül. A földet lassan elönti a köd. Zavarodottan tekint le. Előbb még a semmi közepén volt, most pedig a temetőben találta magát. Nem áll meg tovább folytatja útját. Megállíthatatlanul tört előre a sírok között. Egészen eddig. Az egyik sírból egy rothadó kéz nyúlt ki. Ő mit sem sejtve rohant a köd miatt nem is látta. A rohadó végtagról néhol már levált a hús. Elkapta a fiú bokáját. A fiút meglepetésként érte a dolog. Elvesztette az egyensúlyát és előre esett. Alkarjára támaszkodva gyorsan a hátára fordult és körbe nézett. Szemei elkerekedtek a látványtól. Hátra felé kezdett kúszni közben reménytelenül tapogatózott valami fegyver után hátha azzal képes lesz megvédeni magát. Az előtte álló bestia hatalmas volt. Törpének érezte magát. A szörnynek izmos teste volt és vörös bőre. Arcát nem láthatta csupán a vörösen izzó szempárt. Ujjai hatalmas éles karmokban végződtek. A fiú tovább hátrált majd hátra pillantott. Alig, mert hinni a szemének. Mindenfelé emberi csontok hevertek. És a csonthalom tetején egy fából faragott széken ült egy nő. Jól ismerte az asszonyt.

- Anyám? – suttogta maga elé. Teljesen ledöbbentette a látvány. Az asszony lassan ráemelte tekintetét. Majd riadtan kiáltott oda neki – Menekülj!

Az asszony halványan elmosolyodott. – Ugyan miért tenném? – a fiú össze zavaradott a válasz hallatán. A nő folytatta. – Hát nem emlékszel? Ilyen könnyedén elfelejtettél volna? Én már többé nem vagyok része a világodnak. – lassan felállt a székből és szembe fordult a fiúval, aki közben talpra állt – Meghaltam! És te hagytad! Nem segítettél! Hogy tehetted ezt velem? Miért? Annyira fájt…– suttogta a végét. Szemeiben megvetés harag és fájdalom keveréke csillogott. Ekkor a nő torkából spriccelni kezdett a vér. Olyan erővel tört a felszínre hogy még a fiút is elérte A fiú teste remegett szólni sem bírt. Az asszony szavai, és a látvány megbénította. A szörny hangos üvöltése rázta vissza. Felé fordult de ekkor már késő volt. A szörny karmaiba került teste, ami földre szorította. Kétségbe esetten próbált szabadulni mindhiába. Közben a vér továbbra is csak ömlött. Riadt tekintetét hol édes anyjára hol a szörnyre fordította.

- Ez nem lehet – suttogta.

- Neked kellett volna meghalnod – suttogta a nő. Szemeiből semmiféle érzelmet nem lehetett kivenni. A fiú ijedten forgatta a fejét. Szíve hevesen vert majd kiugrott a helyéről. A szörny mellett csontvázak jelentek meg. Egyre több és több. Csontjuk vörös volt. A földön heverő fiú felé hajoltak. Mind ugyanazt hajtogatták.

- Neked kellett volna meghalnod!  - egyre csak ezt ismételgették. Közben, pedig véreső hullott. A koponyák mereven bámultak. Hangjuk szemrehányó volt.

- Bocsáss meg! – ordította a szenvedő fiú – Könyörgöm, bocsáss meg! – szemiben könnyek csillogtak. Nem ő akarta hogy így történjen. Nem akarta. De nem tehetett ellene az égvilágon semmit.

Hirtelen újra sötétben találta magát. Nem értette mi történt. Újra a sötétben találta magát. Nem látta sehol a szörnyet. Majd újra feltűnt édesanyja. Néhány méterre állt tőle. Szemeiben nem ült harag megvetés. Szelíden nézte a fiút szívmelengető mosolyával. A fiú lassan felé nyújtotta a kezét. És ekkor újból feltűnt az előző bestia. Minden gond nélkül szelte ketté az asszonyt. Annak semmi esélye sem volt védekezésre vagy menekülésre. De legalább gyors és fájdalom mentes halál volt. Tehetetlenül csuklott össze. Teste alatt egyre nagyobb területen áradt szét a vére. A fiú a nőhöz lépett és térde rogyott. Végig simított az asszony arcán. Szemeiből feltörő könnyei végigfolytak az arcán. A szörny felordított. A fiú felé fordította a fejét. Szemeiben izzott a gyűlölet. Felállt és felbőszülve rohant a szörny felé. Nem gondolkodott taktikán nem törődött a következményekkel. A szörny egy gyors mozdulattal nyársalta fel egy szablyával. Majd magasba emelte a fegyvert. Lesújtott a szablyával. A fiú teste könnyedén csusszant le a pengéről és csapódott a földhöz. Mellkasa izzott a fájdalomtól. Ruhája vérben úszott. Ekkor valami meleget érzett. Valami hozzáért. Lassan nyitotta fel a szemét. Egy homályos alak. Beletelt egy kis időbe mire kitisztult előtte a kép. Egy barna hajú fiú nézett rá. Ekkor tűnt fel neki, hogy a fiú a vállánál fogva rázogatja. Egész teste verejtékben úszott. Szeme előtt lebegett édes anyja élettelen teste. Hirtelen elkapta a fiú csuklóját és felpattant.

- Ne érj hozzám! – ordított rá a fiúra. A barna hajú védekezőleg emelte maga elé a kezeit. Szemeiben értetlenség csillogott.

- Nyugi főnök!

A zöld szemű fiú a levegőt kapkodta. Lassan kapcsolt hol is van. Egy sóhajtással nyugtázta a dolgot. – Ne haragudj! – szabadkozott majd visszaroskadt az ágyra

A barna hajú csak a fejét rázta. Ugyan az a fiú volt, aki a hulla kupacot „őrizte”. Barna szemeivel az ágyon ücsörgő fiút fürkészte – Jól vagy?

A fiú pár pillanatig csak hallgatott még mielőtt választ adott rá – Fogjuk rá

- Nem tett jót neked a tegnap esti. Nem kellett volna oda menned. – a zöld szemű csak legyintett

- Már mindegy és most már jól vagyok – azzal felállt – de mondd csak te, mit kerestél a szobámban? – közben a hajába túrt

- Tudod téged, kerestelek. Lenne egy ügy, amit meg kell beszélnünk. Ja és mellesleg álmodban kiabáltál és dobáltad magad. Ezért jöttem be és ráztalak fel.

- Hát azt jól tetted – sóhajtotta

- Hm?

- Hogy felráztál! Miről lenne szó? – váltott gyorsan témát

- Fogtunk egy kémet.

- Miféle kémet?

- Valami beépített ügynök lehet.

- Beavatnál?

- Az új áldozatok közt volt egy nagyon gyanús.

- Gyanús?

- Átnéztem az adatait. És beigazolódtak a sejtéseim.

- Hogy érted?

- Nem rég láttam a tévében. Nem tudom miről beszéltek már de, az kizárt hogy egy minta polgárral a gyilkolás részleteit tárgyalták volna. Ez egy szabaduló művész.

- És honnan veszed biztosra, hogy ő volt? Lehet, hogy csak hasonlít rá.

- Dehogy! Ott vált igazán gyanússá, amikor leszakadt a maszkja.

- Maszkja?

- Az. Engem is meglepett! Még nem köpte el kik, küldték. De biztos a rendőrök. Így akarnak információt szerezni! – mosolyogta gúnyosan

- A rendőrök ostobák! – sóhajtotta a zöld szemű. A másik fiú felvonta a szemöldökét – Eddig csak holtan adtuk ki kezeink közül az áldozatokat. Hiába szabaduló művész. A bilincseinkből csak akkor szabadul, ha mi is akarjuk. Máskülönben csak a kezével együtt jön le. Hisz az a kis vas darab, ami lassan beleváj a húsba átdöfve vele a csuklót, meglehetősen megnehezíti a szabadulást. Ideküldték megöletni az egyik emberüket! Ezek nem normálisak! De ha nekik ez kell!

- Hihetetlenül ostobák! Bekerülni könnyedén be lehet. De kijutni… csak ha már halott vagy – mosolyogta – De azért kiszedek belőle mindent, amit csak tud.

- Ha nem boldogulnál, szólj Judeaunak.

- Hát jó! De ha ő fogja vallatni még a végén, megsajnálom az ürgét – vakargatta az állát – Hát akkor én vissza is térek hozzá, ne mondhassa hogy… elhanyagolom

- Te sem fogsz már változni – csóválta a fejét

- Nem én! – vigyorogta – Ne hajtsd magad túl! – szólt még majd kiment az ajtón így főnöke maga maradt a szobájában. Lassan az ablakhoz sétált és kinézett rajta. Tenyerét lassan az üveglapra helyezte. Szemeiben szomorúság csillogott.

- Vajon meddig lehetek még a főnökötök? – sóhajtotta fájdalmasan, kezét leemelte az ablakról és behunyta szemét.