10. fejezet

Halálsikolyok. Tűz ropogás. Rohanó démonok. Fekte álarcos ruhában karddal felszerelt démonok gyilkolnak. Nőket, gyerekeket, időseket sem kímélve. Menydörgés majd zuhogó eső.

Védekező férfiak. Mentik, amit menteni lehet. A fekete ruhások már térdig véresek. Vezérük, aki sötétkék ruhában virít tiszta. Ő várja azt, akit meg akar ölni.

- Mi van Matsuo?  Félsz? Nem ér neked annyit a néped hogy kiállj mellettük inkább mented a saját tetves élted?

- Csak szeretnéd Maoru. – mondta egy magas férfi Maoru előtt állva. A férfinak hátközépig érő dús ezüst haja volt szeme pedig málna színben tündökölt. Arcán kereszt alakú seb. Megjelenéséből is érezni lehetett hogy nem akárki. Fekete macskafüle hegyesen kandikált ki hajából, macska farka pedig türelmesen simogatta a földet. Fekete kimonójának felső része darabokban lógott rajta. Nyakában furcsa medál. A medál kör alakú volt. Benne egy macska karmos lábnyoma, körülötte egy kör és furcsa rovásírás. Hatalmas szellemi vagy inkább démoni erő sugárzott belőle. De ellenfele Maoru se volt hétköznapi. Rövid fekete haja és fekete tollas szárnya volt. Szárnyait mostmár nyugtalanul rezegtette. Keze tele volt aggatva szalagokkal, mellkasát pedig egy hatalmas forradás csúfította el. Karmazsin vörös szeme tömény gyilkolási vágyat árasztott.

- Nézzenek oda. A „Nagy Macska” végre előbújt és nem is olyan nagy, minthogy az mesélik.

A másik férfi erre elmosolyodott.

- Ki mondta hogy a szellem alakom a nagy. Viszont rólad rosszul szolnak a pletykák. Nem egyszerűen vagy ronda. Hanem olyan ronda, vagy mint a bűn te dögkeselyű.

- Megdöglesz. Már csak azért is, mert be mertél szólni.

- Miért mi a másik ok?

- A gazdám Menoru parancsa.

- Menoru?

- Igen. – mondta Maoru azzal a levegőbe emelkedett és lecsapott Matsuora. Épphogy sikerült neki kikerülnie a csapást. Most ő támadott. Karmai világítani kezdtek és kezével suhintott és karmaival árkokat szántott. Mikor földre ért nem nézte hova esett. Ez volt veszte. Mögötte s megjelentek a démonok és rá támadtak. Ezt a helyzetet kihasználva Maoru ellökte a közeli szakadékba. Eközben két hang csattant. Egy vérfagyasztó nő sikoly és egy férfi „rohadt mocsadék”kiáltása Maoru feléjük nézett és ördögien elmosolyodott és démonaival együtt felszívódott. A lány, aki sikoltott térdre zuhant és szívszaggatóan zokogott és egy csak ezt hajtogatta:

- Édesapám… Apa…

A fiú letérdelt mellé és szorosan átölelte.

- Semmi baj Yuko… Én itt vagyok neked.

- Y.. Y.. Youko…- kezdte majd a fiú nyakába borulva, folytatta a sírást.

Miyu hirtelen felült és zihált mintha kilométereket futott volna. Szemeit lassan ellepte a könny. Átölelte térdeit, fejét lehajtotta és a valóságban is sírni kezdett.

- Nem hagyom, hogy te is átéld ugyan ezt, mint amit én. Nem hagyom, hogy a te népedet is majdnem teljesen kipusztítsák. És főleg nem hagyom, hogy megöljenek Kurama… Szeretlek.

Kurama is zihálva ébredt. Ő is újra álmodta ezeket, a perceket. Lement a konyhába és ivott egy pohár vizet mikor Hiei az ajtóban támaszkodva megszólította.

- Mi van, nem bírsz aludni? És kinek kiabálsz olyanokat, hogy te „rohadt mocsadék”?

- Csak egy régi emlékemet éltem át álmomban. Ne faggass! – mondta morcosan és visszament a szobájába aludni.