Másnap Kithara otthon ébredt. Szobája üres volt. Hajnali négy óra lehetett. Odakint éj sötétsége a  nappal ragyogó  fényével harcolt s csatájuk hűvös hajnalt hozva.

    Az anyja meghalt a szeme láttára. Meghalt…!Meghalt…. Kithara szeméből könny gördült. Benne a  szomorúság és fájdalom egy részének darabja.

 Ekkor, Yusuke felkiáltott:

-Felébredt! Él! – szavait barátai boldog örömkiáltásai követték.

-Kithara! Élsz! Semmi bajod!

Kithara ekkor vette csak észre ,hogy Kurama a küszöbön állva nézett vissz rá. Ám cseppet sem villanyozta fel Kithara visszatérése. Sőt, mintha gyűlölettel meredt volna a lányra. Kithara ekkor vette észre, hogy Kurama szeme nem csillogóan zöld, hanem vérvörös. Majd Kurama egy szempillantás múlva eltűnt.

Eközben:

Barlangban szörnyű terveket fonnak a GDSz utolsó megmaradt tagja és a magas széles vállú alak.

-a lánnyal mi lesz? –kérdezte az alacsony

-Íme ,az aki megoldja ezt a problémát. Gyere be, kérlek.

A szobába most belépett egy harmadik alak is. Fehér ruhája, hosszú ezüstszürke haja. Immáron vérvörös szemei. Kurama volt az. 

- Youko Kurama . –jelentette ki a magas, sötét férfi.

- Gonoszabb vagy mint  hittem . – a magas ember elvigyorodott.

- Tudom. –és még szélesebbre húzva száját.

    Másnap Kithara könyvet olvasva ül ágyában. Elmerülve olvasmányában észre se vette ,hogy valaki bejött a  szobába. Kurama volt. Azonban cseppet sem vidám hangulatban. Vörösen izzó szemeit Kitharára szegezte.  A lány ijedten sikoltott. Közelgő léptek zaja hallatszott. Kurama jobb híján elővette rózsaostorát megkötözte vele a lányt és vele együtt elment.

    Yusuke ,Kuvabara és Hiei alig utána néhány másodperccel rontottak be a szobába. Nemsokára Hiei odament az ágyhoz, felemelt valamit róla és megmutatta Yusukénak és Kuvabarának. Egy véres ékszert. Kithara nyakláncát.

-Ez csak egy dolgot jelent. –szólt a fiuk elé tartva.

-Mi a franc ez?! - értetlenkedett Kuvabara.

-Hogy lehetsz ilyen ütődött? – morogott kezét  homlokán tartva Hiei.

Kurama egy  mezőn találta magát. Maga sem tudta hogyan jutott oda. Ekkor vette észre ,hogy a keze véres. De nem a saját vére volt. Mit csinált? Mit keres itt? Efféle gondolatok jártak a fejében. Zsebre tette kezét ,hogy ne lássa. Valami volt a zsebébe. Előhúzta. Egy véres kés volt. Meredten nézett a fegyverre. Kezdek megőrülni! Mi van velem? Gyilkos vagyok!!  Megöltem…! Megöltem….

-Üdvözöllek! – Kurama a hang iránya felé fordult. –Örülök ,hogy megismerhetlek. –folytatta az ismeretlen.

-Ki vagy? Mutasd magad!

-Azt nem árulhatom el. Kurama, azért jöttem ,hogy megköszönjek valamit. –ekkor Kurama meglátta a hang tulajdonosát.

-Me- meg -köszönni?

-Igen. –felelte a (megint) csuklyás alak. – Most már biztosan rájöttél miről van szó. – folytatta  szórakozottan az idegen. De Kurama még mindig nem értett semmit az egészből. Egy ideig értetlenül meredt az idegenre majd rájött.

-Azt akarod mondani ,hogy … - hangja megcsuklott. A csuklyás alak elégedett vigyorral nyugtázta Kurama ijedségét és azt ,hogy rájött mit művelt.

-Pontosan.  Nagyon szórakoztató volt. – az idegen harsányan felnevetett. – És az a legjobb az egészben ,hogy te intézted el! Méghozzá akaratod ellenére! – most már az egész környék vízhangzott gonosz nevetésétől. Kurama ökölbe szorította kezét. Az idegen lassan abbahagyta a nevetést.

-Most már biztosan nem él. – szólt majd villámgyors mozdulattal hason szúrta az ilyedt és egyben dühös Kuramát.

  Kurama egy dombtetőn ébredt. Végtagjai meredten terültek szét a hideg hóban. Arcát megcsípte a dermesztő hideg. Mozdulni akart de nem tudott. Maró hideg átjárta egész testét. Vörös vére szinte világított a fehér hóban.  Végül hosszú nyűgölődés után végre sikerül felállnia. Nem tudta hol van. Végül megpillantotta sebesítőjét. Ott ált, fekete köpenyébe belekapaszkodott a hideg tél szele. Köpenye ujjából kilátszott vékony csontos keze. Majd előhúzott valamit. Kurama megismerte a fegyvert. Az idegen az ő rózsaostorát tartotta kezében.

Végre! Bosszúm hamarosan beteljesedik. Kithara halálán van, te pedig, sebesülten és fegyvertelenült állsz előttem. – szólt, felemelte Kurama ostorát hatalmas csapást mérve a fegyver tulajdonosára. – Gyerünk! Ordíts! Üvölts! Hadd érezzem bosszúm édes ízét.  – diadalmasan felnevetett. Szegény Kuramának ordítani sem volt ereje. Az ostorcsapások egyre halkulni kezdtek. Behunyta szemét… .

Eközben:

   Kithara egy cellában ébredt. Kezei hozzá voltak láncolva a kőfalhoz. Alig egy pár centivel szíve mellett egy seb tátongott. Amit valószínűleg késsel csináltak. Elszakította a láncokat ,feltépte a cella ajtaját. Szemei vörösen izzottak .Végigment a folyósokon és egy terembe ért. Ott voltak, a magas széles vállú és az alacsony. Itt az ideje. Terveikbe belemélyedve észre sem vették, hogy ott van Kithara is. A lány végigosont a szobán és kiment a barlangból. A sötétséghez hozzászokott szemét elvakította a fehéren ragyogó hó. A nagy fehérségben egyetlen vérvörös folt ütött a szemébe. A vörös folt Kurama volt véresen, mellette egy csuklyás alak ált.

A csuklyás felemelt egy kardot és Kurama szíve fölé emelte. Kithara gondolkozás nélkül nekirohant sötét alaknak. Ellenfelének nem is volt ideje megijedni, Kithara futtában kettéhasította. A lány már készült ,hogy Kuramát is megölhesse. Ugyanis hiányzott róla a nyaklánca. Kurama kinyitotta a szemét. Látta mire készül Kithara és  azt is ,hogy hiányzik róla a nyaklánc. A lány lecsapni készült. Kardja már épp Kurama szíve helyét súrolta amikor hirtelen megállt. Kurama szeme fájdalmasan csillogott. Szeméből könny gördült.  Kithara szeme már nem izzott, kardját elejtette. Nem is ment ,hogy felemelje. Szeme ugyanolyan fájdalmasan csillogott. A lány Kurama nyakába borult és zokogni kezdett. Könnyei végigcsorogtak a fiú ostorától véres hátán. Ez azonban egy cseppet se zavarta. Kurama gyűlölte Kitharat de nem csak ezért. Elejétől kezdve nem bízott benne és ezen most már nem hajlandó változtatni. Bár tudta, hogy nem tehet róla a lány mégis… Bizalmatlansága újra felszínre tört.

    Kithara rosszul érezte magát. Majdnem megölte társát. Szíve szomorúságtól puszta, hideg tél. … Pokol az élete. Négy igaz barátja van és abból is csak egyet ismer igazán és azt is majdnem megölte. Más mindenki az ellensége. Mindenki csak megölni akarta. A vérfarkasok mikor ideérkezett, Raiun  és a GDSz. Oh, az-az átkozott GDSz, aki megölte a szüleit, aki egy igazi rémálmot küldött rá, aki a barátait elfogta és őt is.