-         Jaj, ne! – kiáltott fel Kithara.

-          Mi az? –kérdezte Yusuke. –Ugye nem halt meg?

-          Nem. Sokkal rosszabb… .

-          Az a rohadék Yomi, még mielőtt megdöglött volna egy igazi rémálmot küldött Kuramára. –vágott a szavába Hiei.

-          Igen. De ez a rosszabbik fajta. Az is lehet, hogy nem ébred fel belőle. –csatlakozott a párbeszédhez Mukuro. – Még mindig nem hiszem el. Ebből még nagy baj lehet. A túlvilág szellemei ha megérzik az egyensúly felbomlását az alvilágban rögtön támadni fognak.

-          És ez még nem minden, a GDSz is forral valamit, azért is akartak megölni. Háborút akar kirobbantani, hogy elfoglalja az emberek világát. És Yomi emberei is biztos támadni fognak ha megtudják, hogy mi lett az urukkal.

-          Szóval egyszerre három felől fognak támadni? –csattant fel Yusuke.

-          Ezt majd a tárgyaláson. Kurama haldoklik és ha a kis fekete füstje eléri a Gandara többi részét, akkor valószínűleg  összeomlik. –vágott bele Hiei. –Minél hamarabb ki kell jutnunk innen!   

-          Jó de hogyan? Ez a füst mindent szétmar. Ez lehetetlen.

-          A lehetetlen nem tény, hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás, hanem kihívás. A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat. A lehetetlen nem létezik… .- suttogta Koennma.

-          Mit akarsz ezzel? –kérdezte élesen Mukuro.

-          Ezt mondta nekem Dorován a háború előtt alig egy pár órával, amikor megtudták, hogy nyolcszor annyian vannak ellenségek. –válaszolt a kérdezett. Mukuro csak hümmögött. Volt benne valami amit Dorován egykor mondott.

-          Akkor, hogy is fogunk innen kijutni?

-          Két csoportba fogunk válni. Az egyik Koennma pajzsával, a másik az enyémmel fog kijutni. Nehezen, de mozgás közbe is lehet változtatni a pajzs helyét, mert se az enyém, sem pedig a Koennmáé nem bírja a nagy tömeget, a füsttől viszont megvéd. –válaszolt Kithara Koennma helyett.

-          Akkor gyerünk! –kurjantott Yusuke. –Várj, Ki viszi Kuramát?

-          Majd én viszem. –szólt Hiei.

Azzal a kis csapat elindult, hogy mihamarabb kijusson a Gandarából. Az előcsarnokban tucatnyi kövek halmazát találták. Yusuke egy Rei-Gunnal szétlőtte. Hiei rápillantott Kuramára. A fiú nagyon súlyos sebeket kapott. Végül Hiei észrevette, hogy Kurama karján egy hosszú, mély seb húzódik. A vállától egészen az ujjaikig. Magpróbált szólni Kthatanak de olyan iszonyatos sebességgel mentek, hogy a lány már nehezen tudta tartani a pajzsot. Végül kijutottak.

-          Ez meleg helyzet volt. –szólt Koennma, s eltüntette a pajzsot ahogy Kithara is.

A Gandara, ahogy nézték a horizonton látszott, hogy összeomlik.

-          Kithara, nem tudod ezt begyógyítani? –mutatott Hiei Kurama karján levő sebére.

-          Örömmel, de nem minden esetben tudom begyógyítani.

Kithara letérdelt Kurama mellé. Végignézett a seben. Lassan megcsóválta fejét. Majd kezét Kurama karjára tette. Kezéből megáradt a fekete energiacsóva. De Kurama karjából ekkor fehér fény tört elő, nem engedve át a gyógyító energiát.

-          Sajnálom, nem lehet begyógyítani. –szólt lemondóan. –Ezt a sebet egy hatalmas erő fejthette ki. Bár az is lehet, hogy a rémálom jele.

-          A rémálom jele? Ezt meg hogy érted? –kérdezte kíváncsian Yusuke.

-          A rémálomnak van egy bizonyos jele, mindegyik rémálomnak más. Azon keresztül jutnak be a szervezetbe a negatív energiák. Ezek eljutnak az agyba, később a test minden részébe. És mivel ebbe a mai világba van elég, sokkal erősebb. Mivel Yomi küldte rá az ő rossz emlékei, érzései, gondolatai is belekerültek. Ám ha valakire rémálmot küldesz akkor viselned kell a következményeit és mivel Yomi jóval az előtt halt meg, mielőtt a rémálom visszaverte volna az átkot, neki semmit sem kellett szenvednie ez által. Amit rám küldtek rémálmot , az nem volt olyan erős. Szóval a GDSz egy embert használt fel, aki véleményem szerint később kínok kínjai közt meghalt. Bár szerintem úgy választották ki, hogy minél több gyűlölet lakozzon benne.  Ami azt jelenti, hogy a szeme láttára megöltek mindenkit aki kedves volt számára… .- elhallgatott. Nem bírta folytatni. Hiei szólni se tudott a meglepettségtől, ahogy Yusuke sem.

Majd visszamentek a templomba. Hiei a kanapéra fektette barátját. Yukina bevetette minden gyógyító erejét. Bekötözte sebeit. Hiei mereven nézte. Még mindig nem mondta el neki az igazat. Annyi minden történt és még mindig titokban tartja előtte. Mukuro alig pár lépésnyire állt mellette. Bár nem ismerte annyira a rókát, mégis aggódott érte. Mukuro később elhagyta a termet. Hiei tekintete lassan barátjára siklott. Aggódó pillantást vetett rá. Felsóhajtott. Bár tudná mi folyik itt. Bár tudná mi lesz ezután az őrültség után. De erre csak Kurama tudja a választ. Még egy utolsó pillantást vetett rá, s kiment a szobából, ahol Mukurot vélte látni.

-          Vajon meddig marad így az állapota? –kérdezte.

-          Nem tudom, Hiei. Nem tudom… .- suttogta Mukuro. Próbálta összeszedni gondolatait. Nem tudta mennyi ideig állt ott némán, mintha földbe gyökerezett volna lába. Kis idő múlva Yusuke jelent meg a folyóson, nyomában Kitharaval.

-          Van egy kivételesen jó hírem. –sóhajtott Yusuke. –Yomi emberei közül egy sem élte túl. Csak egy pár füstölgő rom és néhány holttest van a Gandarák helyén. Kurama, hogy van? –váltott témát.

-          Semmit sem javult az állapota mióta kijöttünk a Gandarákból. –válaszolt Hiei szárazon.

-          És nem is fog. –szólt közbe Kithara. –amíg le nem győzi a rémálmát addig csak rosszabbodni fog az állapota. Azt hiszem hamarosan szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy Kurama meg fog … .- nem bírta befejezni a mondatot. Szemeiben könnyek csillogtak, de hamar el is tűntek. – Az ő rémálma valószínűleg nehezebb lesz, mint az enyém. Az enyémről hamar rá lehetett jönni, hogy ki csinálta a rémálmot és, milyen körülmények között. Mert én is láttam amint az édesanyám… me…meghal. –utolsó mondatait sírva mondta. Hegyes zöld szemei alatt táncot jártak a könnyek. Yusuke és Hiei döbbenten néztek rá. De nem tarttott soká. Épp csak egy pillanat volt az egész.

-          Az még semmi, hogy mit fog szólni ezért Shiori. Azt hiszem teljesen ki lesz.  –szólt Yusuke szomorúan. –Azt hiszem meg kell mondanunk neki az igazat, arra az esetre ha… - nem akarta kimondani. Úgy se segített volna senkin. Csak megtetézte volna a hangulatot.

-          Azt hiszem igazad van. –szólalt meg Kuvabara.  A többiek meglepődve nézték. Kuvabara nem volt az a csendes fajta, az ég se tudja, hogy bírta ki egy pár idétlen vigyor, vagy beszólás nélkül. Erre fel most ott áll, tök komolyan, ráadásul még igazat is ad valakinek. Ez egy kicsit sok volt egyszerre. Kuvabara ha akart tudott komoly lenni, komolyan vette azt ami most történt. És Kuramáért is komolyan aggódott. Mostanában lefagyott róla az a jól megszokott bolondos vigyor.  Hieit eddig nem érdekelte Kuvabara, azon kívül, hogy minél jobban felbosszantsa. De most olyannak látta Kurabarát, amilyennek még soha. Először látta őszinte komolynak és kivételesen nem rontott el semmit. Valami megváltozott Kuvabarában, amit közelmúlt eseményei váltottak ki.  

   Kurama azt hitte széthasad a feje a fájdalomtól. Megpróbált felállni. Mindhiába. Körülnézett, egy sötét erdőben találta magát. Az erdő örök éjnek fogságában volt. Kurama még egyszer megpróbált felállni. Karjába belehasított a fájdalom. Nehezen de mégis talpra állt. Karján hosszú vércsík húzódott.

 Az erdő amibe volt nagyon ismerősnek tűnt neki. Valami olyanra emlékeztette ami nem egészen volt kellemes elmék a számára. Hirtelen az erdő mélyéről egy csodaszép állat bukkant elő. Kellemes megjelenésű, karcsú róka. Ezüstfehér szőre, szinte világított a sötétségben. Négy lompos farka lobogott utána. Hosszan elnyúlt testel futott üldözői elől. Vérvörös szemeivel ránézett majd futott tovább. Kurama meglátta mi elől futott. Az ő ellenségei elől. Többek közt olyas valakikre ismert rá akiket szíve mélyén gyűlölt. Ám nem érték utol azt a karcsú, gyönyörű állatot. A róka gyors de kecses léptekkel messze elkerült ellenségei elől.

    Kurama megrökönyödve nézte. A rókában magára kellett volna ráismernie, de csak egy megtévesztő, ravasz démont vélt látni.

   Lassan elvesztette időérzékét, csak a fekete végtelenséget látta semmi mást.  Nem tudta mennyi ideig ment az erdőben, amikor észrevette, hogy egy hatalmas épület magasodik előtte. A kastély szerű építmény feketén emelkedett a fák fölé. Elrejtve a külvilágtól, a zajtól. Csak a fák suhogtak némán. De amint Kurama megállt a kastély előtt, siket csend támadt. Kurama habozva de elindult a kapu felé. Egyik keze a vállán pihent, a másikkal egyensúlyozni próbálta magát. A Yomival való harc következtében súlyos sebeket szenvedett. Bár a karján levő volt mindközül a legsúlyosabb. Kicsit sántítva lassan, óvatos léptekkel közeledett a vár felé. Ám nem elég óvatosan. Megbotlott és elesett. Szitkozódva felállt és megnézte mibe botlott bele. Egy kődarabnak nézett ki  de amint felvette a kezébe, rémülten látta, hogy amit most a kezében tart az egy koponya. Kissé elrohadt már, de tisztán kivehető volt a rászáradt vér. Látszólag tulajdonosa nem kínok kínjai közt halt meg. A koponya tetején lévő behorpadás bizonyította, hogy nekiment valaminek vagy leütötték.

     Kurama eldobta, elvei és megérzései csatájának közében lépett be a kapun.  A kapun belül csontvázak tucatjait találta. A sötétből egy vörös szempár nézett rá, majd hirtelen eltűnt.  Kurama ijedten nézett körbe. Majd habozva elindult a rámpa felé. Lassú léptekkel haladva ment, amikor hirtelen a sötétből egy démonfarkas bukkant elő. A hatalmas állat rátámadott Kuramára. Beleharapott a bal vállába. Kurama felüvöltött a fájdalomtól. Az állat feltépte a bőrt a vállán, fogait húsába mélyesztve. Kurama érezte, hogy elveszíti az eszméletét, amikor hirtelen a démonfarkas oldalába egy rózsa fúródott átszakítva a szörnyeteg húsát a másik oldalon jött ki a szára. A démonfarkas fájdalmában vonyított egyet. De a rózsa tovább terjeszkedve körbefonta az állatot. A szörnyeteg lassan leszállt Kuramáról, a rózsa azonban tovább fonta gyökereit. Többször is átszúrva az állatot. Kurama lassan föleszmélt. Egyre csak a fájdalomtól felüvöltő vadállatot bámulva, vagy inkább a rózsát. A rózsa ami többször is felnyársalta a démonfarkast egy fekete rózsa volt. Az állat gyűlölettől és fájdalomtól eltorzult pofával meredt Kuramára.  Majd még egy utolsót felvonított, teljes erejéből jó hangosan. Végül megdöglött.  Kurama értette mire volt jó ez. A szörnyeteg újabb társakat hívott, hogy megölhessék őt, hogy szétszaggathassák és, hogy fájdalom fogságában fulladjon meg. 

     Közel állt ahhoz, hogy elveszítse eszméletét. Kezében egy gyökeret szorongatott. Érezte, hogy a démonfarkas fogaiban levő méreg szétárad a testében. Csak tudjon bemenni a várba, ott már a démonfarkasok elől védve lesz. Bement, keresett egy sarkat és nekidőlve a falnak leült. A gyökér ami a kezében volt egy gyógynövény gyökere volt. Tudta, hogy ennek a növénynek a segítségével hatástalaníthassa a mérget. Ám vannak mellékhatásai is. Ha megeszi kómába kerül, amiből nem biztos, hogy valaha is felébred ilyen sebekkel. Megette a gyökeret és nekidőlt a falnak. Elájult.

Eközben:

Kithara bement a szobába. A többiek követték.

-          Jaj ne! –kiáltott föl.

-          Mi az? –kérdezte Yusuke. Szörnyű előérzete támadt.

-          Nézd! A karja… - A lány odafutott. Két hatalmas fognyomot talált Kurama karján, pontosan a rémálom seb fölött. -A legrosszabb benne az, hogy nem tudom hatástalanítani. A rémálom sebe nem engedi.

-          Akkor mi legyen? –szóhajtott Yusuke. –Hiei, te nem tudsz… Hol van Hiei? –Nézett körbe. Hiei nem volt sehol.

Kithara tudta hova megy ezért utána szaladt. Hamar utol is érte.

-          Hagyj békén. –morogta a fiú. Kithara furcsán nézett rá. – Mit akarsz? –kérdezte tétován. De erre már csak a csend felelt. –Hagyjuk.

-           Valami baj van? –kérdezte hirtelen a lány ugyanolyan furcsa tekintettel. Hiet emlékeztette valamire ez a tekintet. A lány szemeiben újra fellobbant az a láng amit akkor látott amikor először találkozott vele. Kegyetlen és hideg, csak most valami más is volt benne. Bele foglalta az aggódást, a tapasztaltságot és talán egy kevéske szeretetet. Mégis az egész olyan titokzatos és rideg.

-          Miért nézel így rám? –kérdezte végül. Amire szintén nem kapott választ. Csak egy újabb kérdést.

-          Miért nem válaszolsz a kérdésemre előbb? –kérdezte hidegen.

-          Nem értem, hogy kérdezhetsz ilyet. Igen, baj van. A legjobb barátom haldoklik. Hamarosan kitör a háború én meg…

-          Én meg, mi?

-          Nem érdekes. –válaszolt Hiei. Elhallgattak. Kithara tudta, hogy Hiei hazudik. Hazugság, amiből csak baj keletkezhet.

-          Mindent tudok rólad, imiko. Csak azt nem, hogy miért küldtek, hogy megölj.

-          Ne is kérdezd, mert nem tudom. Ez az egy küldetésem különbözött a többitől. Általában a főnököm szokta adni kit öljek meg. De ez most más volt. Nem tudtam ki adta, csak annyit, hogy a főnököm félt tőle és, hogy az alvilágban szinte mindenki félt tőle. Nem tehettem mást a keresésedre indultam. Mivel nem kérdezhettem semmit tartottam magam ahhoz amit mondtak. Ha bérgyilkos az ember, nem kérdezősködhet. Egyszerűn csak meg kell ölnie a célpontot. Az okokba nem avatják bele, ha meg kérdezősködni mer akkor megölik.  

-          Értem. –szólt szárazon. – Már tudom, hogy ki volt az a valaki. A GDSz egyik tagja. Miután az apámat megölték rögtön keresni kezdtek. Addig akartak megölni míg még törékeny és gyenge vagyok. Ami nem nagyon jött össze nekik. Azért akartak megölni, hogy ne legyen senki druida rajtuk kívül. El akarták foglalni az emberek világát, de ezt csak egy druida volt képes megtenni és csak egy druida lett képes volna megállítani is. Igaz én még csak félig vagyok druida, de attól még meg tudom akadályozni, hogy megkaparintsák maguknak az emberek világát. Azt hiszem a többi druidákat is úgy ölték meg, hogy rémálmot küldtek rájuk.  – Hiei csak hümmögött.

-          Dorován volt az egyetlen aki megérdemelte volna az alvilág feletti uralmat. Még druidának is hatalmas volt. Ereje felért az egész alvilág erejével. Raizen akkor még alig A osztályú volt. Ahogyan Mukuro és Yomi is.

-          Van benne valami. Bár nem sokat tudok az apámról egy valamit mégis tudok. Hogy mekkora ereje volt, mégsem használta arra, hogy elfoglalja valamelyik világot. Pedig képes lett volna rá, mégsem tette…

-          Mert becsületes volt és ezt ellenségei ki is használták. A druidáknak az-az egyetlen bajuk, hogy túlságosan becsületesek és igazságosak. Ami nem nagyon érdekli a démonokat és ezért könnyen elbukhatnak. Benned démon és druida vér is folyik. Téged nem húzhatnak csőbe olyan könnyen, mégis csak egy apró hiba és minden összeomlik körülötted… - nem fejezte be. Kithara várta a folytatást, Hiei meg olyan furcsán nézett rá. –Kithara, megkérhetlek arra, hogy leveszed a gyémántot a nyakadból?

-          Tessék? Miért?

-          Mert ha már az volt a küldetésem, hogy megöljelek akkor legalább hadd harcolhassak az eredeti alakoddal, az eredeti éneddel…

-          Sajnálom, de ha már levettem akkor nincs vissza út. Vagy te ölsz meg engem, vagy én téged. De valamelyikünknek halnia kell. – nem akarta de hangja élesen csengett.

-          Csak próbáld meg. Nem maradhatsz örökké így. Meglátod lesznek olyan pillanatok amikor szükség lesz rá.

-          Mióta vagy te ilyen jó tanár?

-          Kurama tanította. Ő mutatta meg nekem a helyes utat. Ő tanított meg nevetni. Ő tanított meg arra, hogy mi is vagyok valójában és megtanított ezt kezelni is. Kurama tanított meg mindent ami értékesebbé tesz. Mielőtt még nem ismertem, csak ölni tudtam és gyűlölni. De ő később megtanított arra, hogy ha valakit gyűlölsz akkor magadat gyűlölöd. És arra, hogy ne bújj el önmagad elől. – Hiei elgondolkodott. Majd egy kis idő múlva megszólalt. –Akkor kezdjük vagy sem?

Kithara elmosolyodott, majd levette a nyakláncát. Szemei lassan vérvörösre színeződtek, haja megnőtt és feketén hullt vállaira. Arcának felét beárnyékolta a sötét kegyetlenség, ami fő jellemzője igazi énjének. Csak az egyik szeme látszott. Tekintetében megnőtt a hidegség és kegyetlenség és a szívében is. Hiei végignézett rajta. Pont mikor először találkoztak. 

-          Nem tudom, hogy miért hívott a gyémánt de nem is érdekel. Azt hiszem van egy tippem: megölni téged. –szólt fagyosan.

Hiei nem tudta mit feleljen, már épp magyarázatra tátotta száját amikor hirtelen Jousshamy (Kitharat eredeti alakjában így írom majd) eltűnt. Ijedten nézett körbe, sehol sem találta. Jousshamyban volt valami ami megrémítette, ahogyan Mukurot is.

  Kardját védekezésre emelte, majd a sötétből egy fekete cikázó árny tűnt fel. Jousshamy iszonyatos sebességgel csapongott, csak nem céltalanul. Hiei felugrott. Jousshamy utána. A lány támadott, a fiú védekezett. Szinte repültek kardjaikat támadásra vagy épp védekezésre emelve, járva a halál keserű táncát. Hiei nehezen tudta hárítani Jousshamy villámgyors csapásait. Nem sokon múlott egy-egy alkalommal, hogy Jousshamy majdnem felnyársalta. Majd a földön folytatták harcukat. Jousshamy támadott, Hiei pedig nem védekezett. A fiú már azt hitte, hogy vége van. A penge viszont alig egy centivel állt meg feje fölött. Jousshamy és Kithara közt belső vihar dúlt. Kithara nem engedte, hogy Hiei meghaljon ezt pedig Jousshamy ellenezte. Jousshamy a fejét fogva hátrált egy pár lépést. A lány legszívesebben felüvöltött volna a fájdalomtól mégse tette. Hiei megbabonázva nézte, nem mert beleavatkozni. A lány iszonyatos sebességgel váltogatta alakját.  Majd hirtelen megállt, Kithara csöppet sem derűs arca tűnt fel.

-          Mi volt ez? –kérdezte Hiei megkövülten.

-          Látod, pont ettől féltem. Az eredeti alakom még nem ismer téged, sem a többieket. Csak ölni tud, akit meglát azzal rögtön végez. –felelte Kithara szomorkás hangon. – Csak két érzés van benne, a félelem és gyűlölet. Semmi más.

-          Ugyan mitől félne? Tőle jobban lehet félni mint ő mástól.

-          Csak attól, hogy mikor már mindenkit megölt, azután ő következik.

-          Figyelj, Kithara.  Ne beszélj róla úgy, mintha az lenne az igazi alakod. Ez az igazi, ami most vagy, mert te teremtetted azzá és ezen már csak te változtathatsz. Lehet, hogy abban az alakodban születtél de nem az-az igazi alakod, megértetted? –Kithara meglepődve nézett rá.

Hiei valami olyasmit mondott ami az életének a kulcsa is lehetne. Már csak ki kell nyitni. Majd hirtelen elmosolyodott. 

-          Ezt is Kurama tanította, igaz? Amúgy meg alig tíz perce mondtad, hogy az-az igazi énem és, hogy ezen már seniki sem változtathat.

-          Az még a harc előtt volt, nem igazán tudtam, hogy ez lesz. Amúgy meg, két tanárom van: Kurama és a sorsom. Kuramán nehéz eligazodni. Minden szava tanító, de nehéz megérteni őket. De azért ez a szép lelépése, mégiscsak nagy ostobaság volt részéről.

-          Rád sem ismerek. –jelentette ki Kithara.

-          Kuramára még annyira se ha meggyógyul.  Már ha ez be fog következni. –hangra lehalkult. Fejét lehajtotta. –Az a Kurama akit én ismerek azt te nem láttad még soha, és Yusukéék is nagyon ritkán. Kívülről olyan mint egy jóképű, kedves, okos fiatalember. De ez nem ő, Kurama valójában rideg és könyörtelen volt, amin egy egyszerű halandó változtatott, csak ezt el ne mond neki mert kinyír. A lényeg az, hogy azóta tudja mi az szeretet, jóság és még sorolhatnám már nem csak gyűlölni tud és félni. És azóta nem kis bölcsesség szorult belé. De még mindig kiülnek Youko vonásai ha feldühítik vagy amikor épp gyilkolni készül. Mert Kurama más mint amilyennek te megismerted... És most itt állok, tehetetlenül és várok, reménykedek, hogy Kurama valaha is meg fog gyógyulni! Dühös vagyok rá amiért ezt tette! De arra még inkább, hogy csak úgy fogta magát és eltűnt! Nem szólt nekem egy szót se arról amit tervezett! Mert szerintem már bennem sem bízik vagy tök idiótának néz, nem tudom. De az biztos, hogy ezt nem fogom megbocsátani neki! Ha meg nem is éli túl akkor cseszhetem az egészet!!! – uralkodott el rajta a düh.

-          Nem hittem, hogy ilyen labilis vagy érzelmileg. –szólt hűvösen Kithara

-          Csak dühös vagyok. –morogta a fiú. 

 Kurama a várban ébredt. Végtagjai elzsibbadtak és elnehezedtek. Kezét a falnak támasztva felállt. Körbe nézett. A kastély ugyanolyan volt belül is, mint kívül. Ugyanúgy félelmetes és hidegséget árasztó. Az előcsarnokból két folyosó indult. Mindkettő egyforma. Lassan elindult az egyiken. Egyik felén hosszú, földig érő ablakok voltak. A másik felől ajtók. Nem akarta, de élesen hallatszott léptei csengése. A folyosón nagy csend volt amit csak ő tört meg. A kőből rakott falak közt sétálva vette észre a folyosó végét. Egy hatalmas faajtó.

  Kurama hirtelen megállt. Lépéseket hallott. Egy tucat démon lépteit. De mire szeme elért a túlsó határra, már késő volt. Villámgyorsan behúzódott az egyik sarok sötét árnyékába.  Mire elértek hozzá, döbbenten vette észre, hogy magát látja és a bandáját. Mikor hirtelen a falból egy nyíl nyúlt ki átdöfve az egyik múltbeli társát. A többiek pillantásra sem méltatták, eszeveszett rohanásba kezdtek, de mind hiába sorra döfte fel őket a falból záporozó nyilak. Csak két valaki maradt éltben: Youko és Yomi. Majd hirtelen mindketten eltűntek.

Kurama alig tért magához a döbbenettől. Miért nem hagyja őt békén a múlt? Miért történik ez vele? Csapongó gondolatok közébe kinyitotta a folyosó végén levő ajtót. Belépett, de nem talált mást csak újabb kétfelé ágazó folyosókat. S azok ugyanúgy néztek ki mint az előbbiek. Kurama már  unta, hogy minden egyforma, talán van ez így, hogy eltévedjen. Felsóhajtott. Majd elindult az egyik folyosón. De ez már hosszabb volt, ugyan látta a végét, hiába ment órákon keresztül csaknem érte el az ajtót. Amikor hirtelen egy ismerős alak tűnt fel vele szemben. Kurama alig hitt a szemének. Mert az a valaki nem más volt, mint…

-      Kithara. –suttogta. S közben jobban szemügyre vette a lányt, aki csakugyan a társa volt.   

A lánynak a kezében egy nyíl és egy íj volt. Lassan Kurama felé emelte.

-          Gyűlöllek. –sziszegte. Becélozta társát és lőtt.

-          Ne! –Kuramának már csak egy tiltakozó szóra nyíltak ajkai és elnyelte a végtelen sötétség. 

Kithara csapongó gondolatai közt indult a templom felé. Mikor beért rögtön afelé a szoba felé ment ahol Kurama feküdt eszméletlenül. Nem is csodálkozott, hogy Yusukét, Hiei, Kuravabarát sőt mém Mukurot is ott találja. Yusuke épp távozni készült, Mukuro követte. Kuvabara felsóhajtott.

-          Nem hittem, hogy egyszer ugyanazt akarjuk a törpével. –szólt szórakozottan.

-          Legalább most ne gúnyolódjatok egymással. –szólt vissza Kithara. Hiei meglepő módon nem szólt vissza Kuvabarának.

Elhallgattak. Hiei vegyes érzelmekkel nézte barátját, ahogyan Kithara is. Kuvabara lassan aludni tért. Csak hárman maradtak: az aggódó Hiei, az érzelmeivel csatázó Kithara és az eszméletlen Kurama.

-          Csak egy gyűlölettel határos érzés kavarog bennem irántad, Kurama. –suttogta a lány. Hiei mereven nézte egy darabig.

-          Nem is tudom, hogy juthatott ekkora ostobaság az eszedbe. –szólalt meg végül, s közben egy gyors pillantást vetett Kuramára. Kithara lassan kezét Kurama fölé emelte. –te meg mit csinálsz? –kérdezte Hiei.

-          Soha nem kedveltem, soha nem szerettem mégis ezt teszem érte. –válaszolta. –Megmentem az életét, ha ez válasz a kérdésedre. Bemegyek a rémálmába.

-          Várj, akkor hadd menjek én is. –ajánlta Hiei. Majd érezte, hogy zuhanni kezd.

Kis idő múlva Hiei fejét fogva kelt fel a földről. Egy erdőben találta magát és Kitharat. 

-          Hol vagyunk? –kérdezte miközben megpróbált felállni.

-          Kurama rémálmában. Gyere, mielőtt még ránk találnak.

-          Ugyan kik? –kérdezte Hiei, erre azonban nem kapott választ.

Kithara futásnak eredt. Olyan iszonyatos sebességgel száguldott, hogy Hiei alig tudta követni.

-          Mond, miért sietsz ennyire? –lihegte futás közben.

-          Erre most nincs idő, majd elmagyarázom.

De már nem is kellett magyaráznia semmit, hiszen elérték a várat.

-          Ez lenne az, amit keresünk. –közölte Kithara.

-          A vár? Ugyan mi… .- nem fejezte be a mondatot. Arca elsápadt. Kithara alig ismert rá, majd megfordult. Vérfarkasok tucatjait vélte látni.

-          Arra gondolsz amire én? –kérdezte a lány.

-           Ha te arra gondolsz, amire én akkor jobb, ha nem gondolsz semmire. –jelentette ki falfehéren Hiei.

A kastély körül egyre több fekete alak bukkant elő.  Hiei előrántotta a kardját, de a karjába belehasított a fájdalom. Most vette csak észre, hogy a karján a rémálom jele díszeleg.

    Yusuke álmatlanul feküdt az ágyában. Egész éjjel nem aludt semmit. Szívesen pihent volna egy kicsit, de amint elalszik előjönnek azok a rémálmok melyek pirkadatig gyötrik. Addig kínozzák mg el nem jön a megnyugvást hozó hajnal, s el nem űzi rémálmai fekete árnyait. Így tehát nem menekülhetett sehova, csak az őrült hajszába reggeltől estig. S addig míg ennek az egésznek vége nem lesz így fog menni a halál portájáig.

    Lassan felállt és a fürdőszoba felé vette útját. Vizet fröcskölt arcába, hogy egy kicsit összeszedhesse magát.

-          A rohadt életbe! –kiáltotta ,s öklét a kagyló fölötti tükörbe vágta. A tükör szilánkjai felhasították kezén a bőrt, s abból lassan vörös vér ömlött le a kagylóba. De Yusuke nem törődött vele, kezét a tükör szilánkjai közé mélyesztve, legszívesebben elsírta volna magát. Tehetetlen volt, és ez bántotta a leginkább. Már lepergett róla az ifjúi könnyelműség, a felelőtlenség és az a megszámlálhatatlan hülyeség is amit Kuvabarával együtt elkövettek.

-          Te meg mit csinálsz? –zökkentette ki egy éles hang. Mukuro volt az.

-          Azon kívül, hogy minden szempontból tönkreteszem magam, semmi különöset. –válaszolt indulatosan Yusuke.

-          És a tűkört. –tette hozzá Mukuro.

-          Miért jöttél? –kérdezte a fiú.

-          Gyere.

-          Ugyan hova?

-          Mutatok valamit. –az alvilág úrnője, s elindult Kurama szobája felé. Yusuke nem értette, hogy miért pont oda viszi, de amint belépett a szobába, nem egy hanem három eszméletlen alakot vélt látni.

-          Ez meg, hogy …? –kérdezte de Mukuro a szavába vágott.

-          Hiei és Kithara beléptek Kurama rémálmába.

-          Ostoba, hülye, agyalágyult…! Hogy voltak képesek ekkora hülyeséget elkövetni. Most már az se biztos, hogy egyáltalán… - nem bírta befejezni. –Ébredj fel hallod?! –kiáltotta könnyes szemekkel, s elkezte pofozni Hieit. Mukuro egy ideig szánakozva nézte.

-          Mindhiába. –szólt .- Addig nem fognak felébredni amíg le nem győzik Kurama rémálmának fő okozóját –de Yusuke nem hallgatott az okos szóra, egyre csak pofozta a fiút, s annak már lila lett az arca. Majd inkább abbahagyta, mert még a végén halálra pofozza Hieit.

Mukuro elhagyta a szobát, otthagyva az érzéseivel harcoló Yusukét. Végigment a palota folyósóján, majd kiment a szabadba. De amint kitette a lábát Genkai(immáron Yusuke és a többiek) palotáján Koennma jelent meg előtte.

-          Üdv. –köszönt. –Mi a helyzet Kuramával?

-          Semmit sem javult az állapota, sőt romlott. És most már Hiei és Kithara is csatlakoztak hozzá. Ugyanis beléptek Kurama rémálmába.

-          Beléptek… Kurama… rémálmába? –kérdezte döbbenten.

-          Igen. Vagyis elvesztettünk egy imikót és egy fél-druidát aki ráadásul Dorován lánya.

-          Ne hamarkodd el a dolgot Mukuro úrnő.