Hagyd már ezt az úrnőzést! Szólíts Mukuronak és befejezve!

-          Rendben Mukuro. Amúgy meg szerintem jól tették, hogy beléptek Kurama rémálmába. Ugyanis keményebb fából faragták mindkettőjüket, ahogyan Kuramát is csakhogy ő nagyon lesérült. Tudod, Dorován nem volt az a gyenge fajta és bölcs is volt.

-          Ennek ellenére Kithara hatalmas nagy ostobaságot követett el.

-          Ó, hagyd már azt a szegény lányt. Nem elég, hogy átok sújtja de még te is…

-          Kitharat átok sújtja?! –vágott a szavába Mukuro döbbenten.

-          Hát nem tudtad? –Mukuro nemet bólintott. –Hát akkor elmesélem. Dorován a nagy háborúkkor Aramyemmel harcolt.

-          Aramyemmel? Vagyis a GDSz megalapítójával és a leggonoszabb druidával?

-          Igen vele. Remélem nem kell mondanom mily kegyetlenségeket művelt el embereivel, akkor remélem azt se kell mondanom, hogy miket művelt el ellenségeivel. Dorován túl igazságos volt és ez vezette sírba. Aramyemet viszont nem érdekelték a szabályok. Csak gyilkolni tudott és megszerezni a hatalmat, csakhogy az sem jött össze neki. Dorován legyőzte a háborúban. Ám Aramyem halála előtt átkot küldött rá és egész családjára. Azt mondta, hogy utódja fogja elpusztítani a világot melyet Dorován alkotott. Van is jel Kitharan ami erre emlékezteti. Egy kereszt amiben egy „S” betű van. Mint Sanjaronyo Aramyem. – Mukuro csak hümmögni tudott. Nehezen hitte el, hogy pont Dorován utódja fogja elpusztítani a világot, hogy pont ő hoz halált mindenkinek.

-          Szóval az anyja ezért adta a lánynak azt a gyémántot. Főleg, hogy az nem is gyémánt, hanem a Fekete Sárkány-kövek egyike. Azt nem mondta Aramyem, hogy pontosan mikor is lesz a „világ” lerombolása?

-           Nem, csak annyit mondott, hogy ez lesz a sötétség éjszakája.

-          A sötétség éjszakája. Amikor sötétség borul a világra. Azon az éjszakán fogja elpusztítani a világot. Hát ez szörnyű. Ha Yusuke ezt hallaná akkor már… nem is tudom mi következne. Yusukét nagyon kiborította a dolog. Teljesen össze van törve.

-          Azt azért kétlem. –szólt Koennma, de amint meglátta Yusukét valahogy hinni kezdett Mukuronak.

-          Most töri össze a szalonban levő ablakot. –mondta Mukuro, s közben tisztán lehetett hallani a hatalmas üvegcsörömpölést. Utána még egyet hallatott Yusuke csak távolabbról. –Ez meg az ebédlőben levő ablak volt. –Majd a hátuknál megjelent Yusuke vérvörös arccal.

-          Megölöm! –sziszegte. –Mind a hármat, ha még élni fognak ezek után.

-          Kérlek, nyugodj le. –csitította Koennma. 

-          HOGY-HOGY NYUGODJAK LE?!- kiáltotta dühösen.

-          Yusuke tudom, hogy dühös vagy és azt is, hogy mennyire nehéz ez. De ez még nem ad okot arra, hogy így viselkedj.

-          Nem értem, nem értem sem Kitharat sem pedig Hieit. Kuramát aztán főleg nem. –szólt Yusuke. Az előbbi kitörésének semmi nyoma nem maradt az arcán. A düh lassan elpárolgott és csak a bánatot hagyta maga után. –Azt még megértem, hogy Kurama lelépett szó nélkül. De azt, hogy ennyi idiótát egy helyen…

-          Téged is beleértve. –szólt Mukuro élesen. Yusuke megdöbbent. – Ahelyett, hogy tennél valamit az ügyben, itt sajnáltatod magad!

-          Ugyan mit tehetnék? –kérdezte Yusuke. –Tehetetlen vagyok. Míg Kurama ilyen állapotban van na meg persze Kithara és Hiei. Addig nem tehetek semmit az ügy érdekében.

-          Dehogynem! Tárgyalást indítasz. Szövetkezhetsz Enkivel, biztos nem ellenezné a dolgot. Hiszen ha a GDSz megkaparintja az emberek világát, az nem lesz elég neki. Az alvilágot is előbb vagy utóbb de elfoglalja.  És az bizony őt is érinti. Egyeztess egy időpontot a tárgyalásra. –szólt élesen, s azzal elviharzott.

-          Hokushin! Gyere ide egy percre! –kiáltotta.

-          Igen, uram? –jelentkezett, s azzal haptába vágta magát.

-          O, hagyd már ezt a katonáskodást és idefigyelj! Lenne egy feladat a számodra.

-          Mi lenne az?

-          Vidd el ezt a levelet Enkinek, de siess és ne állj meg! –Hokushin már futott is volna amikor ismerős alakok tűntek fel a határon.

-          Yusuke! –kiáltották egyszerre. Hokushin, ura parancsára futásnak eredt. Még mielőtt megkérdezhette volna, hogy kik ezek.

-          Á, Jin, Tounya, Shishiwakamaru. Örülök, hogy látlak, mit kerestek itt?

-          Téged. –válaszolt Jin élesen. –Azért jöttünk, hogy figyelmeztessünk titeket.

-          Ugyan miért?

-          Észak felöl egy hatalmas hadsereg érkezik, egyenesen felétek. Olyan három hét míg ideérnek. –válaszolt Shishiwakamaru. – Yusuke alig hitt a fülének. –Szóval már támadnak. Kik lennének azok?

-          Yomi emberei. –Yusuke most már tényleg alig hitte el. – Amit a fia vezet.

-          De hát honnan tudhatták meg. Csaknem szökött el valamelyik emberük és mondta el Shurának.

-          Valószínűleg, ez az egyetlen ami szóba jöhet. –válaszolt Koennma.

-          És ha már az emberiség elpusztításáról van szó, gondoltuk nem elleneznétek, hogy ha elhozzuk a lányokat. –közölte Jin. Yusukének akaratlanul is felcsillant a szeme.

-          Igen? És hol vannak? –kérdezte.

-          Itt vannak. Genkai templomában.

-          Az én és a többiek templomában. –javította ki Yusuke. –Genkai… Meghalt, eltemettük, három napra elfeledtük… .-  mondta a fiú. A elején még felemelte a hangját mintha megsértődött volna de végefelé már szinte csak lehelte a szavakat. Fájt neki Genkai halála és úgy tűnt, hogy nem igazán szeretné firtatni a dolgot.

-          Ki vagy és mit tettél az igazi Yusukéval? –kérdezte Jin halvány mosollyal az arcán. Yusuke szeme elkerekedett, pupillája összeszűkült.

-          Úgy megváltoztál. – magyarázta az épp most megérkező Keyko. – Régebb olyan vicces, kedves és élettel teli voltál. Most meg…

-          Teljesen kikészítettek a közelmúltban történtek. –fejezte be Mukuro.  Majd elment. A többiek követték. S lassan mindenki aludni tért a templomban.

Eközben:

 Kithara látta, hogy mi a helyzet Hieiiel. Szívesen segített volna de nem ez volt a legfontosabb. Ha nem állítja meg a vérfarkasokat akkor még nem is nem is lesz akin segítsen. És talán az se lesz aki segítsen.

-          Várj, majd én elintézem. Tudom, hogy mi a gyengepontjuk. –s azzal kezeit a magasba emelte, s a vérszomjas falkára fekete tűz irányult.

A vérfarkasok fülsüketítő, éles sivítással törtek meg. S a tisztító tűz által kerültek a pokol portája elé.

Hiei csak ámult. Honnan tudhatta Kithara, hogy a vérfarkasoknak ez a gyengepontjuk? Talán találkozott már velük egy alkalommal?

A vérfarkasok lassan eltűntek a kegyetlen halál forgatagában. Hieinek meg szinte földbe gyökerezett a lába. Nem is csodálta, hogy Kurama nem bízott a lányban, hiszen annyi titka van és egyet sem árult el önszántából. Hiei most megértette, hogy hiába hazudik valaki, egyszer majd úgyis kiderül. Akarva vagy akaratlan, de kiderül. És ennek élő példája Kithara. A gyémánt, a fél-druida kiléte, és azok a szörnyek akik Kitharat akarták megölni és közben Kuramával kellet megküzdjön a vezér. Most meg ez. Nem ok nélkül kételkedett benne, hogy Kithara valakinek is elmondta volna az igazságot magával kapcsolatban. Nehezen hitte el azt is, hogy Kithara pont Dorován lánya és, hogy az egyetlen akiben druida vér folyik és nem a GDSz pártján áll. 

-          Gyere siessünk! Ez még csak a bemelegítő! –mondta a lány, s azzal futásnak eredt.

Hiei a távolba nézett és hamar megértette, hogy Kitharanak miért lett ilyen sürgős a távozni innen. Az erdőből újabb vérszomjas vadállatok kerültek elő. Csakhogy ezek már rengetegen voltak. És némelyikük erősebb is. Hiei futott ahogy bírta. Olyan iszonyatos sebességgel, hogy halandó ember még csak észre sem venné. Azonban a vérfarkasok sem voltak lassúbbak, hogy Kithararól ne is beszéljünk. A lány olyan sebességgel  száguldott, hogy Hiei is csak nehezen tudta követni. Kiváncsi lett volna, hogy a lány mitől indult be ennyire, mert nem a vérfarkasoktól az biztos. De az is lehet, hogy ő már ismeri mik lehetnek Kurama rémálmában. De az biztos, hogy nem volt valami bíztató.

      Majd elérték a kastélyt. Épp csak, hogy beértek, mert amint túllépték a küszöböt a vérfarkasok vonítva elrohantak.

-          Mi ez az egész? –kérdezte a tűzdémon

-          Ne csinálj úgy mint ha tudnám. – felelte a lány. – Nem értem, hogy kerülhettek bele vérfarkasok egy olyan rémálomba amit Yomi művelt. Tudtom szerint Yominak nem volt szerencséje ezekhez a vadállatokhoz. De mindegy. Most megpihenhetünk. De az egyszer biztos, hogy itt valami olyasmi van ami még a vérfarkasoknál is sokkal rosszabb.

-          Kurama valószínűleg itt van, igaz?

-          Több mint valószínű. –válaszolt a fél-druida szárazon.

Majd mindketten elindultak az egyik folyósón.

-          Miért pont erre jöttünk? –kérdezte az imiko.

-          Látod, a folyosót ami átszeli? –kérdezte a lány.

-          Vér…- válaszolt szárazon. –szóval Kurama barátunk egy hosszú vércsíkot hagyott maga után, akarva vagy akaratlan.

-          Pontosan. De szerintem akaratlan, mert van itt valami ami már el is indult a vér szagának nyomába. És az a valami rémítette meg a démonfarkasokat is.

-          És ez a valami Kuramára vadászik, igaz? –Kithara csak bólintott

De mire Hiei még kérdezni szeretett volna valamit már el is érték a folyosó végét díszítő hatalmas faajtót. Majd benyitottak rajta és elindultak a vércsík nyomába. Hirtelen zaj ütötte meg a fülüket. Az ajtón túli folyosóról  vérfagyasztó sivítás hallatszott. Kithara szíve kezdett egyre hevesebben dobogni, de nem ő volt az egyedüli. Hiei annyira megrémült, hogy szeme elkerekedett, arca elsápadt, lába pedig földbe gyökerezett. A seb ami karján volt hirtelen égetni kezdett. Izzott mint a lámpa ,s égetett mint a tűz. Mindketten eszeveszett rohanásba kezdtek. Hiei meglátta Kuramát, felkapta barátját, s azzal a folyosó végén levő ajtó felé siettek. Ám a varázslat rajtuk is kifogott. Majd még egy vérfagyasztó sivításra lettek figyelmesek. Majd egyre többször hallották. Kithara szíve már a torkában dobogott. Amikor meghallotta a hátuknál levő ajtó keserves nyikorgását és a hajmeresztő sivításokat a túloldaláról. Olyan iszonyatos erővel ütték , hogy az ajtó egy keserű nyikorgással jelezte, hogy már nem bírja sokáig. Kithara nyaklánca ekkor felizzott, s a folyosóból nyíló szobában találták magukat. Az ajtó azonban zárva volt. Kithara nekitapasztotta az egyik fülét az ajtónak. Csend. Ennyit hallott. A bestia már biztosan felszakította az ajtót. De sem a vér forrását, sem pedig Kitharaékat nem találta. Érezte a vér szagát és már rohant is volna a szoba ajtója felé, de az kitartott. Kithara fellélegzett.

-          Most megpihenhetünk. –szólt. De megbánta amit mondott. A terembe ahova a gyémánt vitte őket nem csak Hiei és Kurama volt ott rajta kívül. A teremben Yomit vélte látni. Kurama

Mukuro még mindig Yusuke könyvtárában volt. Szeretett volna még többet megtudni a dolgokról. Ugyan szeretett volna aludni és fáradt is volt. De úgy érezte mégsincs rá szüksége. Már lassan éjfélt ütött az óra, s ő még mindig a könyvtárban töprengett. Nem tudta kiverni a fejéből Shura hadseregét ami fenyegeti őket. És mégegy hatalmas hadsereg jelenlétét érezte közeledni Yusuke birodalma felé. És még a tárgyalás is hátra van. Na meg még meg kell beszélniük a védelmet, és ami még hozzá tartozik. Kurama kis füstje jól elintézte a dolgokat Yomi birodalmában. És a növény amiből áradt ez a bizonyos mérgező füst az csak Yomit tartotta fogságban és az csak elterelés. A fontosabb tényező a fekete rózsa volt. Hiszen a rózsa, bár a többiek lehet, hogy nem látták de ő igen, az szúrta keresztül Yomit. A füst ugyan mérgező volt de nem az vetett véget Yomi életének.

   Az is furcsa, hogy Kurama nem akart menekülni a saját növénye gyilkos füstjétől. Csak nem akarta megöletni magát? De hiszen mi oka lett volna rá? Hiszen ha tudja, hogy ebből még mekkora baj lehet. Tudta, hogy emiatt még háború törhet ki, nem is egy. De akkor miért akart meghalni?

  Mukuro kereste a választ, de nem kapta. Érezte, hogy feje elnehezedik és kezdett egyre laposabbakat pislogni. De csak egy perc volt az egész. Összeszedte magát, majd feállt és a polcokhoz sétált. De ott nem csak holmi  egyszerű vacak olvasmányok voltak. Sok értékes könyv hevert a polcokon. Többek közt az alvilág története. Na meg a szellemvilág-é. Ősi próféciák és még sorolhatnám.Csakhogy megakadt a szeme az egyik könyvön. Próbált nem is figyelni rá, de az úgy kacsingatott rá ott a szekrény legfelső polcán, hogy végül habozva bár de levette. Nem volt rajta cím,se név, sem pedig a kiadás éve. Így külsőre elég réginek tűnt, de dacolva az évek feledést és pusztulást hozó tulajdonságával, megőrizte eredeti formáját. Mukuro forgatni kezdte a lapokat. „az elveszett erekjék”, „A fekete mágia története”, „Átkok és varázslatok”. Akár ezernyi ilyen és ehhez hasonló fejezetek rejtőztek a könyv lapjai közt. Ám az egyik fejezetből hiányzott egy lap. „Druidaátkok”, Mukuro szeme elkerekedett. „ A Gronoheshi átok  másokra bocsátásához a következőt kell tennie…” S onnattól a folytatás a másik oldalon kellett volna legyen, ám az ki volt tépve. Látszólag az idegen nem igyekezett nyom nélkül elvinni a lapot. Csunyán volt kitépve és inkább már szét volt szaggatva. A Gronoheshi átok ismerős volt Mukuro számára. Mint ha már hallotta volna már valahol. De ekkor beugrott neki.

A nagy harc előtt szaporán szedték már magukat az emberek. Volt ki gyáva módon elmenekült és volt aki hősies bátorsággal maradt itt harcolni a népéért. Dorován végígnézett rajtuk. Egy szikla legtetején ücsörögve nézte a nagy készülődést. Fiatal izmos alkat volt. Rövid fekete haj. Pengevékony, borotvaéles vérvörös szemek. Fekete köpeny. Felsóhajtott.

-          „Miért sóhajtassz mostanában ennyit Dorován úr?” –kérdezte egy lágy hang.

-          „Félek, hogyha a GDSz már megint átkot kült valamelyik emberemre. A legrosszabb az ha Gronoheshi átkot küld”. –jött a válasz a druidától, s közben még csak nem is nézett kérdezőjére úgy is tudta, hogy ki az. Majd egy könyvet nyújtott hátra. Az ismeretlen elkerekedett szemekkel nézett rá. Majd egy kis idő múlva eltűnt.

-          Tehát az átok amelytől Dorován annyira fél, most az ellenség kezében van. –gondolkodott hangosan. – Az biztos, hogy ellopták, hoszen a tépésnek még van éle. Ha régi lenne már lekopott volna. Te jó ég! –kiáltott fel. Most rögtön értesítenie kell Yusukét. Ha a GDSz használni fogja abból csak pusztulás lesz. Most már összeállt a kép. Yomi nem ölte volna meg csak úgy Kuramát, ha csak nem adja el a lelkét a GDSz-nek. Úgyhogy Yomi lopta el azt a lapot, legalább is az ami még maradt belőle. És most mivel ő meghalt a GDSz birtokolja a Gronoheshi átok megidézésének leírását. 

   Rögtön Yusuke szobája irányába rohant keresztül a folyosón. Csakhogy útközben találkozott a fiúval.

-          Miért rohasz úgy Mukuro? –kérdezte meglepődve Yusuke.

-          Találtam valamit. –válaszolt, s vészjóslóan megvillant a szeme.

-          Micsodát? –kérdezte Yusuke.

-          A Gronoheshi átok…A GDSz…megkaparintotta. –Yusuke ugyan nem tudta, hogy mi lehet az a Gronoheshi átok, de Mukuro pillantásából ítélve biztosan szörnyű dolgokra lesznek képesek vele a GDSz tagjai. – Úgyhogy menjünk.

-          Ugyan, hova? Hokushin tudtom szerint még nem érkezett meg. Enki tehát nem tud eljönni. És most az éjjel közepén szerinted, lenne egyáltalán kedve valakinek eljönni?

-          Ez nem a kedven múlik. Amúgy meg szerintem nem kell olyan nagy közönség. Talán anny is elég, ha elmondjuk Koennmának a dolgot.

-          Rendben. Akkor menjünk és keressük meg, mi? –kérdezte kissé gúnyosan. De ekkor a válla fölött Mukuro megpillantotta Koennmát.

-          Mit kell nekem elmondani? –kérdezte.

-          A GDSz ellopta, pontosabban Yomi de most már a GDSz kezében van a Gronoheshi átok leírása. –válaszolta Mukuro.

-          Tessék?! A Gronoheshi átok? Honnan tudod?

-          Yusuke köntvtárában ott volt az a furcsa könyv és a lap amin a Gronoheshi átok leírása volt ki volt tépve. –felelte Mukuro.

-          Mit keresett az a könyv Yusuke könyvtárában? –kérdezte meglepetten.

-          Na, ez egy jó kérdés. –felelte Yusuke.

-          Ötönötök közül volt valamelyik. –jelentette ki magabiztosan Mukuro.

-          Hát én nem voltam, az biztos. Kitharanak egyéb baja volt. Kuwinak meg agybaja. Hieit nem érdeklik az ilyesmik. Úgyhogy csak egy valaki lehett…

-          Kurama. –  fejezte be a mondatot Mukuro hidegen. –Egyáltalán nem lep meg. Hiszen most már emlékszem arra a könyvre. Dorován adta nekem amikor még gyermek voltam. Biztosan Kurama lopta el Youko korában. Most meg biztos nem emlékezett rá, hogy kié. Ezért eldugta nálad, Yusuke.

-          Youko meglopott téged? –kérdezte Yusuke döbbenten.

-          Asszed, hogy kihagyott volna? Ó, dehogy! Én voltam a tökéletes célpont a számára. Miután kirabolta Raizent hát ki más lett volna a következő. Természetesen én. –szólt kissé unottan az úrnő. – Mindegy én megyek és lefekszem. –s azzal elment. Majd lassan a többiek is követték példáját.

Másnap reggel Yusuke úgy érezte, hogy jobb lenne ha kimenne a friss levegőre, s ott épp Mukurot találta. Felsóhajtott egyet, majd megszólalt.

-          Szerinted elmondjuk Yukinának az igazat? –kérdezte Mukuro. -Tudod, ha nem ébrednek fel…- hangja lehalkult, s lassan suttogássá tompult.

-          Nem is tudom. Talán igazad van.

-           Koennmával ellentétben én nem vagyok biztos benne, hogy felkelnek egyáltalán. És nem ártana, ha Shiorinak is elmondanánk.

-          Rendben van. Akkor én mondjam vagy te?

-          Nekem mindegy. De szerintem nem sokat javítana a helyzeten az ha egy ismeretlen démon tudatja velük az igazságot.

-          Akkor én mondom. –jelentette ki, s azzal a templom felé vette útját.

 Végül megkapta Yukinát. A hótündér már inkább nő volt mintsem kislány. Ereje sem volt kicsi. Sőt, Yusuke egy kicsit félt is tőle, ha megtudja az igazat mi fog történni. De csak elmondta neki. Yukina csak nézte, furcsa tekintettel. S lassan fellángolt benne a harag Hiei iránt. De próbálta nem kimutatni.

-          Szóval, hazudott. –szólt szárazon, nem kevés fájdalommal a hangjában.

-          Igazán sajnálom, Yukina. –suttogta Yusuke.

-          Te tudtad! És mégsem szóltál nekem! Gondolom az én drágalátós testvérkém mondta ugye? Ő akara elmondani, de nem merte. Ugyan mitől félt az-az agyalágyult? Talám tőlem? -kérdezte, hangja lehalkult, Szemeiben könnyek csillogtak.

-          Őszintén nem tudom. –válaszolt a fiú, de agyilag teljesen máshol járt. Félt, hogy ha Hiei mégiscsak felébred. Mit fog szolni a dologhoz? És félt attól is, hogy Shiori, hogy fogadja a hírt. Félt. Ilyen egyszerű. Túl sok volt ez neki. Túl nagy súly nyomja a vállát.És félt, hogy elvesztik a háborút.

Majd Yusuke Shiorinak is elmondta az igazságot. Az asszony, kit Jinék mentettek ki a most már nem biztonságos otthonukból, nem jól viselte a dolgot. Könnyei szinte patakoztak és Hatanaka se volt külömb, csak ő nem borult kiannyira. Shiorinak nagyon fájt. De inkább az okozott fájdalmat, hogy Kurama nagy valószínűséggel nem éli túl Yomi bosszúját.

Eközben:

Kithara alig akarta elhinni amit látott. De az árny nem tűnt el. Valóban Yomi állt előtte.

-          Na lám csak, itt van az én kis fellázadt tábornokom. –kezdte gúnyosan. Majd az ellenkező irányba emelte üres tekintetét. –Rég nem láttalak, Kurama. –Kithara nem értette, hogy Yomi miért pont az ellenkező irányba fordult és annak beszél. De ekkor Hieire nézett. A fiú is oda nézett ahova Yomi. Falfehéren és meglepődve. Majd az árnyék védelmet nyújtó sötét fátylai közül Kurama alakja rajzolódott ki. Pontosabban Youko Kuramáé.

-          Igen Yomi, én is nagyon rég láttalak. –szólt gúnyosan és minden szót kihangsúlyozott. Majd elvigyorodott. – Hogy te milyen ostoba vagy, Yomi. Nagyot csalódtam benned. –Yominak láthatóan nem igazán tetszett a dolog.

-          Mintha te okossabb lennél. –vágott vissza.

-          Hát nálad, biztosan. –Kurama még szélesebbre húzta gúnyos vigyorát. –Azt hitted, hogy a füsttől haltál meg, igaz? –Yomi elfehéredett. Majd kivörösött a dühtől.

-          Hát akkor mitől, te róka?!

Kurama nem válaszolt. Nyakához nyúlt és előhúzott egy gyönyörű, ezüstösen csillogó rózsát. Perceken belül rózsaostorrá vált. Csakhogy ez nem olyan mint a szokásos. Sokkal vastagabb és ellenállóbb. A tüskék még élesebbek és még több volt belőlük.

-          Úgy látom, nem csak fizikailag vagy vak. –szólt fagyosan, s azzal magasba emelte karjait és lecsapott ostorával. Yomi viszont kivédte. Youko villámgyorsan, mint egy árnyék lopakodott a sötétségben. De volt benne annyi becsület, hogy nem hátulról támadta meg. Hanem szemből. Yomi ezúttal nem tudta kivédeni a villámgyors csapást. –Látom nem sokat tanultál Yomi.

-          Rohadék. -sziszegte az említett. Kurama eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

-          Ostoba vagy Yomi. Túl hamar fel lehet téged hergelni. –Hiei ezt azért nehezen hitte el, de a jelen helyzetben igaz volt Kurama kijelentése.

Majd Yomi gyorsan összeszedte magát és pajzsot vont maga köré.

-          Egy gyáva féreg vagy, Yomi és az is maradsz. –szólt hűvösen Kurama. –A pajzsod mögé menekülsz a támadásaim elől.

-          Ez nem azt jelenti, hogy gyáva vagyok, te ostoba róka. Hanem azt, hogy stratégiázok.

-          Na, majd adok én neked srtatégiát! –kiáltotta a rokadémon és földből a pokol növényei emelkedtek föl. Kurama sebei ekkor felszakadtak és vérezni kezdtek. –Jaj, ne. Azok az átkozott sebek… -szítkozódott magában.

-          Na mi van, Csipkerózsika?! Ejsze, megszurtad magad az orsóval? Vérzel és ez nem kétséges. Most már könnyű lesz elitézni téged. Pokol növényei ide vagy oda.

-          Ejsze csak akkor tudsz elintézni ha sérült vagyok. Nem is tudtam, hogy ilyen gyenge vagy! –vágott vissza Youko.

Majd kezét Yomi felé emelte és abból egy fekete rózsa nött ki. Majd elhagyta gazdája ujjait és villámgyorsan Yomi felé vette útját. Yomi még csak nem is hallotta a törékeny növény közeledését. Így nem tudta kivédeni annak támadását. A halál rózsája Yomi mellkasába fúrodott és átdöfte azt. Yomi felüvöltött fájdalmában. De hamar el is halkult. A rózsa tovább fonta gyökereit, s végül teljesen körbevette Yomit. Olyan erővel szórította, hogy szárai a halott uralkodó húsáig hatoltak. Majd Kurama visszavette Suichi alakját és elájult.

Kithara és Hiei Yusuke templomában ébredtek.

Eközben:

Yusuke korán felkelt. Hokushin mekérkezett és rögtön Ura felé vette az irány.

-          Yusuke Úrfi. Enki megérkezett. Azt mondja kezdhetjük a tárgyalást.

-          Rendben van. Értesítsd, hogy mingyárt megyek. –s azzal Hokushin már el is indult.

Yusuke felsóhajtott. Majd felöltözött és csatlakozott a tárgyaláshoz.

A teremben kisebb-nagyobb, A és S osztályú démonok foglaltak helyet. Többek közt Enki és Mukuro, na meg Koennma is. Feszülten kissé rosszallóan néztek körbe. Yusuke összeszedte gondolatait, sóhajtott egyet majd szóra nyitotta ajkait.

-          Remélem tudjátok, hogy mekkora veszély fenyeget minket. –kezdte. A démonok egy-egy gesztussal, biccentéssel jelezték, hogy igen. - Nehéz idők vannak mögöttünk és még nehezebben elöttünk. Úgyhogy tegyétek félre az ellenségeskedést, ássátok el a csatabárdot és fogjatok össze. Most nincs idő, egymás elleni háborúzgatásokra. Bátornak és erősnek kell lennünk és ha nem vagytok hajlandók együtt dolgozni. Hát ne is lássalak! Aki gyáva az fusson. Fusson haza és ha majd eljön a csata ideje. Nézze csak ölbetett kézzel a pusztítást és ott rohadjon meg ahol van! Hát mit válaszoltok? Képesek lesztek félretenni az ellenségeskedést és harcolni a hazáért? Mert ha a GDSz győz, hát akkor itt a világ vége. Nagy a tét, de ugyan mikor nem az, ha háborúról van szó? Köszönöm. –fejezte be mondanivalóját Yusuke. Büszke volt rá, hogy ilyen jó beszédet mondott. A teremben egyetértő moraj futott végig.

De ekkor csattant az ajtó, s két ismerős alak rajzolódott ki a sötétből.  Hiei és Kithara léptek be a terembe. Ahol most pillanatnyi csend honolt. Kithara egy kört írt le tekintetével. Mindenki falfehéren, döbbenten meredt a furcsa párosra. Mindketten megtépászva, szakadt ruhadarabokkal voltak díszítve. Mindenük vérrel itatott volt.

Ahogy elhaladtak a megdöbbent társaságon, hosszú vércsíkot húztak maguk után. Végígnéztek a krétafehér arcokon, majd Hiei elhagyta a termet. Kithara még egy utolsó pillantást vetett a döbbent Yusukéra majd csatlakozott Hieihez és ő is távozott. Rögtön a fürdőszoba felé vette útját, majd egy forró zuhagy után lefeküdt.

  Hiei épp szobája felé sietett, amikor a folyosó végén Yukinát pillantotta meg.

-          Mikor szándékoztál volna beszámolni az igazságról? -kérdezte könnyes szemmel.

-          Ho…hogyan? Ki mondta el…?

-          Yusuke. Még a tegnap. Mukuroval úgy döntöttek, hogy nem hagyják titokban a dolgokat. Féltek, hogy te meghalsz és, hogy én magyarázat nélkül maradok. –válaszolta most már egyre szaporodó könnyekkel az arcán, amik pillanatok alatt ékkőformát vettek fel.

-          Sajnálom, Yukina. Nem tehettem mást. Egy ideig meg volt tiltva, hogy elmondjam. Pedig akkor lett volna bátorságom, csak lehetőség nem. Most meg, fel van oldva a tilalom, csak bátorságom nem volt, lehetőségem pedig igen. –Yukina azt se tudta, hogy haragudjon-e vagy sem. Ahogy itt állt előtte a bátyja, lehajtott fejjel és szomorúsággal a szívében. Szívesen megbocsátotta volna. De amikor arra gondolt, hogy volt rá lehetősége, mégsem tette. Haragudott rá.

Felsóhajt