2. Fejezet

/A gonoszok rossz „szokása”/

Mindenki – Koenma kivételével – Genkai templomában gyűlt össze, ahol épp egy „Isten Hozott Újra Itthon” parti közepén tartottak, amit Yusuke-nak és Kurama-nak rendeztek, mikor valami fura érzés tört rá mindenkire. Mintha egy erős démon lenne a közelben – gondolták néhányan. De Kurama volt az egyetlen, akinek csak meglepetés tükröződött az arcán. Számára ismerős volt ez az erő. Még régről. Nagyon régről. De hogyan? – de töprengésre nem volt több ideje, mert ez a valaki rajtuk ütött.

–     No lám csak! Úgy néz ki, mégis csak jó volt a megérzésem. – csengett egy lágy, női hang.

Mindenki meglepődött, de ezt az érzést csak fokozta, mikor meglátták a hang gazdáját. Egy gyönyörű, vékony, kecses tartású, fiatal nőt tekintettek meg, aki hosszú, szőke hajkoronát viselt. Csak a démoni ereje árulkodott arról, hogy nem ember.

–     No csak Kurama! Hát mit mondjak, egy kicsit megváltoztál, mióta nem láttalak. – szólt ismét a nő.

Mindenkit teljesen váratlanul ért a felfedezés, hogy ezek ketten ismerik egymást.

–     De te viszont semmit sem változtál! Ugyanolyan modortalan és illetlen vagy. – igazolta Kurama nyugodtan, ami azt sejtette velük, hogy ezek tényleg ismerik egymást.

–     Óh bocsánat! Elfelejtettem kopogni! – mondta döbbenést színlelve, majd flegmán odafordult az ajtófélfához, s hanyagul koppantott rajta néhányat. – Most már jó?

–     Egy fokkal. De mond csak, mit keresel ebben a világban? És amire még jobban szeretnék rájönni, hogy hogy még élsz?

A nő megvonta a vállát, majd kezdte volna a mondandóját, de Yusuke félbeszakította:

–     Már megbocsáss Kurama, de mi a fészkes fene folyik itt? Ki ő, és honnan ismeritek egymást?

–     Ne haragudj! Teljesen elfeledkeztem, hogy ti is itt vagytok. – mindenki arcára döbbenet ült ki, s azon kezdtek el gondolkozni, hogy hogyan lehet ilyenről megfeledkezni. – Nos. Aki itt áll előttetek, és az előbb udvariatlanul berontott, a neve Natsuki…

Kurama belekezdett, és mindenki csendben, pisszenés nélkül hallgatta a történetet. Még Kuwabara is, aki minden hasonló alkalommal bekiabál valami hülyeséget, még ő is síri csendben hallgatta barátját, aki teljesen belemerült a történetbe. Kurama úgy festett, mintha visszarepült volna az időben és újra átélné az elhangzottakat. De nem is tévedett sokat aki így vélekedett. Kurama, mintha szeme előtt látná a történteket, mesélt és mesélt, a találkozásukról, az ismeretségük alatt történt eseményekről, és a szétválásuk fájó pillanatairól, amikor Kurama azt hitte, hogy a Natsuki meghalt. Bár Kurama nem táplált gyengéd érzelmeket Natsuki iránt, – bár, ha szerette volna, se tehette volna, ugyanis a nőnek volt egy barátja, akit Hikagemaru-nak hívtak – mégsem örült annak, hogy a nő meghalt, ugyanis szinte ő volt az egyetlen olyan teremtmény, akinek bánatait, gondjait Youko Kurama elmondta, megosztotta. A nő csak csenden figyelt, s mosolyogva emlékezett vissza az elhangzottakra.

Mire a történet véget ért, már a nap is lement, s az ablak résein beszűrődő holdfény gyönyörűen ragyogta be a szobát.

A történet meghallgatta után mindenki gondolataiba mélyedt. A szinte bántó csendet Kurama törte meg.

–     Ha nem gond, térjünk vissza az előző kérdésemhez: Hogy hogy még élsz? Hisz Hakudoushi szíven szúrt téged, és Hikagemaru-t is megölte. Bár még a mai napig nem értem annak a férfinak az indítékait.

A nő megvonta a vállát.

–    A démoni erőm segítségével sikerült egy kicsit megváltoztatni a tőr irányát, és így „csak” a tüdőmet sértette fel. De így is életveszélyes állapotba kerültem. Hikagemaru viszont valóban meghalt. Neki nem volt akkora szerencséje mint nekem – halkult el a hangja, a fájó emlékre gondolva, ami már több, mint 19 éve kísérti.

–    Sajnálom – mondta Kurama, de hangja nem úgy csengett, mintha tényleg így érzett volna. – És aztán mi történt? És egyáltalán hogyan kerülsz ebbe a világba?

–    Miután vége lett a harcnak, rám talált egy démon, és segített ellátni a sebem. A második kérdésedre a válaszom: Yomi megint Világhatalomra akar törni. És a legrosszabb, hogy Enki sem tud sokat tenni ellene. Sokan csatlakoztak hozzá.

–    Micsoda? – csattant fel Yusuke – Hisz csak egy hete, hogy vissza jöttünk az Alvilágból. Ez az elmebeteg idióta nem bír magával? Nem hiszem el, hogy nincs jobb dolga, mint megint Világhatalomra törni. – gondolkodott Yusuke, szinte már az őrjöngés határán.

–    Nyugodj meg Yusuke! – csitította le Keiko a fiút.

–    De arra én is kíváncsi lennék, hogy ez a tag miért akar ennyire belehúzni a három világ meghódításába? – gondolkodott szintén hangosan Shizuru.

–    Most miről is van szó? Véletlenül nem ehhez a Yomi-hoz állt szolgálatba Kurama? – értetlenkedett Kuwabara.

–    Csakhogy erre rájöttél, fafej. – hallatszott egy rég hallott, mégis ismerős hang.

Mindenki az ablak felé fordult, s döbbenet döbbenetet felváltva vették észre Hiei-t.

–    Hát te meg mit keresel itt Kertitörpe? Kidobott a csajod? – szólalkozott meg ismét Kuwabara.

–    Ha most Mukuro-ra céloztál, akkor jobb, ha megírod a végrendeletedet.

Ez mindenkiből jóízű kacajt váltott ki, s főként az, hogy Kuwabara erre nem tudott visszavágni.

–    De az engem is érdekel, hogy hogyan kerülsz ide? – tette fel a mindenkit érdeklő kérdést Kurama közönyös arccal, de belül ő is nagyon kíváncsi volt a válaszra.

–    Igen. És hogy hogy mindenki, aki csatlakozik ma a partinkhoz, ilyen rejtélyesre intézi a belépőjét? – kérdezte Botan, hol Hiri-re, hol Natsuki-ra nézve.

–    Igazából Mukuro küldött, hogy értesítselek titeket Yomi tervéről, de az előbb hallottak alapján erre nincs szükség. Nos, akkor én megyek is. – mondta, majd elindult vissza, az ablak felé.

–    Máris elmész Hiei úrfi? – kérdezte szomorú hangon Yukina, aki eddig csendben figyelte az eseményeket.

–    Igen. – hallatszott a fiú felől a rövid, tömör válasz.

–    Ez nem lenne okos döntés, ugyanis rád is szükségünk van. – szólalt meg egy szintén ismerős hang, miközben kinyílt a templom ajtaja, s Koenma alakja rajzolódott ki, amint a sötétségből belépett az épületbe.

–    Hát ilyen nincs. Vársz még valakit Nagyi? – fordult Yusuke értetlenül Genkai-hoz, aki elindult Koenma felé.

–    Az igazat megvalva, senkire nem számítottam rajtatok kívül. – jegyezte meg az öreg hölgy Yusuke-ra nézve, majd az érkező felé fordította a fejét – Isten hozott Koenma. Mi járatban?

–    Nos, az apám, Yama-király küldött, hogy szóljak nektek, hogy szükséges lenne az erőtök Yomi-val szemben.

–    Azért van bőr a képén. Először megakar ölni, csak mert mazoku vagyok, aztán közli velem, hogy ki vagyok rúgva a Szellem-detektív melómból, majd térden  állva könyörög,  hogy  segítsek megállítani Yomi-t. Azért nem semmi az öreg. – kezdte el számolni az ujjain az esetek számát Yusuke.

–    Hát igen. – válaszolta Koenma halkabban.

–        Na, akkor úgy látom, hogy összegyűlt a kis csapat, és a főnök is megérkezett, aki tájékoztat titeket Yomi tervéről. Akkor nekem nincs is itt már semmi dolgom. – mondta Natsuki, majd mielőtt bárki felfoghatta volna a nő szavait, már nem is volt ott.

–        Rendben. Felvilágosítana valaki, hogy ki volt ez a fura nő? Úgy éreztem mintha démoni ereje lett volna. És honnan tud Yomi-ról? –kérdezte Koenma, mert unta már, hogy semmibe sem avatják be.

Miután tájékoztatva lett a nőről, ő kezdett el mesélni.

–        Akkor innen én folytatom. – vette át a fonalat Koenma. – Yomi-nak nem tetszett, hogy elvesztette Gandara-t, úgyhogy ismét egy Világ-egyesítő akcióba kezdett. Sokan álltak mellé, és Enki nem tud ellene mit tenni.  Megkérdte apámat, hogy szövetkezzenek, és a legerősebb harcosainkkal segítsük őt, és azt mondta, hogy ő is a legjobb, legerősebb embereit küldi Yomi ellen. Mukuro úgy döntött Enki mellé áll, így gondolom te is hozzá csatlakozol Hiei.

–        Nekem mindegy. – mondta szokásához híven szűkszavúan Hiei.

–        Koenma, ha nem gond senkinek, akkor Hiei velünk lesz. Úgyis régen állt már fel a régi csapat. – mondta Yusuke egy halvány mosoly kíséretében. Mindenki Hiei-re nézett, választ várva.

–        Tőlem. – jegyezte meg Hiei gondolkozás nélkül, szemét forgatva. Nem nagyon értette, hogy minek kell ennyi marhaság egy csata miatt.

–        Bár az kissé zavar, hogy csak néhány nap pihenőt kaptunk, de ha csata van készülőben, azt udvariatlanság lenne visszautasítani. – vigyorgott továbbra is Yusuke, s örült, hogy új csata van a láthatáron. Bár az nem tetszett neki, hogyha netán alul marad a harcban, akkor Yomi kerül uralomra a három világ felett.

–        Figyeljetek csak. Abban a nőben hatalmas mennyiségű démoni erőt éreztem. Kurama. Azt mondtad jól ismered még régről. Jó harcos? – kérdezte Koenma, miközben elkezdett fontolgatni valamit magában.

–        Azt nem mondtam, hogy mindent tudok róla, de az biztos számomra, hogy nagyon erős. Miután Yomi elhagyta a tolvaj-bandámat, ő volt a jobb kezem, s szinte ugyanakkora volt az erőnk. Neki is terjedt a hírneve az alvilágban, ugyanolyan mértékben, mint nekem. Általában együtt emlegettek minket: Youko Kurama, a Démon Róka, és Saeko Natsuki, a Kegyetlen Szépség.

–        A Kegyetlen Szépség? Furán hangzik. – jegyezte meg Botan.

–        Onnan kapta ezt a nevet, hogy a legnagyobb hidegvérrel és nyugalommal képes volt megölni bárkit. Nem könyörült senkinek, főleg annak nem, aki könyörgött az életéért. – mondta egy sejtelmes mosoly kíséretében Kurama.

–        Hááát nem tudom. Őszintén szólva nem nézem ki ebből a törékeny nőből, hogy akár egy légynek is ártana. – gondolkozott el Kuwabara, vagyis csak olyan fejet vágott.

–        Épp ez az. Senki nem nézi ki előle, hogy erős, de én nem becsülném alá a helyedben. – mondta Kurama – Egyszer egy démon azt mondta neki, hogy még egy embergyerek is erősebb nála. A démon ebben a pillanatban váltott örök búcsút a végtagjaitól, majd a fejétől, Natsuki jóvoltából.

Ezt halván Kuwabara-nak a hideg kezdett futkosni a hátán.

–        Ha olyan erős, mint mondod, akkor még a hasznunkra lehet Yomi-val szemben. – mondta Koenma Kurama felé fordulva. – Szerinted segítene?

–        Nem tudom. Az igazi gond az az, hogy nem tudjuk, hogy hova ment.

–        Ennek a gondnak a megoldását rátok bízom. Nekem van még néhány elintézni valóm a Túlvilágon. Ha még megtudok valamit, értesítelek titeket. – mondta búcsúzóul Koenma, majd megfordult és elment.