5. Fejezet

/Át az alvilágba/

 

Másnap kora délelőtt Hiei kivételével mind a négyen ott voltak Genkai templomában. Natsuki-t Kurama értesítette Genkai óhajáról.

–       Nos, akkor kezdjük is. Ahogy látom, Hiei tartotta magát a szavához és messziről elkerülte a templomot. – nézett végig a jelen lévőkön Genkai.

–       Az kicsoda? – kérdezte a lány Kurama-tól halkan.

–       Alacsony, fekete ruhás. Az, aki akkor érkezett, amikor értesítettél minket Yomi tervéről. – válaszolt szintén halkan.

–       Ja. Az aki az ablakon át jött. Éreztem rajta, hogy nem gyenge. És figyelj csak. Őket hogy is hívják? A bemutatkozás lemaradt.

–       Az idős hölgyet Genkai-nak hívják. A magas, vörös hajút Kuwabara-nak. Az alacsonyabb, fekete hajút Yusuke-nak.

–       Nem lehet semmi. Ha jól érzem „S” osztályú démon.

–       Igen az. De eredetileg ember. Az apa mazoku volt. Raizen.

–       Micsoda? Ő Raizen fia? Ha jól hallottam, akkor majdnem legyőzte Yomi-t a viadalon.

–       Így volt. Nem sok kellett hozzá…

–       Talán zavarok? – kérdezte élesen Genkai.

–       Nem. Elnézést asszonyom. – válaszolt kettejük helyett Natsuki.

–       Csak hívj Genkai-nak. – mondta sokkal nyugtatóbb hangon, egy halvány mosoly kíséretében.

–       Rendben. – felelt a lány, szintén mosolyra húzva a száját.

–       Na akkor lehet is kezdeni. Mint már tegnap mondtam, azért hívtalak ide titeket, hogy felmérjem, mennyit fejlődtetek az elmúlt 2 év alatt, illetve, hogy megtudjuk, milyen erővel rendelkezel leányom. – fordult Natsuki felé. A lány csak bólintott – Kezdjük is Yusuke-val…

Mire mindenki sorra került, addigra dél is elmúlt. Yusuke és Kuwabara csodálkozott a lány erején, mivel még nem láttak olyan lényt, aki a föld-démonok erejével rendelkezett volna.

–       Hát ez nem semmi. Láttad hogy fölkapta azt a hatalmas mennyiségű földet? – kérdezte Yusuke-t barátja.

–       Aha. Hát nem lennék az ellensége. – ámult el Yusuke is.

–       Én mondtam. Aki ellene van, nem sokáig él. – mondta Kurama, aki egy kicsit sem lepődött meg a lány erején, ami kicsit nagyobb volt, mint utolsó találkozásukkor.

–       De azt nem mondtad, hogy fél hegyekkel súlyzózik. – akadt ki Yusuke barátja higgadt arca láttán.

–       Ki súlyzózik fél hegyekkel? – kérdezte mosolyogva az érkező lány. A fiúk észre sem vették, hogy Natsuki letette azt a méretes föld darabot.

–       Senki. – vágta gyorsan rá Yusuke.

–       Elég furák vagytok ti emberek.

–       Ezt miért mondod? – kérdezte felvont szemöldökkel Kuwabara.

–       Natsuki még nem találkozott emberekkel. Olyan helyről származik, ami eléggé távol esik bármely apróbb kaputól is, ami az emberek világába vezet. – válaszolt a lány helyett Kurama.

–       Így igaz. – helyeselt a lány – Bár hallani elég sokat hallottam róluk, de személyesen eggyel sem találkoztam. Végül is az is igaz, hogy nagyon nem hozott lázba soha az emberi világ. Nem akartam elhagyni az Alvilágot sosem. De mivel én elég jól ismerem Kurama-t, így Enki engem kért meg, hogy tájékoztassalak titeket Yomi céljáról. Nem repestem az örömtől, de annak örültem, hogy újra láthattam az egykori Főnököt. – vigyorgott a lány Kurama-ra.

–       Főnököt? Elég nehéz elképzelni, hogy több száz démon Főnöközi Kurama-t. – röhögött Yusuke.

–       Pedig így volt. – mosolygott szintén a lány – Bár ezt a megszólítást sosem szerette. Igaz Főnök? – fordult a lány Kurama felé hatalmas vigyorral az arcán. A fiú csak hallgatott.

–       Nekünk Kurama azt mondta, hogy ha valami új helyre mentél, midig ott töltöttél egy kis időt. – elmélkedett Kuwabara.

–       Igen. De ez az Alvilágon belül történt. Most hagytam el először az Alvilágot. Hatalmas hely, és mielőtt csatlakoztam a Bandához, és azután is sokat utazgattam az Alvilágban. Minden új helyen szerettem minimum egy napot eltölteni meló nélkül. – emlékezett vissza a lány azokra az időkre.

–       Csak egy idő után már egy kicsit idegesítő volt. – emlékezett vissza Kurama is. – Elég sűrűn kerültünk új helyre, és mindenhol egy napot el kellett tölteni csak az ő kedvéért. A többieknek nem nagyon tetszett ez.

–       És szerinted ez kit érdekelt? – incselkedett a lány Kurama-val. – Rengeteg helyen jártunk és sok tapasztalatot szereztünk. Ha visszagondolok arra az 8-900 évre, amit a Bandával töltöttem…Elég sok mindenen mentünk mi ketten keresztül. – halvány mosoly jelent meg az arcán.

–       8-900 év? – csodálkozott Kuwabara – Hány éves vagy te egyáltalán? – bár rögtön meg is bánta a kérdés, ugyanis egy nagy adag föld indult el felé.

–       Nem illik ilyet kérdezni egy nőtől. – adta meg a választ a lány helyett Genkai.

–       Natsuki 1500 éves. – felelt Kurama, de a lány elindította felé a kezét. Majdnem arcon találta, de idejében sikerült megfognia. – Azért nem kell ekkora ügyet csinálni ebből.

–       Dehogynem.

–       1500 éves? Hát nem nézném ki belőled. Talán 20 évesnek ha kinézel. – elmélkedett Yusuke.

–       Igen annyi vagyok. – hajtotta le a fejét a lány. – Na és? Kurama meg 3000. Bár ebben a testben nem nézné ki belőle senki. De még démon formában sem.

–       3000? Az Alvilágban csak ilyen öregek élnek? – kérdezte Kuwabara, vesztére.

–       ÖREG? – és Kuwabara az arcán érezte a lány kezének nyomát, ami eléggé fájt – Meddig szeretnél élni? Mert még egy ilyen megjegyzés és ásatom a sírodat. Én a helyedben elnézést kérnék, különben jön a következő pofon. – mondta a lány szikrázó szemekkel.

–       Bocsika. – hadarta gyorsan a fiú, amin mindenki jót nevetett.

–       Na jó. De még egy ilyen, és szétszedlek. – jelentette ki a lány, majd sarkon fordult és elment.

–       Már pár napja figyelmeztettelek, hogy nem tűri jól az ilyen megjegyzéseket. – mondta Kurama, majd ő is távozott.

 

***

 

–       Koenma-nagyúr! – rontott be az irodába idegesen az egyik révész.

–       Mit akarsz? – emelte fel e fejét a fiú a rengeteg papír fölött.

–       Sikerült megállapítani, hogy mikor és hol nyílik ki az átjáró. – hadarta idegesen a lány.

–       Na és mikor?

–       Gandara-ban Yomi palotája alatt lévő barlangban és ami a legrosszabb, hogy ma éjjel.

–       Hogy micsoda? – üvöltötte szinte akkora hanggal, hogy talán Yama-ig is elért.

–       Sajnálom uram, hogy ilyen hírrel tudok csak szolgálni. – a lány meghajolt, majd távozott.

–        Úr Isten. Ha ezt  megtudja az apám, valószínű, hogy nem élek sokáig. – mondta szinte csak magának. – Ha viszont Yusuke is megtudja ezt, akkor viszont biztos, hogy megöl. Előre hallom a szavait: „Mi a francért csak most szólsz? Nem hiszem, hogy abban a kócerájban, annyi kütyüvel nem lehetett hamarabb rájönni…” Nekem annyi…

 

***

 

A délutánra ismét mindenki össze lett hívva Genkai templomába. Nagy nehezen Hiei-t is el lehetett rángatni. Koenma belekezdett, de rettegett a reakcióktól. Főleg Yusuke-étől és Hiei-étől.

–       Nos. Sikerült rájönni, hogy hol és mikor nyílik ki a kapu…

–        Na és mikor? – vágott a szavába Kuwabara.

–        Azt mondaná te idióta. – mondta nyugodtan Hiei.

–        Mit mondtál? – kérdezte ingerülten.

–        Hogy idióta vagy…

–        Hé. Had mondja el... – kezdte volna el Natsuki – Hogy is hívnak?

–        Koenma. – válaszolt a fiú

–        Igen. Köszönöm. Had mondja el Koenma, amit akar, csak azután szedjétek szét egymást. Érthető?

–        Az. – válaszolta halkan Kuwabara.

–        Na akkor folytatom. Sikerült rájönni, hogy hol és mikor nyílik ki a kapu. Ez a jó hír. A rossz az az, hogy Gandara-ban, a Yomi tornya alatti barlangban nyílik meg, és ma éjjel.

–        Ma ÉJJEL? – kérdezték kórusban.

–        Sajnos. – válaszolt a fiú.

–        Hát ilyen nincs. – kezdte az őrjöngést Yusuke. – Ma éjjel és Gandara-ban? Hogy a fészkes fenébe jutunk el ennyi idő alatt oda? És miért csak most jöttetek rá? Nem igaz. Ti teázgattok egész nap odaát, hogy csak most szóltál?

–        Nem. Hidd el, mi sem örülünk neki. Főleg annak, hogy ilyen későn tudtuk meg…

–        Ennél még az lenne szebb, ha azt mondtad volna: Bocsi. Kicsit későn jöttünk rá. A kapu már egy hete nyitva van…

–        Yusuke vegyél vissza. – szólt a fiúra Genkai. – Koenma nem tehet róla, hogy csak most értesültek erről. Bár az engem is foglalkoztat, hogy miképpen juttok el oda időben? Mert a palota környékén nagy butaság lenne dimenziós átjárót nyitni. Csak a kezükre játszanánk. Marad az, hogy jóval távolabb nyittok egy átjárót és amilyen gyorsan csak tudtok, rohantok a palotába.

–        Csak az a gond, hogy Kuwabara nem tud olyan gyorsan futni, mint Kurama, Hiei és én. – kezdte Yusuke – Nem tudom, hogy Natsuki milyen gyorsan fut, de…

–        Elég gyorsan tudok futni. – vágott közbe a lány.

–        Akkor csak Kuwabara-t kéne megoldani. – folytatta Yusuke.

–        Miatta nem aggódj. – nyugtatta meg Genkai a fiút. – Mint már nemrég mondtam, Kuwabara velem edzett. Azt hiszed, hogy az olyan alapokat nem tanítom meg neki, mint a gyorsfutás?

–        Igen Urameshi. Amennyire csak lehetett, megkínzott ez a banya. – nyugtázta Genkai szavait.

–        Úgy néz ki nem eléggé, ugyanis még van erőd sértegetni. – mondta az idős hölgy egy hatalmas pofon kíséretében. Ezen a többiek jót nevettek.

–        Úgy néz ki, ma imádnak pofozkodni a nők. – mondta halkan, de nem elég halkan, ugyanis Natsuki meghallotta, és oldalba bökte. Elég erősen, ugyanis Kuwabara felszisszent.

–        Akkor oda kell mennünk, és ha még van időnk, akkor megkell akadályozni a kapu kinyílását. Na nem érünk oda, mire kinyílik a kapu, akkor teljes erőből harcolnunk kell, amíg bírunk. – mondta Kurama.

–        Így van. Amilyen gyorsan csak lehet, át kell jutnotok az Alvilágba. – adta ki a parancsot Koenma.

–        És mégis ki fog nekünk átjárót nyitni? Kicsit több mint egy hete lett bezárva az, amin én és Kurama jöttünk át. – tette fel a kérdést Yusuke.

–        Amiatt nem kell aggódnotok. Apám intézkedik róla. Megbeszéltem vele, hogy egy óra múlva megnyittat egy kaput. Addig készüljetek fel, mert utána nem sok időtök lesz pihenni. Lehet, hogy napokig kell harcolnotok, hogyha nem sikerül megakadályozni a kapu kinyílását.

–        Na Urameshi, most már nem panaszkodhatsz a harc hiány miatt. – fordult barátjához Kuwabara.

Az egyszer biztos. – felelt Yusuke.

Egy órával később mindannyian a kertben várták a kapu megnyílását. Amikor ez megtörtént, mind az öten beugrottak a nagy sötétségbe. Genkai és Koenma kicsit hátrált, majd az átjáró bezárult.

–        Remélem sikerülni fog nekik. – sóhajtott Koenma.

–        Reménykedjünk. – mondta Genkai, majd a fiúval együtt bement a házba.