–        Srácok! Én találtam valamit. – szólt a többieknek Natsuki. – Ez nagyon fura. Nem őrzi senki a bejáratot. Ez már biztos, hogy csapda.

–        De okos valaki. – szólalt meg valaki a hátuk mögött. Mély, de kellemes hangja volt. Talán, ha nem lett volna négy karja, még vonzónak is lehetne mondani. – Hm. De régen láttuk egymást Natsuki. Ha jól érzem, akkor az a hosszú, vörös hajú Youko Kurama. Ne is tagadd róka. Elárul az erőd.

–        Nem tagadom. Én vagyok a Démonróka. Rég láttalak te szemét.

–        Hakudoushi! Te gyalázatos féreg. – sziszegte fogai között a lány.

–        Ki ez a  fazon? – kérdezte Yusuke.

–        Ő miatt kerültem át az emberek világába. – mondta Kurama. – És ő ölte meg Natsuki szerelmét.

–        De nem hiszem, hogy sokáig élni fog. – mondta a lány.

–        Na de drágám. Szabad így beszélni? Bár igaz, hogy azt hittem, hogy meghaltál, de kellemes meglepetés, hogy nem. Nem akartalak megölni, de Yomi azt parancsolta, hogy akivel csak lehet, végezzünk. Az ő szava pedig szent számomra. – mondta a négykarú démon gőgösen.

–        Kurama. Menjetek előre. Őt én elintézem, aztán megyek utánatok. – mondta a lány szikrázó szemekkel.

–        Azt mondtad, hogy már nem hajt a bosszúvágy. – mondta Kurama.

–        Érezted már azt, hogy a föld addig szorítja a torkod, amíg már nem kapsz levegőt? – kérdezte szikrákat szórva szeméből – Mert még egy ilyen mondat és megtudod. Indítsatok! – adta ki a parancsot a lány.

A fiúk elindultak és szinte már el is tűntek a sötétben.

–        Na végre.­ –mondta a lány Hakudoushi-nak – Csak mi ketten vagyunk. Akkor kezdjük is el…

***

A fiúk egyre beljebb értek. A barlang falán egy idő után fáklyákat lehetett látni, azok segítségével lett egy enyhe félhomály.

–        Biztos vagy benne Kurama, hogy Natsuki elbír vele? – kérdezte Yusuke.

–        Ha nem is tudja legyőzni, legalább egy időre feltartja. – válaszolta a fiú rezzenéstelen arccal.

–        Hogy lehetsz ennyire érzéketlen? – kérdezte Kuwabara – Hisz a bandádban volt. Társak voltatok.

–        Figyelj ide. Ő is tisztában volt azzal, amikor minket előre küldött, hogy Hakudoushi jóval erősebb nála. Remélhetőleg túléli. De sok esély nincs arra, hogy ő győzzön. Úgy gondolta, hogy több esélyünk van megvalósítani a valódi célunkat, hogyha egy ember hátramarad és a többiek előre mennek. Úgy döntött, hogy ő feláldozza magát a cél érdekében. Mindig is ilyen volt. Szerette magára vállalni az áldozat szerepét és a társait előre küldeni. De nem azért, mert félt attól, hogy mi vár még az előttünk lévő úton. Épp ellenkezőleg. Mindenkinél jobban szeretett előre menni, de tisztában volt azzal, hogy ha egy gyengébb bandatagot hagy hátra, hogy küzdjön meg az ellenséggel, akkor kicsi az esély rá, hogy túléli. Ezért mindig ő maradt hátra és előre küldte a többieket.

–        De akkor is. Elég veszélyesnek tűnt az a fickó. – mondta Yusuke – remélem utánunk jön Natsuki. Sosem szerettem kevesebb személlyel visszatérni, mint amennyivel elindultam.

–        Pedig most fel kell készülnöd. – „nyugtatta” meg barátját Kurama – Hakudoushi nagyon erős. Én nem reménykedem abban, hogy legyőzi őt Natsuki. Sőt. Azon is csodálkoznék, ha túlélné a küzdelmet.

–        Nem te mondtad múltkor, hogy ne becsüljük le? – kérdezte Kuwabara – Amúgy meg szerintem örülj, hogy nincs itt, mert az tuti, hogy kicsinálna.

–        A sok hülyeség helyett inkább menjünk és állítsuk meg azt az idiótát. – mondta Hiei és még gyorsabban futott…

***

–        Én nem küldtem volna előre őket. – mondta Hakudoushi – Nem vagy te egy kicsit beképzelt? Ne reméld, hogy legyőzhetsz.

–        Meg sem fordult a fejemben, hogy le tudnálak győzni. – mondta a lány dühös szemekkel.

–        Értem. Szóval csak egérutat akarsz nekik nyerni.

–        Talált.

–        Okosabb vagy, mint legutóbb. – mondta egy gonosz kacaj kíséretében. – Úgy gondolod, hogy te vagy a leggyengébb és, hogy nekik több esélyül lesz megállítani Yomi nagyurat. Így te maradtál le. De elárulom, hogy az a magas, vörös hajú, bamba tekintetű ember sokkal gyengébb nálad.

–        Azt mondtam, hogy meg sem fordult a fejemben az, hogy legyőzhetnélek. És nem azt, hogy nem fogom megpróbálni. És nem azért maradtam le én, mert úgy gondoltam, hogy én vagyok a leggyengébb. A bosszú miatt.

–        Te cafka! Most megöllek. És most megvárom a szíved utolsó dobbanását. – váltott át a kedves stílusról jóval durvábbra.

–        Majd meglátjuk négykarú „barátocskám”. – jelent meg a lány arcán egy halvány mosoly. Tetszett neki, hogy sikerült ennyire felidegesítenie a férfit.

–        Most mit nevetsz te csitri?

–        Semmit. Csak örülök, hogy végre harcolhatok egy jól. Tudod hány éve várok erre a pillanatra?

–        Ne légy eltelve magadtól. Meghalsz! – üvöltötte, majd elkezdett rohanni a lány felé.

A lány felugrott a magasba. Hakudoushi mögött ért földet. A lány felemelte a kezét, és a férfi alatt megindult a föld. Megpróbált arrébb ugrani pár méterrel, de egy fölből készült hatalmas kéz elkapta a lábát és visszahúzta.

–        No csak. Rég láttam ezt a technikát. – mondta a férfi egy gúnyos kacaj közepette. Ezt hallva a lány, amilyen erősen csak tudta, földhöz csapta Hakudoushi-t.

–        Ez nem volt szép kislány. – dörzsölgette fájó fejét a férfi.

–        Amilyen kegyetlen módon csak tudlak, úgy foglak megölni. – mondta a lány szikrázó szemekkel, mégis nyugodtan.

–        No lám. Most mutatkozik meg a Földek leányának, a Kegyetlen Szépségnek valódi arca. – mondta, mikor meglátta, hogy Natsuki aranyszőke hajában homok-barna tincsek jelentek meg és a szeme fekete színben úszott. – Úgy látom, most teljes erődből fogsz harcolni, nem úgy, mint néhány éve.

–        Így van. Tudod, azt az arcomat még Kurama sem látta. Sőt. Rajtad kívül csak egy személy látta, de az is meghalt pár perccel később. Te se számíts hosszú életre. Nem akartam ezt használni, de a bosszú megérdemel ennyit.

–        Szóval még Kurama sem látta? Hm. – húzta gúnyos mosolyra száját a férfi. – és mi van azzal a Hikagemaru-val?

–        Ő sem. Még csak nem is tudták…

–        Hogy az Alvilági Föld klánjának a vezére volt az apád? Amíg élt.

–        Ezt honnan tudod? – kérdezte a lány meglepetten.

–        Yomi nagyúr sok mindennek utána nézett, mielőtt ellenetek küldött.

–        Teljesen mindegy. Most már így is-úgy is meghalsz, szóval esélyed sem lesz elmondani senkinek. Yomi-t meg a fiúk elintézik.

–        Szúval most már úgy gondolod, hogy meg tudsz ölni? Hiú remény. – kacagott gúnyosan a férfi.

–        Majd meglátjuk. – mondta a lány, majd fénysebességgel megtámadta a férfit, aki meglepetten fogadta a támadást. Meglepte, hogy a lány ilyen nyíltan támadott.

–        Mi az kislány? Nem is védekezel? – kérdezte a férfi, amikor visszaütött és látta, hogy a lány nem védekezik.

–        Csak idő pocsékolás. – mondta, majd újból támadásba lendült.

–        Sorozatosan támadták egymást. Natsuki néha-néha elugrott a támadások elől, de nem fektetett nagy hangsúlyt a védelemre. Vesztére. A sötétbarna, testhez simuló ruhája már úszott a vérben. Már mind a ketten fáradtak voltak, viszont a lányon sokkal több volt a seb. Natsuki hirtelen megcsúszott, mikor földet ért egy támadás hárítása után. „A múlt megismétli önmagát” – futott végig az agyán. A férfi ezt kihasználta. Elélépett, a kezében tartott tőrt magasba emelte, majd elindította a lány felé…

***

–        Remélem, hogy sikerül nekik megállítani…

–        Koenma! Az elmúlt órában több, mint kilencvenszer elismételted. – szidta le a fiút Botan.

–        Jobban is bízhatnál bennük. Jól ismered őket. Nem adják fel olyan könnyen. – nyugtatta meg Koenma-t Genkai. – Nem nézné ki belőlük senki, de nem olyan meggondolatlanok, gyerekesek és gyengék, mint azt valaki első ránézésből megállapítaná.

–        Igaz. Egy embertestbe bújt rókadémon, egy tűzdémon és egy hótündér gyermeke, egy mazoku erővel megáldott ember és egy „egyszerű” ember szellemi erővel…

–        Natsuki-t kihagytad. – figyelmeztette főnökét Botan.

–        Igaz is. Egy homokdémon, akiről nem tudunk semmit. Nagyon „jó” az összkép, de mégis. Mennyi mindenen mentek keresztül eddig. És végül mindig győztek.

–        Te Koenma! Nem azt mondtad, hogy az apád és Enki emberei is segítenek? Ők hol vannak? – kérdezte Botan elgondolkozva.

–        Nem tudom. De most, hogy mondod, tényleg furcsa, hogy eddig még nem hallottam semmit. Bizonyára már ők is úton vannak…

***

–        Jól van hölgyem? – kérdezte egy szellemi erővel bíró, magas lény, aki kardjával megállította a Natsuki felé tartó tőrt, és rövid időre „hatástalanította” Hakudoushi-t.

–        Igen. – felelte – Kik maguk? – nézett szét az érkezőkön – Nem démonok az biztos.

–        Ezt eltalálta. Részben. Minket Yama-király küldött segíteni az Urameshi-bandát. De jöttek Enki nagyúr birodalmából is.

–        Értem. Szóval az Alvilág király szövetkezett a Túlvilág királyával. Nem hittem volna, hogy megérem. – sóhajtott Natsuki egy halvány mosoly kíséretében – De miért avatkoztál bele a harcomba? – váltott hangnemet, s szinte mát ordibált.

–        Elnézést kisasszony, de úgy láttam… – mentegetőzött a férfi.

–        Nem érdekel… – de nem volt ideje folytatni, mert Hakudoushi kiszabadult és a lányra támadt.

–        Rólam elfeledkeztél kislány? – kérdezte a négykarú démon.

–        Ugyan te rusnyság. Rólad nehéz lenne elfeledkezni. – mosolygott a lány.

–        Hogy neveztél démonok cafkája? Ne tagadd! Jól tudom, hogy a bandatársaid és közted nem csak baráti viszony volt. – mondta a démon egy idegesítő kacaj közepette.

–        Honnan vetted ezt a marhaságot? – kérdezte elkerekedett szemekkel.

–        Nem nehéz kikövetkeztetni. Egy erős klán tagja egy lecsúszott tolvajbandába szegül. Bizonyára mindenkivel összefeküdtél.

–        Rossz következtetésre jutottál. Én csak Hikagemaru-t szerettem, de te megölted. – mondta a lány, majd nekirontott a négykarú démonnak – És Youko bandája soha nem volt lecsúszott. Amióta megalakult, azóta hatalmas hírnévnek örvend mind az Alvilágban, mind a Túlvilágon. – mondta, majd ismét megtámadta a démont – Maguk meg mire várnak? – fordította kérdését a csak tétlenül álló szellem- és démonvilági lényekhez. – Nem úgy volt, hogy segítenek Yusuke-éknek? Akkor meg indulás! Be a barlangba és utánuk. – az utolsó két mondatot szinte üvöltötte. Az éles és fenyegető hang hallatán összerezzent szörnyek azt sem tudták, hogy mit csináljanak – Ha nem indulnak azonnal, akkor én számolom fel a csapatot. – üvöltötte ismét. A csapat hirtelen megfordult, majd irdatlan sebességgel elkezdtek rohanni a barlang mélye felé. Úgy gondolták, hogy akárhová, csak minél messzebb a nőtől.

–        Úgy látszik, hogy ismét csak kettesben vagyunk. És most nem ment meg senki. – mondta Hakudoushi egy támadás kíséretében…

***

–        Már több, mint egy órája csak megyünk és semmi.  – panaszkodott Yusuke.

–        A kapu mélyen van, egy hatalmas üregben. Úgy másfél óra út várhat még ránk. Ha ebben a sebességben haladunk, talán egy óra. – mérte fel a helyzetet Kurama.

–        Ugye most csak viccelsz? – kérdezte gúnyosan Kuwabara.

–        Mi van Balfácán? Csak nem fáradsz? – kérdezte „barátját” nyugodtan Hiei.

–        Minek neveztél Törpe?

–        Balfácánnak te mamlasz. Az elmúlt két évben a hallásod is romlott? Pedig csak azt hittem, hogy mindössze csak hülyébb lehettél. De úgy látom tévedtem.

–        Ezt most hagyjátok abba. – mondta Kurama – Fontosabb dolgunk is van, mint egymást piszkálni.

–        Kurama-nak igaza van srácok. – helyeselt Yusuke – Miután kinyírtuk ezt az átkozott Yomi-t, utána egymásnak eshettek. Addig nem.

–        Jól van Urameshi, de akkor szólj a Törpének, hogy hagyja abba – duzzogott Kuwabara.

–        Na ide figyelj Tökfej… – kezdte volna Hiei.

–        BOFA BE! Az az átkozott kapu az első.  Utána bezárunk titeket egy nagy terembe, ott úgy szapulhatjátok egymást, ahogy akarjátok. De esküszöm, veletek több a gondom, mint azzal az átkozott Yomi-val. – üvöltötte Yusuke.

–        Várjatok. – állt meg hirtelen Kurama. A többiek is lefékeztek.

–        Mi a fenéért álltál meg? – kérdezte Kuwabara dühösen.

–        Nem érzed? – kérdezte Kurama.

–        Mit kéne éreznem?

–        Követ minket valaki te Idióta. – válaszolt barátja helyett Hiei.

–        Hogy mi? – kérdezte Yusuke.

–        Már itt is vannak. – mondta Kurama, majd az érkezők felé fordult. – Kik vagytok és miért követtek? – kérdezte tőlük fennhangon. Rengeteg lény tűnt fel előttük a hatalmas alagútban.

–        Üdvözlöm önöket! – köszönt a csapat vezérének tűnő lény – Ha jól gondolom, Yusuke Urameshi-hez, Youko Kurama-hoz, Kazuma Kuwabara-hoz és Hiei-hez van szerencsénk.

–        Igen. – válaszolt Yusuke – De ti ki a fenék vagytok?

–        Minket Yama-király és Enki nagyúr küldött.

–        Szóval ti vagytok az erősítés? – kérdezte Yusuke.

–        Igen.

–        Gondolom akkor Natsuki-val is találkoztatok. – mondta Kurama.

–        Kivel? Mi egy fekete szemű nőt láttunk, hosszú,szőke hajjal, amiben homokbarna tincsek voltak és egy négy karú démonnal harcolt. Nem tudom ő volt-e az.

–        Fekete szem és barna tincsek? – kérdezte élesen Kurama.

–        Igen. Ránk parancsolt, hogy jöjjünk önök után.

–        Nem emlékszem, hogy Natsuki-nak volt-e fekete a szeme, vagy a hajában voltak-e barna tincsek valaha is. – mondta szinte csak magának Kurama.

–        Akkor most megyünk és megállítjuk Yomi-t, vagy nem? – kérdezte indulatosan, a türelem egyetlen szikrája nélkül Yusuke.

–        Persze. Induljunk! – mondta Kurama, majd a Yusuke-ékból és a démonokból, szellemekből álló csapat elindult…

***

Eközben az alagút végén, egy hatalmas barlangban (amiben egy háztömb is jócskán elférne) rengeteg erős démon várta a kapu kinyílását. Yomi is várt. A kapuval állt szemben és várt. Érezte, hogy a végtelen hosszúnak tűnő alagútban valaki, vagy valakik közelednek.

–        Raito! Mennyi idő kell még a kapu kinyílásáig? – kérdezte Yomi a mellette álló démontól.

–        Még egy óra uram.

–        Értem. Küldj ezer „A” és „S” osztályú szörnyet az alagútba, hogy tartóztassák fel a betolakodókat! – adta ki a parancsot Yomi.

–        Betolakodókat? És ezer démont?

–        Igen. Nem fogom alábecsülni őket. Indíts!

–        Igenis Nagyúr. – mondta Raito, majd meghajolt s távozott.

Magához  hívott nagyjából ezer „A” és „S” osztályú szörnyet, ahogy ezt előírta neki Yomi, majd elindult velük az alagútba…

***

… Nem kellett sok idő („csak” fél óra), hogy megtalálja a „betolakodókat”. Három ember formájú démont és egy szellemi erőt birtokló embert láttak feléjük rohanni, és mögöttük száz és száz erősebbnél erősebb démon és szellem.

–        Támadás! – adta ki a parancsot Raito.

–        Ti is látjátok, amit én? – kérdezte Yusuke a közeledő démonokat nézve.

–        Igen. Ők Yomi férgei. – mondta Kurama.

–        Nem tűnnek olyan gyengéknek. – mondta Kuwabara.

–        Nálad senki sem tűnik gyengébbnek Idióta. – incselkedett Hiei.

–        Ezt majd akkor, ha végeztünk. – mondta Yusuke – Előbb intézzük el ezeket a mocskokat.

Yusuke-éke egyre jobban közeledtek a démonokhoz. Abban a pillanatban, mikor már csak pár méter választotta el őket, Yusuke és három barátja felugrott a levegőbe, s az ellenség közt ért földet. Mind a négyen rögtön elkezdtek harcolni, s azonnal elérték őket azok a démonok és szellemek, akik a fiúkat jöttek segíteni. Ők is minden erejüket bevetve harcoltak. Hol a Rózsaostor csattanásait, hol a Rei-gun által eltalált szörnyek ordításait, hol pedig Kuwabara és Hiei kardja segítségével a testétől szétválasztott démonok utolsó szitkait lehetett hallani. Velőt rázó sikolyok, élettelen, kettéválasztott testek. Ez volt a következménye, ha valakinek volt akkora bátorsága, hogy Kueama-t, Hiei-t, Kuwabara-t vagy Yusuke-t támadja. De a fiúkat segítő lények is kivették a részüket a harcból. Közülük alig néhányan vesztették életüket, ellentétben a Yomi-t szolgáló szörnyekkel. Eltelt egy kis idő, míg véget ért a harc, ugyanis nem 5 perces munka véget vetni ezer A” és „S” osztályú démon életének. A harc végére mindannyian elfáradtak, de nem állhattak meg pihenni. Sajnos az idő nem az ő oldalukon állt. Maguk mögött hagyták a rengeteg démon véres maradványát és ismét útnak indultak. Rengeteg időt és erőt elvesztegettek ezzel az értelmetlen harccal. Mindenki teljes erejéből futott, nehogy még több időt vesztegessenek el.

…Natsuki és Hakudoushi még mindig keményen harcoltak. Már mindkettejük testét vastag sebek borították. Nem tudták volna pontosan megmondani, hogy pontosan mennyi ideje harcoltak, ugyanis a rövid percek is hosszú óráknak tűntek. Teljesen elfáradtak. Ebben a harcban már nem a felek ereje számított, hanem az, hogy melyikük szervezete bírja tovább a megpróbáltatásokat. És mindketten élvezték, hogy nem tudták megállapítani a másik tűrőképességét, vagy hogy meddig bírja még a másik.

–        Meddig bírod még kislány? – kérdezte a férfi enyhe, gúnyos mosollyal.

–        És te? – kérdezett vissza a lány, miközben folyamatosan támadták egymást.

–        Ugyan. Nem kell megjátszanod magad. Mindjárt összeesel a fáradságtól.

–        Majd meglátjuk. Ne nézz le, csak mert nő vagyok.

–        Te nem nő vagy, hanem vipera. Egy átkozott kígyó. – mondta szinte vihogva a férfi.

Ez a megjegyzés nem tetszett Natsuki-nak. Egy hirtelen támadással gyomron szúrta, amit a férfi egy fájdalmas üvöltéssel nyugtázott.

–        A vipera nem kegyelmez az ellenfelének. És én sem. – sziszegte fogai közt a lány.

–        Csak hogy engem nem tudsz legyőzni! – ordította a férfi, s ő is támadott – Miért nem használod a fldet, te csitri?

–        Ellened nincs szükségem rá. – mondta, s közben folyamatos csapásokat mértek egymásra.

Hol Natsuki támadt, s ő volt előnyben, hol fordítva. Már mind a ketten alig álltak a lábukon, de folytatták. Nem adták fel. Már csak a cél lebegett a szemük előtt, s ez nem hagyta őket, hogy feladják. Minél gyorsabban és minél súlyosabb sebeket próbáltak okozni a másiknak, annál jobban érezték, hogy már nincs sok idő és itt a vége a harcuknak. És nem tévedtek. Mindketten egy hatalmas ütést mértek a másikra, majd eltávolodtak egymástól. A lábuk viszont megadták magukat, s szinte egyszerre rogytak a földre. Még Natsuki-ban volt annyi erő, hogy földből éles tárgyat készítsen, amit eldobott a férfi felé, majd elvesztette az eszméletét. Azt már nem láthatta, hogy az a tárgy, amit eldobott, célba talált. A férfi két szeme közt ért célba, ami azonnali halált hozott számára. Hakudoushi élettelen teste egy halk puffanással ért földet. Nyitva maradt szemei az ég felé meredtek, mintha még keresnének valamit. Valamit, melyet már sohasem találhatnak meg. Eközben az eszméletlenül fekvő lány szőke hajából lassacskán eltűntek a barna tincsek, s szemhéja alatt a szeme is visszanyerte eredeti színét.

                                                                                                                                          ****

–        Ezidő alatt a fiúk egyre közelebb kerültek a célhoz. Még 5-6 percig futottak, s az alagút végéhet értek. Kurama intett nekik, hogy maradjanak csendben. Néhány lépést közelebb lépett, hogy lássa, mi is folyik a barlangban. Rengeteg démont látott meg. Emellett Yomi-t és egy hatalmas, fekete lyukhoz hasonló átjárót, ami láttán ereikben meghűlt a vér…