Mivel a többiek úgy helyezkedtek el, hogy nem látták a kaput, nem értették Kurama-t. A fiú arca egyre világosabb árnyalatot vett. Az a mérhetetlen gonoszság és bosszúvágy, ami az átjáróból áradt, megrémítette. Agyában a gondolatok egymást üldözték, hogy miként is lehetne véget venni ennek a rémálomnak. Yusuke, Hiei és Kuwabara megunta a tétlenséget és ők is úgy fordultak, hogy pillantást vethessenek a kapura. Amint ez megtörtént, ők is úgy jártak, mint Kurama. Mozdulatlanul meredtek a fekete-lyukra, melyben messze egy halvány fény csillant, s néhány másodperccel később három démon körvonalai rajzolódtak ki. Még messze voltak, mégis, azt a mérhetetlen gonoszságot, bosszú- és pusztítási vágyat úgy érezték Yusuke-ék, mintha előttük állnának. Lassan közeledtek, mégis rohamosan nőtt a gonoszság a barlangban.

–        Azok…onnan…jönnek? – kérdezte halkan, akadozva Yusuke a barátait. Hang híján Kurama csak bólintott.

–        Igen. És az ott lévők közt ezek a gyengébb rétegből valók. – mondta halkan Hiei.

–        Gyenge? Ezek? Akkor milyen erősek az erősebb rétegből valók? – kérdezte Kuwabara élesen, de elhallgatott, amint meglátta, hogy Hiei szinte remeg és szemének is más fénye volt, mint eddig valaha. „Mintha félne” Én igen. Félt. Sok mindent megélt már, de ez a hatalmas erő, gyilkolásra való kényszer és bosszúvágy új volt neki.

–        Most mi legyen? – kérdezte Yusuke Kurama felé fordulva.

–        Nem tudom! – jött meg a hangja – Ha azt a rengeted démont le tudnák foglalni Yama és Enki emberei, akkor talán megtudnánk úgy oldani, hogy egyikünk Yomi, hármunk pedig az átjáróból erre tartó szörnyek ellen mennek. Talán vagy egy csöpp esélyünk. De nem sok. Natsuki még nem tért vissza, tehát vagy még harcol, vagy elvesztette a harcot és meghalt. – erre a szóra mindenki a fiú felé fordította a fejét. Még Hiei-t is meglepte, hogy ilyen közönyösen reagál a tényre. Úgy mondta ki az utolsó szavakat, mintha a Világ legelfogadottabb dolga lenne, hogy egy társuk az életét veszti. De eszébe jutott, hogy ő mégiscsak Youko Kurama. Annyi ehhez hasonlót élt már át, hogy eggyel több, vagy kevesebb ilyen eset már nem sokat számít.

–        Ha lépni akarunk valamit, akkor azt most kell. – mondta ki gondolatainak ezen részét Hiei.

–        Igen. – helyeselt Kurama és úgy fordult, hogy mindenki jól hallja – Enyém Yomi! Yusuke, Hiei és Kuwabara a 3 közeledő szörnyet támadja, a többi démon pedig a ti feladatotok lesz! – mondta Yama és Enki „emberei”-nek.

Visszafordult, hogy ismét felmérje a helyzetet, majd intett, hogy minden rendben. Amint megkapták a jelet, mindenki ment a saját feladatára. A Yomi szolgálatában álló démonokat meglepte a támadás, ás Yomi arcán is észrevehető volt a meglepettség. A fiúkkal érkező szörnyek Yomi talpnyalóinak estek; Yusuke, Hiei és Kuwabara elindultak az átjáróba, hogy ott küzdjenek meg a 3 száműzöttel. Kurama pedig Yomi felé tartott.

–        Nem azt mondtad, hogy lemondasz erről a „Hódítsuk-meg-a-Világot-minél-hamarabb” tervről? – kezdte a számon kérést Kurama.

–        Te is tudod: „A szó elszáll, az írás megmarad!”

–        Gondolhattam volna, hogy akkor is csak a szavak jöttek ki a szádon, de értelmük nem volt. Shura biztos csalódott benned.

–        Mintha olyan sok közöd lenne hozzá, te átkozott róka.

–        Igazad van! Shura-hoz semmi közöm, de a Világok pusztulásához van! – mondta, miközben folyamatosan méregették egymást.

Eközben a többiek már majdnem mindenki rég nekiestek ellenfelüknek. Szinte csak Kurama és Yomi állt mozdulatlanul, miközben egymást figyelték. Már nem is szóltak egymáshoz, csak álltak mozdulatlanul. Eltelt így néhány hosszú perc, majd a kellemetlen csöndet Yomi törte meg.

–        Olybá tűnik, hogy nekem segítesz! – mondta enyhe mosollyal.

–        Ezt hogy érted? – kérdezte élesen Kurama.

–        Itt állsz és nem csinálsz semmit. Hagyod, hagy nyíljon ki a kapu. Csak állsz és vársz.

–        Erre ne számíts! – mondta, majd Yomi-nak rontott.

Csapás csapást követett. Mind a ketten csendben, egyetlen szó nélkül harcoltak. Nem törődtek a körülöttük harcoló ezer és ezer démonnal, szellemmel, csak harcoltak. Kurama előhívta a rózsaostort, azzal csapott le Yomi-ra, aki még éppen időben védőfalat emelt. A csapás lepattant. Most Yomi döntött úgy, hogy támad. Egy hatalmas ütést indított Kurama felé, ami elől már nem sikerült elugrania és gyomron találta. Kellett egy-két másodperc, mire visszanyerte uralmát a teste felett és urrá lett a fájdalmán. Megint egy percig méregették egymást, majd ismét harcba kezdtek. Eközben Yusuke, Hiei és Kuwabara is elérték a három lényt. A belőlük áradó gonoszság a torkukat fojtogatta, de túl kellett lépniük rajta. A lények magasak voltak, izmosak. Szinte ugyanúgy néztek ki. Lekicsinylőn néztek a fiúkra.

–        Nézzétek! Még át sem értünk, de három kis piszok már az utunkat állja. – mondta az egyik a társainak.

–        Együk meg őket! Nem tűnnek erősnek. Főleg az a kicsi fekete. – mondta a másik, mire a harmadik hangos röhögésben tört ki.

Hiei nem bírta tovább, szó nélkül neki rontott annak, aki az előbb ételnek titulálta. A szörny meglepődött, de nem lett nagy sérülése. Ezen viszont a fiúk lepődtek meg: Hiei tiszta erejéből támadott, de a kardja alig karcolta meg a szörny mellkasát. Erre természetesen a szörnyek idegesítő hahotában törtek ki. A srácoknak sem kellett több, ismét rárontottak a lényekre, de már mind a hárman.

–        Nicsak! Ugrálnak a bolhák! – mondta az egyik ,mikor látta, hogy a fiúk elkezdenek támadni.

De nem sok sikerrel jártak. Ennyi elég volt ahhoz, hogy a düh elöntse az agyukat. Hiei a Fekete Sárkányt, Kuwabara a dimenziós pengéjét vette elő, Yusuke pedig minden erejét egy gigantikus Geigun-ba összpontosította. Ismét támadtak és szerencséjükre a démonok nem tudtak védekezni. Mind a három testén súlyos sebek tátongtak, de még nem haltak meg. A fiúk ledöbbentek. Mindent beleadtak és a szörnyek még élnek. Hirtelen nem tudtak mit csinálni. Csak arra eszméltek fel, hogy egy hang a nevüket kiabálja. Egy női hang. Dühösen.

–        Hiei! Yusuke! Kuwabara! A világok veszélyben, te meg ebben a három ocsmányságban gyönyörködtök? Az tuti, hogy az ízlésein különböznek, mert szerintem bűn-rondák! Ahogy elnézem, ők még nem is támadtak, ti mégis sokkal kimerültebbek vagytok Lusta banda! – üvöltötte, majd egy hatalmas puffanás hallatszott. Hirtelen azt hitték, hogy a lány pukkadt szét a méregtől, de mire észbe kaptak, arra lettek figyelmesek, hogy egy hatalmas, vörös folt éktelenkedik Hiei arcán. – Na végre, felébredtél.

–        Natsuki! – mondta halkan Hiei, majd hirtelen észbe kapott – Hogy volt merszed pofon vágni? – kelt ki magából a fiú.

–        Örömmel tettem. Remélem rájöttél arra, hogy nem teadélutánt tartunk! – mondta olyan hangosan és dühösen, hogy még a három szörny is összerezzent.

–        Natsuki. Csupa seb vagy. Mi történt? És mi lett azzal az izével? – kérdezte Yusuke, hogy mentse Hiei-t.

–        Gondolhatod, hogy nem volt egyszerű legyőzni azt a négy-karút. – mondta, még mindig felemelt hanggal – De ahogy látom, ti nem boldogultok a három csúfsággal. Nem mintha másra számítottam volna. – vonta meg a vállát.

–        Hé szépségem! Neked nem egy harc közepén lenne a helyed. Egy ilyen gyönyörű nő nem vehet rész egy ilyen ronda háborúban. De mit szólnál, ha mellénk állnál? Akkor nem lenne bizonytalan a jövőd, és harcolnod sem kéne. A győztesekkel lennél. Amúgy a nevem Taiga. – mondta sunyi mosollyal az egyik, mire a másik kettőnek is megcsillant a szeme. Nehéz lett volna nem-észre venni, így Natsuki is észrevette.

–        Na, ezt rakd zsebre, te kéjenc! – mondta, majd a szörny arcán is egy hatalmas pofon csattant, jóval nagyobb mint Hiei-én. A szörny egy darabig mozdulatlanul állt mire rájött, mi is történt: a lány felpofozta.

–        Te cafka! – mondta, majd hatalmas léptekkel megindult a lány felé, aki egy könnyed mozdulattal elrugaszkodott a földtől és a lény fején landolt.

–        Ez előbb még egy gyönyörű nő voltam, most meg egy cafka? Látszik, hogy még nem ismered elég jól az udvarlás szabályait! – ingatta mosolyogva a fejét a lány.

Egy másik szörny, egy fura ötlettől vezérelve elővette az övére akasztott buzogányát és elindította a társa feje felé, hogy kilapítsa a lányt. De Natsuki, sunyi mosollyal az arcán eltűnt onnan. A buzogány azonban folytatta az útját és Taiga fején ért célba, s a lény eszméletét vesztette. A jelenet láttán Kuwabara és Yusuke hangos nevetésben tört ki. Hiei csak egy megvető pillantásra méltatta az elterülő szörnyet.

–        Te hülye  Sawada! –  rivallt társára a harmadik szörny, miután szeme láttára feküdt ki Taiga.

–        Bocsi. Nem gondoltam, hogy a csaj elugrik. – mondta bűnbánó arccal.

–        Ez a te legnagyobb bajod. Nem gondolkozol. – jelent meg a lány kacagva.

–        Ezt nem úszod meg! – ordította a buzogányos Sawada, majd a lány felé lendítette a fegyverét, amit a lány egy újjal megállított.

A két fiú erre abba hagyta az önfeledt nevetést és elkerekedett szemekkel néztek a lányra. A buzogányos sem volt másképp. Hirtelen azt sem tudta, hogy eszik-e vagy isszák, de hamar rájött, hogy eszik, mivel a képében egy női magas sarkú landolt.

–        Hát ez képen rúgta! – hüledezett Yusuke.

–        Úgy néz ki. – mondta Kuwabara, nem kevesebb döbbenettel.

–        Még egy „ez” és titeket is! – mondta Hiei a lány arcát nézve, nyugodtan.

–        Úgy ám. – mondta, vagyis üvöltötte Natsuki.

–        Egyáltalán ki vagy te, hogy ennyire sokat képzelsz magadról? – kérdezte dühödt képpel a közben magához térő Taiga.

–        A nevem Saeko Natsuki, a Kegyetlen Szépség!

–        A Kegyetlen Szépség? Hm… Nem lehetsz semmi, ugyanis a híred még hozzánk is elért. Meg valami Youko valakié. Ha jól emlékszem, ő az Ezüst Farkas, vagy mi?

–        FARKAS A FEJED!!! – üvöltötte a lány teljes tüdőből – A neve EZÜST RÓKA!

–        Róka, Farkas egy kutya. – vont vállat a szörny.

–        Kapsz mindjárt egy akkora kutyát a fejedre, hogy leesik! – üvöltött ismét.

–        Natsuki. Szerintem ezt még az Emberek Világában is hallják. –  utalt Yusuke a hangerőre.

–        Igazad van. Azt pedig nem akarjuk. –   mondta már sokkal halkabban a lány. – Nos akkor! Ha jól emlékszem nem azért vagyunk itt, hogy neveken vitatkozzunk, hanem hogy harcoljunk.

–        Ezt eltaláltad. – igazolta szavait Hiei.

–        Most már úgyis mindegy. – suttogta a lány – Ennyi volt a titkolózásból. – mondta már hangosabban, majd ismét fölöltötte magára azt az alakját, amiben kb. fél órával ezelőtt harcolt. Szeme fekete lett, szőke hajában barna tincsek váltak láthatóvá.

–        Ez meg…mi? – kérdezte Kuwabara, de nem csak őt lepte meg a változás.

–        Nem is tudtam, hogy kaméleon vagy. – mosolygott kajánul Taiga.

–        Ha lenne szemed rondaság, akkor tudnád, hogy nem kaméleon vagyok, hanem az Alvilági Föld Klán fejének a lány. Na de az biztos túl csavaros volt neked. – mondta nyugodtan.

–        Föld Klán? – kérdezte Hiei meglepetten.

–        Föld Klán? – kérdezte szintén Sawada, a buzogányos – Hallottam már róluk.

–        Reméltem. De sokra nem mész vele…már. – mondta a lány és felemelte a kezét.

A semmiből homok tört elő, és elkezdett a fejük felett örvényleni. Szép lassan ökölbe szorította a kezét. Lassan. Nagyon lassan. A homok körbe vette a három száműzöttet és a térfogata szép lassan zsugorodott. A három lény hirtelen azt sem tudta, hogy mi történik, de mikor a homok  a bőrükhöz ért, rájöttek. Minden náluk lévő fegyverrel próbáltak kitörni, de a homok csak zsugorodott. Már mozdulni sem tudtak, de a homoknak továbbra is csökkent a térfogata. Egy perc múlva vér áztatta a talajt (oké, nem talajt. Nem tudom mije van egy dimenziós kapunak). Yusuke és Kuwabara megrökönyödve figyelte a mosolygó lányt, hogy miként tud ilyen hidegvérrel, ráadásul mosolyogva gyilkolni. Azonban Hiei-nek ez nem volt új. A technika annál inkább.

–        Ez milyen technika volt? – kérdezte Natsuki-tól.

–        A klánunk egyik fő technikája. Még senki sem élte túl.

–        Rögtön gondoltam.

–        Most menjünk. Hátha Kurama is végzett már és zárhatjuk a kaput. – mondta a lány és már indult is. A három fiú követte, és csak Kuwabara és Yusuke méltatta figyelemre a szétroncsolt testeket. Éppen kiértek az átjáróból, mikor meglátták Kurama-t és Yomi-t harcolni.

–        Ezek még mindig egymást ütik? – forgatta szemeit Natsuki. – Hé! Igazán siethetnétek! Az idő ketyeg! Nem akarom ez egész napomat ebben a bűzbarlangban  tölteni. Vagyis éjszakámat, de ilyen szempontból lényegtelen. De attól siethettek!!! – ordította Kurama-ék felé. – Kurama, te nem vagy észnél! Változz át és töröld fel vele a padlót. Kurama a hang felé fordította a fejét.

Hirtelen nem tudta, hogy mire is kéne elsősorban figyelnie. Yomi-ra, vagy a lányra, akit így még sohasem látott: fekete szem, a hajában barna tincsek és a termete is kicsit nagyobb. De a lány következő mondata helyre tette:

–         Néhány perc és éjfél. Ha teljesen kinyílik az átjáró, akkor megszívtuk.

Először le kell győznie Yomi-t. Utána foglalkozhat csak Natsuki átváltozásával. – futott végig az agyán.

Kurama felvette a démon-róka alakját és úgy folytatta a harcot.

–        Nyugodj meg! Én is tudom jól! – válaszolta a fiú.

–        Jól van. De siethetnél Főnök!

–        Már megmondtam. Már rég nem vagyok főnök.

–        Hiába is tagadod, mindig az maradsz. – mosolyodott el a lány.

Inkább maradj csendben! – mondta, majd elkezdett rohanni Yomi felé…