Shuichi Minaminonak hívnak. Lehetnék én is egyszerű, hétköznapi ember, ám nem vagyok az. Talán embernek se nevezhetném magam. Sokkal inkább démonnak. S nem is akarmilyennek. Hosszú évekkel ezelőtt az Alvilágban mindenki az én nevemet rettegte. Kegyetlen voltam, és könyörtelen. Senki se mert az utamba állni, mindenki tisztában volt vele, hogy engem senki se hatott meg. Hisz én voltam Youko Kurama, a veszedelmes bandita.

De ennek már vége. Most már az emberekvilágában élek édesanyámmal, mostohaapámmal, és öcsémmel. A múltamat lezártam... legalábbis addig a napig úgy hittem...

Emlékszem, meleg másuji délután volt. A cseresznyefák bőven ontották aranyos virágaikat, s illatukat bárhol megéreztem. Épp hazafelé tartottam a Meiuhból. Hieire gondoltam. Már egy éve volt annak, hogy úgy döntött az Alvilágban marad, Mukoro mellett. Az igazat megvalva haragudtam rá... nagyon. A legjobb barátom volt, és elhagyott. Bár ezen már meg se lepődtem. Amióta az eszemet tudom, mindig mindenki elhagyott. Akkor szomorúan az a gondolat jutott eszembe, hogy talán ez a végzetem, hogy mindig egyedül és magányosan legyek.

Lehorgasztott fejjel sétáltam, mikor hirtelen ismerős hang csapta meg fülemet.

 - Kurama, Kurama, várj!

Megtorpantam és hátrafordultam. Egy kék hajú lány futott utánam kapálózva. Az egyik kezében egy hatalmas péklapát volt, amivel folyamatosan leütötte a mellette elhaladó embereket. Bár úgy tűnt, ez őt nem érdekelte... vagy talán észre se vette. Jellemző volt Botanra. Különösen, hogy mindenki jól tudta milyen egy szeleburdi és minden lében kanál lány. Mikor végre elém ért, megállt és szaporán kapkodni kezdte a levegőt. Első ránézésre elég szórakoztatón hatott, s biztos el is mosolyodtam volna, ha nem tudtam volna pontosan, hogy ha Botan megjelenik, akkor biztos baj van.

 - Szia, Botan! Mi a gond? - kérdeztem rá kerekperec. Úgy gondoltam jobb ha gyorsan átlépünk a hosszas és értelmetlen üdvözlésen, a mint a mizujs, hogy vagy, mi járatban és merre tartasz kérdéseken. Feleslegesnek tartottam őket. Viszont úgy tűnt, Botan nem.

 - Nincs semmi gond, Kurama. Nem kell mindjárt az ördögöt a falra festeni. Na és hogy vagy? Olyan rég találkoztunk már. Biztos jól megy a suli. Jaj Koenmanak is hiányzol. Látni szeretne.

Legszívesebben felkacagtam volna ezeket a mondatokat hallva, ehelyett szenvedő arccal tekintettem fel az égre egy pillanatra, majd újra Botanra néztem. Arcán széles mosoly ült. Minden bizonnyal így akarta alátámasztani mondandóját. Méghogy hiányzok Koenmának. Na persze. Ez a lány teljesen hülyére vesz. Enma király fiának csak akkor hiányzik valaki, ha attól a valakitől kellett neki valami.

Mindenesetre megadtam magam. Belementem a révészlány bugyuta beszélgetésébe, és elmentem vele Koenmához.

A kis cumis, ahogy Yusuke szokta hívni nagyon találóan, kivételesen nem a karosszékében ülve várt, hanem karbatett kézzel fel-alá járkálva. És még Botan azt akarta elhiteteni velem, hogy nincs semmi baj.

Megálltam az ajtóban és vártam, hogy észrevegyen.Soha se volt szokásom bejelenteni megérkezésemet. Jobban szerettem "settenkedni".

Ahogy vártam, Koenma borzasztóan gondolataiba mélyedt, így beletelt vagy negyedórába, hogy észrevegyen.

 - Kurama, te mióta vagy itt?

 - Nyugi, alig egy perce. - húztam mosolyra a számat. Nem esett nehezemre hazudni. Bárkinek, bármikor, bármiről tudtam. A hazugságok már minden napjaimhoz tartoztak. Belőlük építettem fel egy világot. Velük adtam el az emberekenek az udvarias, engedelmes, szófogadó, szorgalmas, okos, tehetséges, s mondhatni majdnem tökéletes Minaminot. Üvegvilág volt ez, mely bármikor darabokra hullhatott volna. S őszintén mondva minden este, amikor lefekszek, s minden reggel, amikor felkelek, rettenetesen félek, hogy világomból már csak üvegszilánkok fognak maradni.

 - Akkor jó. Különben hogy érzed magad?