Nem tudtam mit mondhatnék. Én, a józan bandita, aki előtt megoldhatatlan nem volt. Úgy éreztem, hogy megzavarodtam. Bár azt nem tudtam, hogy miért, hogy mi tette ezt. Talán a közelgő veszély tehetett róla, amitől, bár magamnak sem akartam bevallani, igazából féltem. Vagy régen látott barátom viszontlátása okozta a zavart? Őszintén szólva nem örültem, hogy láttam...

 - Kurama! - gondoltaimból kizökkenve meredtem karmazsin szemeibe. Már nem a fán, hanem előttem állt. Kicsit talán nőtt, de termete még mindig olyan volt, amilyennek lenni-e kellett. Szerettem volna vele ugyanolyan kedves lenni, mint régen, ám hangomból leginkább csak ridegség áradt.

 - Hiei... hát te mit keresel itt?

 - Koenma mondta, hogy...

KOENMA mondta... hát persze! Koenma... ha ő nem szól neki, a kis imikonak eszeágában sem lett volna idejönni... Koenma...

 - Hiei, szép dolog tőled, hogy Koenma kérésére idefáradtál, de nincs szükségem senki segítségére sem... magam is boldugolok...

  Nem néztem rá... Hátat fordítottam és bementem a házba. Még magam is meglepődtem azon, hogy milyen elutasító voltam... Pont, mint azokban a rég elfeledett időkben...

     ... amikor még Shuichi Minamino nem is létezett. Amikor nem voltam több egy senkinél. Akkoriban azok, akik belém botlottak, mind pórul jártak. Aki keresztezte az utam, megöltem. Nem kellett hozzá különösebb ok, hiszen mindent csak puszta kedvtelésből tettem. Amikor öltem erősnek és legyőzhetetlennek éreztem magam... úgy hittem az egész világ az enyém lehet. A gyilkolás és a rablás lett az életem. Senkire se volt szükségem, mindent egyedül akartam véghez vinni. Egyedül akartam feltörni, hatalmas lenni. Azonban egy napon egy különös alakkal találkoztam össze.

    Az undorító gyíkszörnyek nyálkás birodalmába készültem. Hogy miért, már magam sem tudom. Azokban az időkben sok értelmetlen dolgot tettem, hisz tudatlan voltam és fiatal. A nap lemenőben volt, s az éjszaka függönye vészesen szállt le. Már nem sok választott el, hogy túl jussak a szírten, amikor is felfedeztem őt. Egy sziklán ült, kezeit összefonta mellén, és arrogánsan mosolygott. Minden lépésemet követte szemével. Nem volt kérdéses, már várt rám. Csak épp azt nem tudtam, hogy miért.

 - Ki vagy, és mit akarsz?

Érces szavaimat úgy vágtam hozzá, mintha fegyverek lettek volna. Szemeimet kicsire húztam, és gyanakvón néztem rá.

 - Ó, én csak egy szegény bandita vagyok, akit a kiváncsiság vonzott ide. Néhány alaktól azt hallottam, hogy manapság a büszke ezüst rókák egy egyede ész nélkül ontja ki a gyengébbek vérét, s ezután értékeiket is elszedi. Gondoltam megnézem magamnak ezt a fickót. Mert, bár igaz, ami igaz, elég idiótával hozott már össze a sors, de szervezetlen ezüst rókával még nem igazán volt dolgom.

Mindenegyes mondata sértő volt, s ezt ő is tudta. Jóízűen kacarázott, s várta, hogy támadjak. Elvégre félreismert. Azt hitte, vagyok olyan ostoba, hogy csak úgy neki rontsak. Azonban nem így történt. Érzetem az auráján, hogy nem egy ostoba tökfilkóval van dolgom, hanem egy igazán kifinomult, erős harcossal. Így inkább vártam... vártam arra, hogy ő lépjen. Néhány percnyi néma nézegetés után felállt, és körözni kezdett. Tudtam, hogy a megfelelő pillanatot várja, hogy akkor csapjon le, amikor lankad a figyelmem. S én felkészülten vártam, hogy végre megtámadjon... Ellenben, miután megtett három kört körülöttem megállt pontosan velem szemben, s újra beszélni kezdett.

 - Tudod, igazából nem ilyen személyre számítottam... Azt hittem, hogy találkozni fogok egy buta alakkal... amilyenekkel egyébként tele van ez a bűzös világ... ám te nem vagy buta... így nem is igazán értem... Nem, tudod mit? Ostobaságokat hordok itt össze... értem, sőt tudom miért csinálod mind ezt... Azért, mert te menekülsz...

   Összevontam a szemöldököm és úgy fürkésztem. Próbáltam megfejteni, hogy ki ő... próbáltam rájönni mire gondol, mit akar... s mit ért azon, hogy menekülök. Különösen festett... Hosszú fekete haja volt, ami lófarokba volt kötve. Kalapot viselt, fekete ruhát... és az arcán mindig ott volt az arrogáns vigyora... Úgy nézett rám, mint aki mindent tud rólam. És ez borzasztóan idegesített. Az soha se érdekelt, ha sértegettek, vagy másnak, másmilyennek néztek, mint amilyen voltam... de azt soha se tudtam eltűrni, ha valaki túl sokat tudott rólam...

 - Mit akarsz ezzel mondani? - tettem fel neki a kérdést. Tudni akartam mi az, amit jobban tud rólam, mint én magamról, mielőtt végzek vele... tudni akartam, miért érzem ilyen furcsán magam a közelében, és miért nem tudtam úgy neki esni, mint mindenki másnak...

 - Úgy tűnik ezüst róka létedre te semmit se tudsz a fajodról... - kacagott fel ördögien... s mintha a nevetésében még valami szánakozó is lett volna... - Hát jó, elmondom... A Selyemvirágog országában, mert hát ők maguk között így nevezik birodalmukat, iszonyatos rend, és fegyelem uralkodik... Amint egy új kisróka születik, néhány hónap múlva máris el kezdik felmérni a képességeit, hogy aztán a megfelelő csoportba sorolhassák be ő... Három nagyobb csoport van ugyanis: a harcosok, az értelmiségiek, és az egyszerű dolgozó nép. Mindenki kap besorolást, és minden csoportban megvannak a ranglétrák... s itt nem igazán a kor számít, hanem a tehetség és a tudás... viszont persze a tapasztalat sem utolsó nézőpont. Ami a lényeg, és számunkra igazán fontos, az az, hogy ha valaki ezüst rókának születik, az nem igazán kerülhet ki a Selyemvirágok országából, és ennek a csoportnak valamelyikéből... tehát felteszem, hogy te talán egyiknek sem voltál tagja... így nem is lehetsz igazi ezüst róka... S ezzel már feleletet is adtam kérdésedre, mi szerint te ÖNMAGAD elől menekülsz.

     Villámként csapott belém a felismerés. Szavainak kőkemény igazsága. Azon a napon láttam először ezt az alakot, s ő máris tudta ki vagyok. Azon a napon találkoztam vele előszőr, s én mégis megbíztam benne. Elmondtam neki mindent magamról, elmodtam neki a valóságot, azt, ami miatt másokat megöltem volna, ha tudják. Ám, valami oknál fogva úgy éreztem, hogy neki bátran mesélhetek. S az igazat megvallva jól is esett, hogy a sok évnyi titkolózás után végre önmagam lehet. Nem harcoltunk aznap. Ő nem támadott, én pedig nem akartam. Ezután együtt folytattuk az utunkat. Többé nem öltem ok nélkül,. értelmetlenül. Nem gyenge szörnyeket kerestünk, hogy csupán a vérszomjunkat csillapítsuk. Várakat, erődítményeket, s gazdag városokat fosztottunk. Terveink voltak. Az Alvilág vezetőivé akartunk válni. A hatalomvágy hajtott minket előre. Idővel csapatot alapítottunk, s kegyetlen banditákká lettünk. Én a bandavezér, ő pedig a jobbkezem volt. Igaz, érzéketlennek, s ridegnek mutattam magam, ellenben mellette önmagam lehettem. S ez jelentette nekem a megnyugvást és boldogságot... Csakhogy halála után minden elsötétülni látszott előttem. Ugyanolyan lettem, mint régen. Felhagytam a hosszú éveken át szőtt tervünkkel, visszatértem a kedvtelésből gyilkoláshoz, s belül üresebb voltam, mint valaha... Egészen addig így tengettem a napjaimat, amíg egy kitartó üldözőtől súlyos sérülést nem kaptam... s miután nem kezdtem meg életem az emberek világában. Itt valóságos új személy lettem. Egy új élet a régi emlékekkel. Megtanultam mik is az igazán fontos dolgok, s összetalálkoztam a szeretet fogalmával... Bízni kezdtem, s valódi értékeket hordoztam magamban. De különös módon azután, hogy Hiei úgy döntött inkább Mukuroval marad az Alvilágban, megint azt az ürességet éreztem, mint amikor Kuroune meghalt... Kuroune... Igazából én sem értem magam a viselkedésem miatt. Önző voltam. Hiei a barátom volt. S egy barát azt akarja, hogy barátja boldog legyen. Nem láncolhattam magamhoz. Ő démon volt. Miért is maradt volna itt az emberek között, mihez kezdhetett volna? Hisz különben is, most itt van. Átjött, hogy segítsen, s még ha Koenma kérésére is tette, nem ez számított, hanem az, hogy eljött. S mégis miként bántam vele. Egy barát nem tesz ilyet. Önző voltam... mindig is egy önző alak voltam. Bezzeg Kuroune... mikor ott feküdt, haldoklott, akkor is azt kérlelte, hogy tűnjek el, hogy hagyjam ott, mert nekem még élnem kell. Ő soha se önmagával inkább velem foglalkozott... Tudniillik lehet, hogy kettőnk között ő volt az erősebb, mégis azt akarta, hogy én legyek a vezér...

   Elszégyelltem magam tetteimért, s mindent szörnyen megbántam. Úgy döntöttem elnézést kérek Hieitől, amiért olyan undokul viselkedtem vele.

   Ahogy kiléptem a bejárati ajtón rögtön megláttam őt. A cseresznyefán ült, karba tett kézzel, s a semmit kémlelte. Ahogy ránéztem elmosolyodtam. Hiei semmit sem változott, még mindig ugyanaz volt... de pont ettől volt csodálatos: tudni, hogy valami mindig a régi marad.

 - Hiei! Ne haragudj kérlek a viselkedésem miatt! Nem lenne kedved bejönni?

A kis imiko keményen nézett rám, s néhány percig az arcomat fürkészte, azután megrántotta vállát, s a tőle oly megszokott módon válaszolt:

 - Tőlem.